– Milyenek voltak a X. századi Európa hatalmi viszonyai?

– Három fő hatalmi központot lehet azonosítani. A megosztottság ellenére akkoriban kezdett kialakulni az egymással is viaskodó fejedelemségek, hercegségek, királyságok sokaságából a Német-római Császárság. Jelentős erőt képviselt a VI. Bölcs Leó császár idején megerősödő Bizánci Birodalom. És a pápaság. Ebben a helyzetben jelent meg a színen egy új hatalom, a magyarság. A nyugatiak és a bizánciak attól tartottak, hogy a megsemmisültnek hitt avar, valójában magyar birodalom ezzel újra megerősödik. Valószínűsíthetően az is történt, hogy a székelyek segítséget kértek az akkoriban Etelközben élő magyaroktól, akik vissza akarták szerezni Attila örökségét. László Gyula kutatásai alapján vélhető, hogy az avarok, akik birodalmuk katonai értelemben vett meggyengülése, szétesése után is itt éltek a Kárpát-medencében, magyarul beszéltek, így voltaképp az egykori hatalom újraszervezéséről volt szó. Érdekes egyébként, hogy az Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe érkező magyarokat a bizánci feljegyzések szkítákként, másutt türkökként azonosítják, egészen a XIII. századig. Sőt még I. András királyunk egyik törvénye is az ősi szkíta vallás tilalmáról szól. Nos Bizánc és Német-római Császárság természetesen nem nézte jó szemmel a régi erőközpont fölemelkedését, veszélyesnek tartották magukra nézve ennek az akkor még tömegeiben talán nem keresztény hatalomnak a megjelenését. Ez a konfliktus vezetett a pozsonyi csatához. „Ugros eliminados esse!”, azaz „Irtsátok ki a magyarokat!”, szólt az egyesült nyugati keresztes sereg hadparancsa.

– Ki adta ki az utasítást a népirtásra?

– A parancs hivatalosan az akkor tizennégy éves IV. Gyermek Lajostól, a keleti frankok királyától származott, de vélhetően Thietmar salzburgi érsek volt az értelmi szerző. Pedig a korábbi keleti frank király, Lajos apja, Karintiai Arnulf szövetséget kötött a magyarokkal, így győzte le a morvákat, és amikor 896-ban Formózusz pápa német-római császárrá koronázta, akkor is magyar segédcsapatok kísérték. A pápa köszönetet is mondott nekik, amiért segítették Arnulfot itáliai hadjáratában. Formózuszt még abban az évben megmérgezték. Utódát, VI. Bonifác pápát mindössze tizenöt nap uralkodás után szintén holtan találták rezidenciáján. Az utána következő VII. István pápa azt hirdette, hogy Formózuszt démonok szállták meg, amiért császárrá koronázta a pogány magyarokkal szövetkező Arnulfot, ezért 897-ben egyházi törvényszék elé állíttatta elődjét. Földi maradványait kihantolták, miseruhába öltöztették, trónra ültették, miközben VII. István nyilvánosan megvádolta, majd kihirdette, hogy méltatlan volt a pápai trónra, ezért minden rendelkezését érvénytelennek nyilvánította. Ez volt az úgynevezett hullazsinat. Ezután leszaggatták róla a miseruhát, az áldás osztásakor használt három ujját levágták és végül a Teverébe dobták a holttestet.

– Megdöbbentő barbárság…

– Ez az időszak a pápaság legsötétebb korszaka volt. Az egyházfők közül többen házasodtak vagy törvénytelenül asszonyt tartottak, gyerekeik születtek, mindennaposak voltak a mérgezések és a simónia, vagyis az egyházi javak és tisztségek pénzért történő adás-vevése. Elmondható, hogy a pápaságnak ekkoriban vajmi kevés köze volt a krisztusi tanításokhoz. 899-ben aztán Arnulf császár is meghalt, és onnantól kezdve példátlan rágalomhadjárat indult Nyugat-Európában a magyarok ellen. Mai kifejezéssel élve, tombolt az atrocitás-propaganda, az őseinket gyűlölő és tőlük rettegő nyugati uralkodók és egyházi vezetők démonizálták a magyarságot, miközben 904-ben a Gyermek Lajos meghívására tárgyalni érkező Kurszánt, Árpád öccsét kíséretével együtt orvul lemészárolták. A német királyságok, továbbá a keleti és a nyugati frankok szövetkeztek, és az akkor uralkodó III. Szergiusz pápa áldásával keresztes hadjáratot indítottak a magyarok ellen. Szergiusz nevéhez fűződik egyébként a pápaság pornokráciának nevezett korszakának kezdete, amikor a felkent egyházfők helyett a szeretőik uralkodtak.

– A pozsonyi csata című új kötete dokumentarista történeti mű vagy regény?

– Történelmi regényt írtam. Ez azt jelenti, hogy a történeti háttér, az egyes szereplők, az időpontok valóságosak, a cselekményt ugyanakkor a szabadjára engedett írói fantáziával egészítettem ki, akárcsak Gárdonyi Géza az Egri csillagokban, melynek klasszikus ostromleírása nem mindenben pontosan azonos a valósággal, mégis hűen ábrázolja Dobó István és társai diadalát.

– Milyen forrásokra támaszkodott?

– Érdekes módon az Attila – a hun üzenet című előző történelmi regényem írásakor könnyebb dolgom volt, noha közel ötszáz évvel korábbi eseményekről van szó. De a bizánci és a római feljegyzésekből sok információhoz juthat a kutató, még a rágalmazó, dehonesztáló szövegekből is, hiszen ezekből időnként ki lehet következtetni a valóságot. Amikor például azt írják, hogy Attila vereséget szenvedett 451-ben a catalaunumi csatában, világos, hogy a krónikások ferdítenek, hiszen a leírásban az is szerepel, hogy a hun lovasság ötszörös létszámfölényben volt Aetius római gyalogságához képest, vagyis ha Attila akarta volna, megsemmisíthette volna az ellenséges sereget. De nem tette meg, hanem visszavonult, ami ilyen erőviszonyok mellett nem vereséget jelent, hanem lelki nagyságot. Tehát a leírások ellentmondásaiból kihámozható a valóság. Sajnos a X. századból sokkal kevesebb érdemi forrás áll rendelkezésre. Megdöbbentő, hogy alig kétszáz évvel később Anonymus a Gesta Hungarorumban egy szót sem ejt a pozsonyi csatáról. Ha voltak is valaha írásos anyagok, azokat a nyugati kereszténység felvétele során megsemmisítették, hiszen az új ideológiába nem illett bele az egyesült nyugati keresztes sereg veresége. Egyedül a X. századból való Bajor Évkönyv és a Sváb Évkönyv jelentett kapaszkodót, ezekből legalább a nyugati keresztes sereg összetételére lehet következtetni. Ez ugyanis tartalmazza a kérdéses esztendőben, 907-ben meghalt püspökök, érsekek, hadvezérek nevét, akik többsége alapos okkal feltételezhetően a pozsonyi csatában esett el. Következtetni lehet a seregek mozgására: feltételezhetően uszályok voltak hivatottak az utánpótlást biztosítani, és az is biztosnak látszik, hogy a magyar sereg a Duna déli partján támadta meg a magyarok kiirtására felvonuló nyugati hadat.

– Hogyan zajlott le a csata? Milyen volt a korabeli magyar hadszervezet?

– A legjelentősebb katonai erőt az íjász könnyűlovasság adta. Ezeket tumánokra vagy másképp töményekre osztották. Egy tumán tízezer lovast jelentett. Hogy az arányokat és a hadsereg jelentőségét érzékelhessük, jó tudni, hogy az akkori magyarság lélekszáma nagyjából félmillió volt, körülbelül ugyanekkorára tehető az itt talált úgynevezett avar népesség, vagyis hozzávetőlegesen egymilliós Kárpát-medencei magyar népességről lehet beszélni, és ebből tíz-tizenkét tumán, tehát száz-százhúszezer lovas mobilizálható volt. Meggyőződésem szerint történelmünkben ekkor volt legerősebb a hadseregünk. A pozsonyi csatában azonban csak négy tumán harcolt a háromszor akkora lélekszámú keresztes sereg ellen. Az bizonyított, hogy maga Árpád is ott volt a csatatéren, öt fiából három, Tarhos, Üllő és Jutas el is esett a harcban. A túlerőt ellensúlyozta a gyorsan mozgó könnyűlovasság, melynek nyilai, amint azt Kassai Lajos lovasíjász világbajnok bebizonyította, harminc-negyven méterről átütötték a páncélt. Képzeljük el, amint egy íjász nagyjából két másodpercenként kilő egy nyilat. Ez a Duna északi oldalán felvonuló, majd tömlők segítségével a folyón átúsztatott és még 907. július 4-én éjjel a keresztes hadat megtámadó négy tumánnal számolva negyvenezer nyíl. Fél perc alatt ez hatszázezer, fekete felhőként repülő nyílvessző. Az íjásznak nem volt muszáj pontosan eltalálni az ellenséges harcost, elég volt, ha a lovát kilövi alóla, és ezzel a nehéz páncélzatot viselő, nehezen mozgó nyugati haderő máris megbénult, szétzilálódott. Közben I. András Búvár Kundjának elődei szorgosan meglékelték az utánpótlást szállító nyugati uszályokat. A százhúsz ezres keresztes seregből alig néhány ezren tudtak visszamenekülni Ennsburgba. A diadal nyomán helyreállt a régi határ az Enns folyónál, amit csak Géza fejdelem vont keletebbre, békés szándékot kinyilvánító gesztusként. A pozsonyi csata megszilárdította a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében és Közép-Európában, túlzás nélkül merem mondani, hogy e diadalnak köszönhető a magyarság megmaradása és az, hogy még ma is magyarul beszélünk.

– Ehhez képest a magyar történetírás nem büszkélkedik e diadallal…

– A nyugati kereszténységet jórészt idegen papok terjesztették el Magyarországon, gyakran nem épp békés eszközökkel. Az új vallás új világnézetet és új történeti interpretációt is jelentett, a keresztes had megsemmisítő vereségét a nyugatiak igyekeztek kitörölni az emlékezetből, és általában is démonizálták a kereszténység előtti magyar életrendet, hogy azzal szemben magasztalhassák a keresztény kegyességet. Hívő katolikusként meggyőződésem, hogy erről is őszintén kell beszélni. Hadd jegyezzem meg, hogy általában sem beszélhetünk történetírásról, csak bizonyos uralkodó nézőpontok alapján megfogalmazott narratívákról. Olyannyira új felfogást honosítottak meg, hogy az a hadszervezésünkre is kihatott. Alig több mint háromszáz évvel a pozsonyi csata után a muhi harcmezőn saját egykori könnyűlovas harcmodorunkkal mértek súlyos csapást seregeinkre a mongolok. A kereszténység védőbástyájává vált magyarság kollektív emlékezetéből kikopott a pozsonyi csata emléke, és az csak a XX. század első felében bukkant fel újra búvópatakként, leginkább tudományos körökben. Én 1993-ban hallottam róla először Lukács József kassai régésztől, akivel közösen vettünk részt egy kaposvári előadáson. Mindig is érdekelt őseink története, ezért elkezdtem kutatni e témát. Így került a kezembe a Tarih-i Üngürüsz, vagyis A magyarok története című krónika, aminek latin nyelvű eredetijét I. Szulejmán szultán bajor származású diplomatája, Mahmúd Terdzsümán mentette meg 1543-ban a székesfehérvári királyi könyvtár felégetésekor. Ő fordította le törökre, majd a XIX. században Vámbéry Ármin hazahozta az isztambuli szultáni levéltárból és átadta a Magyar Tudományos Akadémiának, ám ott nem foglalkoztak vele. 1971-ben két kutató, Grandpierre K. Endre és Geönczeöl Gyula szerezte meg kalandos körülmények között Isztambulban az eredeti művet, és ők adták át a prágai Károly Egyetem neves turkológusának, Blaskovics Józsefnek, aki aztán magyarra fordította. Nos, a Tarih-i Üngürüszben van utalás a pozsonyi csatára. Az ismert krónikáinkban viszont nem esik szó erről a fontos diadalról, aminek pedig a megmaradásunkat köszönhetjük.

– Milyen tanulságokkal szolgál a ma magyarsága számára a pozsonyi csata?

– Nem is maga a csata, hanem annak előtörténete és utóélete érdekes igazán. Látnunk kell, hogy gyakorlatilag Attila óta a nyugati népek gyanakvóak és ellenségesek a keleti lovas kultúrákkal szemben, mert sosem tudták őket uralmuk alá hajtani. Ezért egyszerre féltek tőlük, gyűlölték és rágalmazták őket. Ezen a nyugati kereszténység felvétele sem változtatott, hiszen 1030-ban Szent István keresztény Magyarországát támadta meg II. Konrád német-római császár. A gyanakvás és az ellenszenv évszázadokon át fennmaradt, és bármennyire harsányan szónokolnak a rasszizmus ellen, valójában a nyugati népek rendkívül intoleránsak és kirekesztők. Sokáig éltem Nyugat-Európában. Svájcban és Franciaországban végeztem a tanulmányaimat, tudom, miről beszélek. Történelmünkre visszatekintve úgy gondolom, más mögöttes okok mellett a trianoni országcsonkítás a nyugati hadak pozsonyi vereségéért is revans volt. És ugyanezért támadják ma is minden józanságot és mértéktartást veszítve Magyarországot. A nyugat-európai és az amerikai magyarellenesség egyik oka az, hogy a szemükben még mindig idegen és félelmet keltő keleti nép vagyunk. A minket érő támadásokban tetten érhető az a gyűlölet, ami ezerötszáz éve él a nyugatiakban velünk és őseinkkel szemben. Mi soha nem olvasztottuk be erőszakosan a nálunk otthonra lelt nemzetiségeket, ha így tettünk volna, 1920-ban nem élt volna több millió szlovák, román, szerb az ország területén. Franciaország ezzel szemben nem ismer el egyetlen nemzetiséget sem területén. Az 1850-es években Franciaország lakosságának közel fele nem franciául beszélt, ötven év alatt azonban az egynyelvűvé tett iskolarendszer asszimilálta a kisebbségeket. Az angolok is hasonló módszert alkalmaztak, sőt háborúztak a kábítószer-kereskedelem érdekében, két hadjáratot is indítottak Kína ellen, amiért a kínai császár betiltotta az indiai gyarmatokon termelt ópium kereskedelmét országában. A gyarmatosítás egyébként is milliók életébe került Afrikában és Ázsiában, a gyarmatosítók háborús bűnöket és népirtásokat követtek el, rabszolga-kereskedelmet is folytattak. Demonstratívan hirdetik például a szabadságjogokat olyanok, akik mindmáig faji alapú, vagyis rasszista gettókat tartanak fönn. Az amerikai indián rezervátumok ugyanis pontosan így írhatók le, és persze nem feledkezhetünk meg a jórészt kiirtott őslakosságról. E gettósító nagyhatalom nemcsak magára hagyta Magyarországot 1956-ban, de akkoriban katonai beavatkozással fenyegette meg az egyetlenként segíteni szándékozó Spanyolországot. Világosan kell látni, hogy ma is ugyanaz a rágalmazó nyugati rasszizmus fűti a magyarellenes támadásokat, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. A pozsonyi csatában ez a gyűlölet szenvedett vereséget. Erre a diadalra méltán lehetünk büszkék.

– Mit tehetünk ma a nyugati rasszizmus ellen?

– Nekünk nem kell bizonygatnunk európaiságunkat, bizonyítottuk elégszer történelmünk során. Ugyanakkor minden erővel azon kell dolgozni, hogy hidat képezzünk Nyugat és Kelet között, erős szövetségeseket keresve. Nem csak Kínáról, Koreáról vagy Japánról van szó. A legfontosabb partner az elmúlt évtizedben látványosan megerősödő, minket testvérnépnek tartó, a NATO-n belül Európa legerősebb hadseregével rendelkező nyolcvanmilliós Törökország lehet, emellett a közép-ázsiai török népekkel is szorosra kellene fűzni a kapcsolatokat, hiszen Kazahsztánban van a világ legnagyobb kőolajtartaléka, Türkmenisztáné a legjelentősebb földgázkészlet, Üzbegisztán pedig több arannyal rendelkezik, mint Dél-Afrika. Ezek a népek szimpátiával tekintenek ránk, távoli rokonnak tartanak. Ezt kell politikai, gazdasági, művelődési és kulturális szinten is kiaknázni, ugyanis a XXI. század a Kelet évszázada lesz.

Ágoston Balázs

DR. CEY-BERT RÓBERT GYULA

Író, jelképkutató, ételtörténész

1938-ban született a Somogy megyei Bárdudvarnokon.

1956-ban fegyverrel harcolt a szabadságharcban, ezért külföldre kényszerült.

1962-ben diplomát szerzett a genfi Közgazdasági Egyetemen, 1965-ben szociológiából és pszichológiából is doktorvizsgát tett.

1979-ben PhD fokozatot szerzett Genfben és Párizsban „Az étkezési szokások pszichoszociológiája” című munkájával.

Az 1970-es években kezdett jelképkutatással, jelkép-pszichológiával foglalkozni.

A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola siófoki és budapesti Intézetének tanára. A Nemzetközi Borakadémia örökös tagja, a Magyar Borakadémia alapítója, a Gasztronómiai Világszövetség tiszteletbeli elnöke, számos szakcikk, kultúrtörténeti mű, regény és verseskötet szerzője, nemzetközi konferenciák, szimpóziumok, fesztiválok szervezője, francia, svájci és távol-keleti luxusszállodák és éttermek gasztronómiai tanácsadója, több állam hivatalos kitüntetéseinek birtokosa.

2012. március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.