Az öncélú utcai harcok nem rendítik meg a kormányt

Bár sokan tartottak tőle, végül nem ismétlődtek meg a tavaly őszi események a múlt héten. Igaz, október huszonharmadika előestéjén mint­egy kétezer felhergelt tüntető összecsapott a rendőrökkel a fővárosban, de a csetepaténak végül nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Az Erzsébet híd pénteki blokádja, pontosabban annak kísérlete sem bírta lemondásra a kormányt, noha voltak, akik ezt várták a megmozdulástól. Kiderült tehát, hogy a harcias fellépésnek jelenleg nincs igazi társadalmi támogatottsága. Ami lehet maga is tünet, de mindenesetre tényként állapítható meg.

A múlt hét kisebb-nagyobb felhorgadásai sem eredményeztek kormánybukást, amint arra számítani is lehetett. A pénteki hídblokádkísérlet kifejezetten kedélyes volt, már-már a Monty Python társulat abszurd jeleneteit idézte. A magyar jogszabályok elől külföldi szerveren bujkáló kuruc.info internetes portál, melynek álnevek mögé rejtőző – és onnan másokat rendre gyávának tituláló – szerkesztői egy héten át intenzíven hirdették és szervezték a blokádot, mintegy kétszáz embert tudtak mozgósítani az SZDSZ által támogatott 1990-es taxisblokád évfordulójára időzített akcióhoz.

A megadott időpontban, reggel nyolc órakor azonban az odahívott embereket vezető szervezők helyett csupán Novák Előd, a Magyar Mérce főszerkesztője várta a tüntetőket: sem a rendre harcra buzdító Torockai László-Budaházy György-páros, sem a blokádot kitaláló kuruc.info szerkesztői (beazonosíthatóan legalábbis) nem álltak a menet élére, paradox módon ott voltak azonban a portál által is operettforradalmároknak titulált, önjelölt „Kossuth téri” népvezérek.

A blokád így a csekély számú érdeklődő és a szervezők hiánya miatt szinte azonnal önnön paródiájába fulladt. Novák Előd dobolására néhányan leléptek az úttestre, hogy megállítsák a forgalmat. A tüntetőknél sokkal nagyobb létszámban felvonuló rohamrendőrség percek alatt felszámolta a blokádot, s a forgalom szabadon folyhatott volna tovább, ám az úttestre rendre visszaszivárgó tüntetők és az őket újra meg újra onnan lehajtó rendőrök hosszú időre elfoglalták a szélső sávokat, jelentős dugókat okozva. Itt-ott közben szabályos Hyde park jellege volt az eseménynek, néhány rendőr politikai vitába bonyolódott a demonstrálókkal, más egyenruhások pedig egyetértettek a kormány lemondását követelő emberekkel, ám a munkájuk végzésére ez nem hatott ki. Mind a tömeg, mind a karhatalom kifejezetten békés volt ezen a reggelen, és később, a délelőtti fogócskázás során sem került sor olyan jelenetekre, mint tavaly ősszel.

A pár száz tüntetőt körülbelül egy óra után leterelték a hídról, a tömeg pedig kormányellenes jelszavakat skandálva sétált a Rákóczi úton, nyomában a rendőrsorfallal, amely rendre kiemelte a hangadókat. Demonstrálók és egyenruhások sétáltak négy-öt órát a városban a jó levegőn, miközben a rendőrség lezárta a Ferenciek tere és a Blaha Lujza tér közti szakaszt, megvalósítva így egy olyan blokádot, amire pár száz tüntető nem is lett volna képes. Dél körül aztán véget ért a különös performansz, bár a rendőrök még késő délután is igazoltatták a járókelőket a Ferenciek tere környékén, az Erzsébet híd két oldalán pedig kordonnal zárták le a járdát. Ennyi volt hát a radikális blokád története. 1990-ben még az egész országot megbénították a taxisok, igaz, profi szervezéssel és jelentős politikai támogatással. Az kétségtelenül radikális fellépés volt, ha nem is nemzeti, hiszen csak a benzin árát kifogásolták.

Az 1990-es évek második felében viszont a Magyar Igazság és Élet pártja markáns megjelenítője volt annak, amit nem pontos, de közérthető kifejezéssel nemzeti radikalizmusnak hívnak. Csurka István pártja minden nemzeti ünnepen százezres demonstrációkat tartott, jelezve, hogy komoly társadalmi támogatottság áll ezen attitűd mögött. Igaz, Csurka kínosan ügyelt a hatályos jogszabályok maradéktalan betartására. Ennek köszönhetően az 1998-as országgyűlési választásokon a MIÉP bekerült a parlamentbe, és ott bebizonyította, hogy a radikalizmus igenis párosulhat kiegyensúlyozott szakmaisággal.

2002-ben azonban minden gyökeresen megváltozott. A MIÉP kiesett, vagy inkább kiejtette saját magát az Országgyűlésből, s a folyamatos fogadkozások, kisbaltát lengető mennydörgések mögött nem voltak tettek, így a párt mára lenullázta magát. Igazából már 2002 nyarán, az Erzsébet híd első blokádjakor partvonalra sodródott az attól kapásból elhatárolódó MIÉP, s a kezdeményezést addig nem túlságosan ismert civilek vették át, akik azóta gyakran jó partnerei lettek a szocialista-liberális kormányzat feszültségkeltő és -fenntartó politikájának. 2002-ben kezdődött az a lázas állapot, amely ma is tart, bár kétségtelenül a tavalyi ősz volt a forrpont.

A tavalyi tévéostrom, majd az azt követő utcai harcok, végül az október 23-i példátlan rendőrterror új minőséget hozott: a politikai rendszerváltozás óta először csapott össze nyíltan és vehemensen a rendőrség és a tüntető tömeg. Amelyben nyilván voltak beépített emberek, de a lényegen ez nem változtat: olyan elégedetlenség és indulat forrt az emberekben, amely képes volt a legbékésebb polgárokból is kihozni az erőszakot.

Igaz, félelemkeltő, brutális rendőri akciókra korábban is sor került, jellemző módon mindig a balliberális kormányok idején. 1997. november 3-án verték szét a rendőrök az emlékezetes Metész-tüntetést, amely fellépést lapunk főszerkesztőjének keresetére utóbb jogerősen ítélte törvénytelennek a bíróság. 2002 óta pedig folyamatosak az oszlatások, a zaklatások, a törvénytelen rendőri fellépések. Számos, ugyancsak jogerős bírósági döntés igazolja ezt. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány sikerrel vette föl a kesztyűt a karhatalom pártállami reflexekből fakadó önkényeskedései ellen, rávilágítva ezzel a jogállam megcsúfolására.

Világosan kitapintható ugyanakkor egy másik tendencia is. A nemzeti radikálisok – valójában nemzeti romantikusok, ahogy Szekfű Gyula határozta meg ezt a sajátosan magyar politikai stílust és életvitelt – úgymond kemény magja egyre markánsabban lép fel, miközben a MIÉP szavazóbázisa elolvadt. Helyére a Jobbik lépett, amelynek támogatottsága egy-két százalékosra nőtt, miközben potenciálisan továbbra is öt-tíz százaléknyi nemzeti radikális szavazópolgár van Magyarországon. Tévedés volna azt hinni, hogy ők a Fideszhez pártoltak, mert a polgári szövetség a tavalyi választásokon kevesebb szavazatot kapott, mint négy évvel korábban. Mivel a Jobbik-MIÉP egyesülés csúfosan elbukott, azt kell következtetnünk, hogy az 1998-as és 2002-es nemzeti radikális szavazók kivonultak a közéletből.

Helyüket bizonyos fokig a csupán néhány ezer fős, de annál radikálisabb utcai harcosok és egyéb akcionisták vették át. Jelenleg ők testesítik meg a radikalizmust, amit a balliberális média kéjesen ki is használ. Sikerrel. Mert valljuk be, nem épp megnyugtató a felborított, lángoló autók, a rohamrendőrök tömege felé repülő Molotov-koktélok és a könnygázgránátok látványa.

De vajon van-e értelme ezeknek az akcióknak? Az európai példák azt bizonyítják, hogy a mégoly kiterjedt és eszkalálódott, hosszan elhúzódó utcai harcok sem képesek igazán megrengetni egy-egy liberális demokráciát. Franciaországban szinte minden évben a hazai jeleneteknél sokkal durvább események zajlanak, ám ez mit sem változtat a párizsi politikán. Németországot sem rendítik meg a szélsőbalos anarchisták és a neonácik rendszeres összecsapásai.

Bár tavaly sokaknak úgy tűnt, talán tényleg egy egész nemzet lett torkig a Gyurcsány-kormány ámokfutásával – a Demokrata azonban az első pillanattól kezdve azon fenntartásának adott hangot, sőt ezt dokumentálta is, hogy a spontánnak látszó népharagot valójában titkosszolgálati eszközökkel robbantották ki -, a történelminek tűnő pillanatról utólag meg kell állapítani, hogy már akkor sem volt mögötte országos támogatottság. A halványuló remény tavaly október 23-án végképp szertefoszlott, s azóta minden drasztikus utcai kezdeményezés csak kontraproduktív újrajátszásnak tűnik. Ha tényszerűek akarunk lenni, meg kell állapítani, hogy Magyarországon nincs forradalmi hangulat. Hogy ez jó-e vagy inkább rossz, azt ki-ki vérmérséklete szerint eldöntheti. De a tényt konstatálni kell.

Magyarországon nem lehet kormányt buktatni, nemhogy rendszert váltani néhány száz vagy néhány ezer fős radikális utcai akcióval, vezesse bár olykor a legjobb szándék azokat, akik kockáztatják a testi épségüket, az egzisztenciájukat, netán a szabadságukat. Az ilyen akciók csak gőzlevezetésnek jók, és lassan csak egy szubkultúra megnyilvánulásai lesznek.

Az 1990-es taxisblokádnak sikerült meghátrálásra kényszeríteni az akkori kormányt, bár az sem bukott meg, pedig jelenlegi közállapotainkhoz, erkölcsi, szociális és közösségi válságunkhoz képest piszlicsáré ügyről volt szó. A tanulság ebből az, hogy csakis az egész országra kiterjedő, összehangolt, komoly társadalmi és főleg jelentős politikai támogatottsággal rendelkező polgári kezdeményezésekkel lehetséges a kormány sarokba szorítása és egy új magyar rendszer fölépítése. A kis létszámú, öncélú csatározások kontraproduktívak.

A valóságban szerves építkezésre, megnyerhető helyzetek megteremtésre van szükség. Ennek kiváló eszköze lehet például a Magyar Gárda, amely a demokratikus formalizmusba merevedett politikai main­stream mellett és helyett összefoghatja a markáns és felelősségteljes, nemzeti elkötelezettségű rétegeket azzal, hogy az értelmes és hatékony cselekvés lehetőségét kínálja fel nekik. Ha ugyanis a szavazás haszontalan, az utcai harc eredménytelen, akkor már csak a hétköznapi cselekvés és a nemzeti szerkezet újraépítése marad.

Ágoston Balázs