– Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát, amennyiben időről időre újjá kell építeni Magyarországot. Az elmúlt ezer évre visszatekintve találhatunk néhány párhuzamot a jelenkorral, például IV. Béla munkásságát.

– Távol áll tőlem, hogy a korszakot nem kutató történészként mélyebb elemzésbe bocsátkozzak IV. Béla korát illetően. Veszélyes vizekre evezünk akkor is, ha a különböző korok eseményei között párhuzamokat kívánunk vonni. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy IV. Béla szűk mozgástérrel rendelkezve, rendkívül nehéz helyzetben kezdett hozzá az ország újjáépítéséhez a tatárjárás után. Gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. Példaértékű munkát végzett. Fontos volt maga az elvégzett konkrét építkezés is, gondoljunk a kővárak építésére, de legalább ennyire fontos volt a tevékenységet meghatározó szemlélet. IV. Béla nem másra, nem külföldi segítségre várt, hanem a belső erőforrásokra támaszkodva kezdett neki a romokba dőlt ország talpra állításához. Egy más helyzetben, más körülmények között ugyanilyen példaértékűnek tartom Szent István munkásságát is.

– Mire gondol?

– Szent Istvánnak a korabeli összefüggéseket figyelembe véve úgy kellett illeszkednie Európához, hogy közben megőrizze Magyarország szellemi és fizikai önállóságát. Pragmatikus döntéseket hozott. Évszázadokkal később, más történelmi helyzetben, ugyanezzel a problémával szembenézve 1942-ben Illyés Gyula a következőket írta: „Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja föl. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk.” Ez a kettősség az, ami ma igazán lényeges, amire ma a politikának, a társadalomnak meg kell találnia a helyes választ, a helyes arányokat. Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy geopolitikai helyzetünkből következően Magyarországnak mindenkor, minden körülmények között harmonizálni kell Európával, de a világgal is. Ez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy az országnak fel kellene adnia szuverenitását. Másrészt azt is világosan kell látnunk, hogy az ország csakis saját erejéből építheti fel önmagát, így képes csak teljes jogú tagja lenni az európai nemzetek közösségének. Másképp, ha elsősorban külső erőkre támaszkodva kezeli esedékes válságait, kiszolgáltatottá válik. Szent István zsenialitása éppen abban rejlett, hogy pontosan felmérte a szükséges illeszkedés minőségét és mértékét, ám eközben figyelme volt a belső erőforrásokra is. Ma ennek az általános értelemben vett Szent István-i bölcsességnek nem sok nyomát látom.

– Az illeszkedés kapcsán nem lehet megkerülni a Kárpát-medence népeinek egymáshoz való viszonyát. A Szent Koronának nemzetiségtől, nyelvtől függetlenül minden hungarus egyenrangú alattvalója volt, ám manapság mintha bajok jelentkeznének ez ügyben.

– E kérdéseknek is vannak nálam sokkal hivatottabb szakértői. Annyit meg lehet kockáztatni a sarlatánság bűnét elkerülve, hogy bár módosult tartalommal, de ma is létezik a térségben a hungarus-tudat. Sőt tovább mennék ennél: nemcsak hungarus-tudat, de „hungarus típusú” tudatok is léteznek egymás mellett. Ha ezt az összefüggést nem vesszük figyelembe, aligha érthetjük meg a Kárpát-medence sokszínűségét, az itt zajló folyamatokat. A globalizáció ernyője alatt megkésett nemzetté válások is zajlanak körülöttünk, melyeknek gyökerei legújabban a nyolcvanas évek közepére nyúlnak vissza, amikor bevettnek tűnt fogalmak üresedtek ki, s épp új fogalmakra, új tartalomra lett szükség. Olyan fogalmakat kellett felülvizsgálni, mint a „csehszlovákizmus”, a „jugoszlávizmus” és még sorolhatnám. Tegyük ehhez hozzá, hogy a sajátos térségi fejlődés következményeként a határviták, etnikai viták sem új keletűek. Ezeket fenntartja az is, hogy a határok egyre inkább átjárhatóvá válnak, s az együttműködés új módozatainak megjelenésével új együttélési formákra is számítani lehet. Ez főként azok számára jelent akár aktuálpolitikai szempontból is gondot, akik gyengének érzik magukat, s ebből következően félnek. A térségben nincsenek kidolgozott alternatívák az új kérdésekre. A helyzetet bonyolítja, hogy az itteni államok gazdaságilag legyengült, értékválságos időszakot élnek meg. Ez sokszor félelmet szül, aminek egyik lehetséges kompenzálási formája az agresszivitás felerősödése. Ez az út járhatatlan, értelmetlen, céltalan, hiszen nem lehet hermetikusan elzárkózni egymástól. Idővel erre mindenkinek rá kell döbbennie. Sajnos nagy túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar külpolitika kreatív lenne e problémák megoldásában.

– Idén ünnepeltük egy másik nagy újjáépítő, Hunyadi Mátyás emlékévét.

– Évezredes tapasztalat, hogy a mélypontról akkor tud felemelkedni egy nép, ha olyan vezetője van, aki komoly támogatással a háta mögött érdekegyeztető politikát folytatva képes érvényesíteni elképzeléseit. Mátyás egyik legfőbb érdeme az volt, hogy pontosan látta, kiben van erő, frissesség, megújulási vágy, s egy végiggondolt terv alapján képes volt arra, hogy megszilárdítsa a megrendült államhatalmat. Ám az ő pályájának is van egy másik, időket átívelő szomorú tanulsága. Jelesül az, hogy ha a nagy formátumú személynek nem adatik elegendő idő arra, hogy a megalkotott szerkezetet megszilárdítsa, az szétesik. Sajnos ez történt Mátyás halála után is.

– Pedig Mátyás király harminckét évig uralkodott. Ehhez képest a demokrácia kormányzati ciklusai szinte pillanatok. Hogy lehet ilyen konstellációban megtalálni az igazodási pontokat?

– 1990 óta tizennyolc esztendő telt el. Ez történeti értelemben még egy pillanat töredékével sem ér fel, a mi életünkben viszont jelentős idő. Emiatt mindannyiunkban van némi ingerültség, hiszen mindenki szeretne legalább egyszer elégedett lenni. Magyarország az elmúlt tizennyolc évben mindenféle irányzatot, különböző hatalomgyakorlási technikákat kipróbált már. Lassan a kísérletezés végére érünk. Reménykedek, hogy a társadalom képes lesz a kínálatból azokat kiválasztani, akik valóban a közösség érdekében tevékenykedtek. Ha van valami hozadéka a mostani válságnak, talán az, hogy kikristályosodik, értékek, és nem „píárok” mentén kell gondolkodni. A helyzetért persze nemcsak a politika, de a sajtó is felelős, mely olyan vizekre hajszolta a vélt közhangulatnak megfelelni vágyó politikusokat, amerre talán maguktól nem indultak volna el. Arra pedig senki sem figyelt, hogy a pillanat szülte ígéretekből mi valósulhat meg és mi nem. A politika, elsősorban a mindenkori hatalmon lévők felelőssége, hogy öngerjesztő módon a józan ész követelményeit meghazudtolva születtek kényszerű vagy önös érdekű döntések. Alapvető létfeltétel e magatartás kiiktatása nemcsak a stratégiai tervezésből, hanem a gyakorlatból is. Ebben kellene nemzeti egységet képezni. Szakítani kell a már-már elfogadott hazudozással. Ez lehetne korunk újjáépítő akaratának alapja.

– Ehhez azonban egy olyan nagy formátumú, szintetizáló személyiség szükségeltetik, mint IV. Béla, Szent István vagy Mátyás király. Ma azonban komoly tábora van a meghunyászkodásnak, a „merjünk kicsik lenni” gondolatnak. Így nehéz.

– Valóban az, de ez önmagában nem lehet elegendő arra, hogy céljainkról lemondjunk. Természetesen elfogadhatatlan álláspont, hogy az érvényesülés feltétele a meghunyászkodás. Ez még soha nem vezetett maradandó eredményhez, legfeljebb a jellem torzulásához. Az is nyilvánvaló, hogy élni csak felemelt fejjel érdemes, de látni kell azt is, ami az orrunk előtt van, különben igencsak kellemetlen körülmények között találkozhatunk az anyafölddel. Vagyis legyen világos perspektívánk, de számoljunk a lehetőségeinkkel is. Nem én mondom először, de utoljára sem: merjünk reálisan álmodni. Az sem igaz, hogy kicsik vagyunk, erre csak úgy mellesleg éppen a történelmünk a példa. Egyébként a kis termetű ember sem kicsi, ha van tartása.

Ágoston Balázs

M. KISS SÁNDOR

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1967-ben.

1996-tól a történelemtudományok kandidátusa, 2002-től mestertanár.

Az Antall-kormányban Miniszterelnöki Tanácsadó Testületének kormányfőtanácsosa volt. Meghívott előadóként tanított az ELTE BTK XIX. századi Irodalomtörténeti Tanszékén és az Eötvös Kollégiumban.

Vendégelőadóként járt Hollandiában, Londonban, az Egyesült Államokban és Kanadában. Tagja volt az 1956-os sortüzeket kutató Történeti Tényfeltáró Bizottságnak.

1997-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézetének vezetője. Kutatóként egyik központi témája az 1956-os forradalom és szabadságharc története.

IV. BÉLA ARANYBULLÁJA

A híres Aranybullát kibocsátó uralkodó, II. András fia volt a második honalapítónak is nevezett IV. Béla (uralkodott 1235-től 1270-ig), aki maga is adott ki aranypecsétes oklevelet. A bulla szó eredetileg nem az oklevelet jelentette, hanem az arra függesztett fémpecsétet, mely lehetett arany, ezüst, bronz és ólom. Aranypecséttel értelemszerűen csak a kiemelkedő jelentőségű okleveleket látták el, ezeket már a középkorban bullának kezdték nevezni. IV. Bélától egyetlen aranyból készült bulla maradt ránk, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum őriz. Az aranypecsét előlapján maga a trónon ülő uralkodó látható, a körirat erősen rövidített címeit sorolja fel. Érdekesség, hogy a hátlap körirata külön is közli, hogy Béla II. András fia volt. A most kiadott ezüstérem az eredetinek mindenben hű hasonmása (a kettős kereszt dupla körvonala is az, ugyanis az eredetire a 13. századi éremkészítő kétszer vert rá, és közben a bulla elcsúszott), egyedül a pajzs talpánál látható M D jelölés (a Magyar Demokrata monogramja) új.