Rezidensek frontszolgálatban
A koronavírus-osztályokra a járvány csúcspontján akár ötven-hatvan fertőzöttet is beszállíthat a mentő egyetlen ügyelet alatt. Ez az emberfeletti koncentráció, a gyors döntések ideje. Három fiatal rezidenssel beszélgettünk, akiket diplomájuk tavalyi kézhezvétele után néhány héttel Covid-osztályra vezényeltek.
A Covid-osztályokon szigorú menetrend szerint zajlik az élet. A nap a nyolcórai megbeszéléssel kezdődik, amikor az éjszakai ügyeletesektől az új erők átveszik az osztályt. Megtudják, hány új beteg érkezett, ki milyen állapotban van, milyen kezelést igényel. A vizit most nem olyan egyszerű, mint békeidőben, hiszen orvos, nővér egyaránt csak szkafanderben mehet be a kórtermekbe, de még a dupla ajtó mögötti folyosóra is. A beöltözés nagyjából negyedórát igényel, mára mindenki belejött, miként kell belebújni a védőruhába, hogyan kell rögzíteni az arcpajzsot, maszkot, sisakot.
Világraszóló űrutazás
A kórtermekben dolgozó nővérek háromóránként váltják egymást, az osztályt felügyelő rezidensek addig maradnak bent, amíg dolguk van. Arra kell készülniük, hogy a benn töltött idő alatt nincs evés, ivás, nincs mellékhelyiség. Odabent még egy orrviszketés is megoldhatatlan probléma.
A rutinfeladatok viszonylag könnyen mennek. Az utóbbi egy év alatt mindenki beletanult, hogyan lehet dupla gumikesztyűben bekötni egy infúziót, miként kell előkészíteni a transzfúziót. Olykor segítség is akad: az önkéntes vagy idevezényelt hatodéves orvostanhallgatók elvégzik az olyan vizsgálatokat, mint a vérnyomás- és a véroxigénszint-mérés, figyelemmel kísérik a betegek állapotát, amíg bent vannak. Most ez óriási segítség orvosnak, nővérnek, hiszen a mutáns koronavírussal való megfertőződésnél gyakori a nagyon gyors állapotromlás.
– A tavaszi és az őszi hullámban sok volt az idős beteg, most azonban többségében fiatal emberek kerülnek az osztályra – mondja Ágnes, aki éppen most esett át egy huszonnégy órás ügyeleten, majd az azt követő átadás-átvételi teendőkön. – Legrosszabb testi-lelki állapotban rendszerint a fiatal, 35–45 éves férfiak vannak. Ők azok, akik először el sem hiszik, hogy elkapták a fertőzést, kivárnak, míg végképp elviselhetetlenné nem válnak a tüneteik. Ezért többnyire későn kerülnek be az osztályra. Rémültek, hiszen még nem estek át komolyabb betegségen, halálfélelmük van, hiszen nem kapnak levegőt, vagy minden lélegzetvételre fáj a tüdejük.
– El sem tudom képzelni – mondja Réka –, mit élhetnek át azok az idős betegek, akik hozzánk kerülnek. Elszakítva a családtagoktól, úgy, hogy kizárólag szkafanderbe bújtatott emberek vannak körülöttük. Nincs olyan műszer, ami mérhetné lelkiállapotukat, de néhány nap után már felismeri az ember a tekintetükből, melyik stádiumát élik át az elszigeteltségnek, a halálfélelemnek, illetve hogy ki miként gondolja végig az életét, ha egyáltalán képes rá az adott körülmények között. Ám a fiatalok kétségbeesése talán még megrendítőbb. Odakint gyerekek, házastársak, szülők várják a gyógyulásukat, ám ők letaglózva, tehetetlenségre ítélve várják, jobbra fordul-e az állapotuk. Itt nem lehet senki zaklatottságát nyugtatóval csitítani. Hiszen az e szerekkel elért nyugalmi állapotban lassulna a légzés, ami akár végzetes is lehet.
A máskor kiváló segítséget jelentő gyógyítási protokoll a Covid-osztályokon inkább mankóként szolgál, hiszen pillanatról pillanatra kell döntéseket hozni a szenvedés enyhítésére.
Réka és Ágnes egyaránt úgy látja: nem a munka nehezítettsége, nem is a betegek életéért való küzdelem a legnehezebb. A legtöbb szorongással, belső vívódással, álmatlansággal az jár, hogy nekik kell közölni a hozzátartozókkal: minden erőfeszítés ellenére a gondjaikra bízott szülő, nagyszülő, testvér vagy házastárs végül mégis meghalt.
Bea gyerek-Covid-osztályon dolgozik. Azt mondja, a gyerekek rendszerint gyorsan és jól reagálnak a kezelésre, hacsak nincs olyan alapbetegségük, ami komolyan nehezíti a gyógyulást. A kicsikkel ráadásul egy-egy szülő együtt lehet a kórteremben. Ők is sokat segítenek az ápolásban és abban, miként tartsák a lelket egymásban és az 5–8 éves betegekben.
Mint Bea mondja, kezdetben a legtöbb fejtörést az okozta, miként fogadtassák el a gyerekekkel a körülményeket. A legnagyobb sikere annak van, ha űrutazást játszanak, ilyenkor a cél a Mars vagy idegen bolygók felfedezése, ezért a kicsik hamar elfogadják a szkafanderbe öltözött nővéreket és orvosokat, teljes odaadással együttműködnek. Szívesen veszik a lélegzést könnyítő oxigént szolgáltató orrszondát vagy maszkot is. Hiszen így ők is részesei a világraszóló űrutazásnak.
Kétségek között
Egy hivatását szerető orvosnak soha nem egyszerű gondtalan emberként folytatni a napot, miután levette a fehér köpenyt, és becsukta maga mögött a kórházi osztály ajtaját. A fiatal rezidenseknek azonban civillé válni gyakorlatilag megoldhatatlan feladat manapság. Ágnes, Bea és Réka egyhangúan állítják: bár nagyon sok segítséget kapnak az idősebb, tapasztaltabb kollégáktól, mindig velük marad a kétség: biztosan a lehető legjobb döntéseket hozták-e meg, nem késett-e akár egy pillanatot is a segítség, amit vártak tőlük a betegek?
Ágnes azt mondja, ő és a barátnői mostanában egyáltalán nem normális fiatal nőként viselkednek, amikor találkoznak. Jó lenne ugyan hétköznapi dolgokról fecsegni, esetleg valamilyen programot, randevút tervezni, ám ez nem megy. Idő sincs rá a havi hét-nyolc 24 órás ügyelet mellett. Különben is, az élet a járványcsúcs idején alig-alig tervezhető. Bármelyik nap úgy felugorhat a kórházi ápolásra szorulók száma, hogy muszáj bent maradni. Ám ha mégis tudnak szakítani egy-egy órát a találkozásra, az üdvözlés után szinte azonnal a betegekre terelődik a szó. Melyiknek milyen krónikus betegsége van, ki hogyan reagált a kezelésre, mit lehet tenni a társbetegséggé vált alapbetegséggel, kinek hány páciense került fel az intenzívre vagy éppen a rettegett lélegeztetőgépre.
E ritka alkalmak azonban mindhármuknak nagyon fontosak. Azt mondják, olyan nagy a hajsza a Covid-osztályokon, hogy szinte percekre rövidültek a békeidőben a munkanapokat kísérő szakmai beszélgetések, amelyek megkönnyítik az események feldolgozását az orvosoknak, és szakmai segítséget nyújtanak a nehezebb esetekhez.
Kibeszéletlen feszültségek
A fiatal doktornők idő hiányában többnyire magukra vannak utalva, hogy levezessék a stresszt, úrrá legyenek saját szorongásaikon. Igaz, mindannyian hallottak arról, hogy több kórházban működnek Bálint-csoportok, amelyek az orvos-beteg kapcsolat javítására jöttek létre, hiszen a betegek nem pusztán gyógyítandó szervezetek, hanem gyógyulásra vágyó személyek is egyben. A Bálint-csoportokban folyó munka, az ott elsajátított technikák abban is segítenek, hogy oldják az orvosokban felhalmozódott feszültségeket, szorongást, a kipihenhetetlen fáradtságot, ami már-már a kiégés előszobájának tekinthető. Ám a járvány kezdete óta alig van olyan ember, aki időt tudna szánni az önképzésnek és a feszültségoldásnak e formájára. Mindenki maga igyekszik megoldani a helyzetből fakadó problémákat.
Ágnes szerencsésnek számít, hiszen orvoscsaládból származik. Kéznél a segítség, amint hazaér. Szülei pontosan értik a szakmai problémáit, és azt is, milyen lelki terheket cipel. Segítenek, amiben csak tudnak, noha rajtuk is nagy a nyomás.
Réka egyedül él. Futással igyekszik kiszaladni magából a felgyűlt feszültséget. Baráti köre jobbára volt egyetemi kollégákból áll, mindig van kit felhívni, ha egyedül már nehéz lenne úrrá lennie a napi gondokon. Ám nehezíti a helyzetét, hogy idős szülei vannak. Hozzájuk csak ritkán mer elmenni annak ellenére, hogy – mint mondja – a kórházi óvintézkedések szinte teljesen kizárják, hogy az osztályon összeszedje a fertőzést. Ráadásul már át is esett az oltáson, ami csökkenti annak veszélyét, hogy vírusgazdaként rájuk ragassza a betegséget.
Bea hívő keresztényként imádsággal próbálja visszanyerni a lelki békéjét. Lelki vezetője is sokat segít ebben. Azt mondja, szerencsés, mert idősebb kollégáira nem csak szakmai kérdésekben támaszkodhat. Gyerekorvosként azt is pontosan tudják, min megy keresztül ő maga, és igyekeznek átsegíteni őt a hullámvölgyeken.
Jövendő terveikről mindannyian röviden beszélnek. Vannak ugyan elképzeléseik róla, szívük szerint milyen szakirányt választanának. Ám egyelőre fényévekre a szakvizsgára készülés. Most Covid van, légszomjjal küzdő vagy fuldokló betegekkel. Minden percüket, gondolataikat, fizikai és lelkierejüket teljesen kitölti az életek megőrzéséért folytatott, embertelen küzdelem.
Kemény próbatétel
– Óriási pszichikai, fizikai, gazdasági, sőt politikai nyomás nehezedik most a betegekre, az orvosokra, ápolókra egyaránt – állítja dr. Harrach Andor, a Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság elnökségének tagja. – Nehezíti a helyzet elviselését a bizonytalanság. Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap: megfertőződik-e ő maga vagy a szerettei, meg tudja-e őrizni a munkahelyét, nem éli-e fel a család a tartalékokat? Az egészségügyben dolgozók pedig nem tudhatják, miként alakul a pandémiahelyzetben a heti munkabeosztásuk, nem vezénylik-e át őket, mert másutt van szükség a munkájukra. A mentősök helyzete még nehezebb, ők azt sem tudják, mit hoz a következő perc, különösen akik esetkocsin vannak. Az állandó stressznek hosszú távon nem csak kiégés lehet a következménye. Alvászavar, szív- és érrendszeri megbetegedések léphetnek fel.
Dr. Harrach Andor szerint a sokféle bizonytalanság próbára teszi az egész személyiséget, és kihat az orvos egészségi állapotára, sőt családi környezetére is. Súlyosbítják a helyzetet a megfertőződés elleni óvintézkedések. Hiszen a védőruhában, maszkban, sisakban dolgozó orvosok és nővérek számára a megszokottnál is nehezebb kapcsolatot teremteni a betegekkel. Ez pedig jelentősen megnehezíti a pszichoszomatikus szemléletű gyógyítást, amelynek lényege, hogy nem elegendő a test állapotát javítani, a beteg teljes személyiségét be kell vonni a gyógyításba, hogy eredményes legyen a terápia. Dr. Harrach Andor örvendetesnek tartja, hogy az óriási terhelés ellenére döcögve, gyakori hiányzásokkal ugyan, de működnek a Bálint-csoportok, amelyek nemcsak a gyógyítást segítik, de az orvosokat is, hogy feldolgozzák a gyakran frusztráló napi tapasztalataikat.