Dr. Tholt Katalin és dr. Tímár Teréz a budapesti II. kerületben dolgoznak házi gyermekorvosként. Tisztában vannak azzal, hogy sok kollégájuk helyzete nehezebb, mint az övék, ám a háziorvosokat érintő általános problémák náluk is jelentkeznek.

– Nálunk például nem kell attól tartani, hogy megfenyegetik az orvost, ha kimegy a beteghez, és ha felírunk valamilyen gyógyszert, a többség azért ki tudja váltani. Ám a praxisok finanszírozása itt is ugyanolyan, mint bárhol az országban – jegyzi meg Tholt Katalin.

Mint mondják, egy gyermekorvos – a praxisában lévő betegek számától függően – havi bruttó hétszázezer és nyolcszázezer forint között kap átlagosan az Országos Egészségügyi Pénztártól. Ebből fizeti ki saját adóját, járulékait, majd a megmaradó összegből az asszisztens fizetését, a rendelő takarításának és rezsijének ráeső részét, de neki kell felszerelnie a rendelőjét is, a vizsgálóágytól a számítógépen át a fecskendőig. Emellett fizetik a szakkönyveket, a konferenciákat, kötelező továbbképzéseket is, amelyek szintén több tízezer forintos kiadást jelentenek alkalmanként.

– Most vettünk új számítógépet, ami közel háromszázezer forintba került. Persze remélhetőleg évekig használni tudjuk, ám vannak rendszeres költségek is. A számítógépes programért havonta tízezret fizetünk, nyomtatóba való papírra és festékpatronra is elmegy alkalmanként tizenöt-húszezer. Természetesen magunk tartjuk fenn az autónkat is, ami elengedhetetlen munkaeszköz, hiszen egy gyermekorvosi körzet négyszer akkora, mint felnőtt háziorvosé – teszi hozzá Tholt Katalin.

Kolléganője, Tímár Teréz megjegyzi, a sok költség miatt fordulhat elő, hogy van olyan eszköz, amire egyszerűen nem telik.

– Az intenzívtáskát a hozzá tartozó, intenzív ellátást biztosító teljes felszereléssel megvettük, ami közel egymillió forintba került. Ezt persze nem cseréli évente az ember, de egyszeri kiadásnak is tetemes volt. Szerettünk volna beszerezni úgynevezett CRP-vizsgálót is, amelynek segítségével helyben, labor nélkül is megállapítható lenne, hogy vírusos vagy bakteriális fertőzésről van szó, magyarul, kell-e antibiotikumot felírnunk. Csakhogy ez a gép kétszázezer forint, a hozzá használt reagens pedig darabonként hétszáz-nyolcszáz, úgyhogy egyelőre nem tudtuk kigazdálkodni, holott egy nyugati rendelőben ez jóformán alapfelszerelés. De remélem, előbb-utóbb nálunk is lesz.

Az úgynevezett egészségügyi reform a gyermekgyógyászok helyzetét is megnehezítette. Nekik is kiadták például, hogy az olcsóbb gyógyszert kell felírni. Ám Tímár Teréz és Tholt Katalin azt mondják, amennyiben tudták, hogy a drágább gyógyszer hatékonyabb, inkább megkockáztatták a büntetést, de azt adták a betegnek. A kórházak átszervezése ellen azonban nem tudtak mit tenni. Náluk az okozott gondot, hogy a Budai Gyermekkórházban a minisztérium megszüntette az aktív ágyakat, azóta az intézmény agonizál, a főváros ezen részén bizonytalanná vált az ellátás.

– Megtörtént, hogy egy lázas, nehézlégzéssel küszködő csecsemőt kórházba utaltunk. A szülei bevitték a János kórházba, ahonnan hazaküldték, mondván, nincs hely – meséli Tímár Teréz. – Problémát okoz az is, hogy a házi gyermekorvosok látják el az iskolaorvosi feladatokat is. Előfordult olyan eset, hogy meg volt beszélve, az adott napon ettől eddig beoltjuk az egyik évfolyam tanulóit. Éppen úton voltam, amikor felhívtak az egyik betegem szülei, hogy a gyereknek magas láza van, és kérték, menjek ki hozzájuk. Ilyenkor komoly gondban van az ember, hogy húsz-harminc gyereket várasson, akiket elkértek a tanóráról, vagy a lázas beteget. Hozzáteszem, azért, hogy rendszeresen kimegyek az iskolába, és adott esetben egyetlen alkalommal beoltok hatvan-nyolcvan gyereket, ami elég nagy felelősség, havonta nettó tizenháromezer forintot kapok… De ha már oltás, mondok más példát is. Hamarosan megkapjuk a H1N1 elleni vakcinát, amit rendelési időn kívül fogunk beadni, úgy számolunk, hogy még szombatonként is itt fogunk ülni. Hiszen egy-egy oltásra tizenöt-húsz percet kell szánni, mivel először minden esetben el kell mondani a szülőnek az esetleges kockázatokat, mellékhatásokat, aztán beadjuk az injekciót, majd várunk néhány percet, mert nem küldhetjük ki azonnal a szobából a gyereket. Ráadásul rengeteg adminisztrációs feladattal is jár a védőoltás. Az OEP tájékoztatott, hogy oltásonként bruttó kettőszáz forintot kapunk. Persze mi nem a pénzért lettünk orvosok, hanem mert szeretjük a hivatásunkat, de azért nonszensz, hogy bruttó nyolcszáz forint lesz az órabérünk.

Tholt Katalin mindehhez hozzáteszi, ők még szerencsés helyzetben vannak, hiszen az önkormányzat által nemrégiben átadott egészségházban minden orvosnak külön szobája van. Az országban azonban az a jellemző, hogy egy szobában legalább két, néhol három-négy orvos is rendel, ha az egyik végzett, kezd a másik.

– Vajon a döntéshozók tudják, ezeken a helyeken hogyan oldják meg a rendelési időn kívüli oltást? Talán a folyosón? Bár mióta Horváth Ágnes volt miniszter azt mondta a svábhegyi gyermekszanatórium bezárása után, hogy a gyerek a gyógyszertől gyógyul, nem a friss levegőtől, már nemigen lehet engem meglepni – mondja Tholt Katalin.

A gyermekorvosok szerint számos teendő lenne ezen a területen. Jó megoldásnak tartanák például, ha külön iskolaorvosok lennének, akikhez három-négy intézmény is tartozhatna, így az iskolai ellátás is javulna, és a házi gyermekorvosok válláról is nagy teher kerülne le. Változtatni kellene a finanszírozáson is, hiszen a mostani összegekkel nem csupán az a baj, hogy a már praktizáló orvosok nehezen jönnek ki belőle, de több pénzből újabb, modernebb eszközök beszerzésére is telne, és a fiatalok számára is vonzóbb lenne a pálya.

– Annak idején, amikor privatizálták a praxisokat, úgy tűnt, hogy ez jó megoldás. Jobb lett a finanszírozás, megfelelő eszközöket tudtunk vásárolni, ráadásul azt mondták, ha egy háziorvos nyugdíjba megy, a praxisa eladásával biztosítani tudja azt is, hogy nyugdíjas éveiben ne kelljen nélkülöznie. Azóta a helyzet sokat változott; az OEP-től kapott praxispénz jelentősen veszített a reálértékéből, a praxisokat pedig még itt, Budapesten sem könnyű eladni – mondja Tholt Katalin. – Attól félünk, hogy kihalásos alapon szép lassan eltűnnek a házi gyermekorvosok, ami nagyon nagy baj lenne. Tavaly, egy konferencián hallottam, hogy az átlagéletkor már most is 58 év, ami jelzi, hogy nem alaptalan a félelmünk.

– Az egyik gyerek nagymamája mesélte, hogy a lánya Londonban dolgozik, ott is szült. Amikor hazamentek a babával, felkereste őket a háziorvos, megvizsgálta az anyukát, majd menni akart. Szóltak neki, hogy ott a csecsemő is, mire az orvos odasétált a kiságyhoz, és mosolyogva mondta, hogy nagyon szép baba. Aztán elment. Ott ugyanis a háziorvoshoz tartozik a család minden tagja, azonban a gyerekeket inkább csak a védőnők felügyelik, és ha betegek lesznek, beutalják őket a szakrendelésre – teszi hozzá Tímár Teréz. – Több külföldi kolléga mondja, hogy mennyivel jobb a magyar gyakorlat. Itt ugyanis a gyermekorvos születéstől felnőtté válásig foglalkozik a gyerekkel, s nem csupán az írásos adminisztrációból tudja, hogy milyen betegségei voltak, milyen gyógyszerre érzékeny, hiszen ismeri őt, és többnyire meg tudja gyógyítani, s csak szükség esetén utalja tovább specialistához. Ráadásul ez a prevenció szempontjából is nagyon fontos. Csakhogy félünk attól, lesz-e utánpótlás… De ez általában jellemző az orvosokra: egyre többen mennek el. Egy neurológus kolléga most megy ki Norvégiába. Azt mondja, ugyan kétszer ennyibe kerül a megélhetés, de tízszer annyit fog keresni, mint itt, úgyhogy nem küszködik tovább, elhagyja az országot.

Nincsenek jobb helyzetben a felnőtt háziorvosok sem. Finanszírozásuk a gyermekorvosokéhoz hasonló: az általuk kapott pénz a fix összegű díjazásból, a területi kiegészítő díjazásból, a betegenként járó kártyapénzből, valamint az eseti ellátások díjazásából áll. Egy-egy orvos körülbelül nyolcszázezer és egymillió-kétszázezer forint között kap, ami bruttó összeg, tehát ebből lejön az adó, az asszisztens fizetése, a rendelő fenntartása, az eszközbeszerzés és így tovább. Egy 2004-es statisztika szerint, miután egy háziorvos minden költségét kifizette, körülbelül száz-százötvenezer forintos nettó bevételre tett szert. Mára ez az összeg természetesen emelkedett, bár vásárlóértékben nem feltétlenül. Különösen azokon a helyeken rossz a helyzet, ahol egy körzetre kevesebb beteg jut, hiszen így kevesebb a kártyapénz is.

Nem véletlen, hogy 2007-ben a mintegy hatezer-nyolcszáz (felnőtt, gyermek és vegyes) háziorvosi praxis több mint két százaléka, 162 betöltetlen volt, ennek nagy része tartósan.

– Nagy gondot jelent, hogy elvették az eszköztámogatást, és a kieső összeget nem kompenzálták. Így a rendelő korszerűsítése, az eszközök karbantartása, nem is szólva új eszközök beszerzéséről, a jelenlegi OEP-finanszírozás mellett szinte kivitelezhetetlen. Ugyanakkor elvárják, hogy korszerűen fölszerelt rendelőben lássuk el a betegeket – mondja a budai várnegyedben praktizáló felnőtt-háziorvos, Szabó Krisztina. – A pénzhiány mellett különösen az adminisztráció ró jelentős terhet a háziorvosokra. Mivel nem a betegektől szeretnénk elvenni az időt, így számtalanszor előfordul, hogy rendelési időn kívül próbáljuk e téren utolérni magunkat.

Valaha egy körzeti orvos minden olyan döntést meghozhatott, ami az alapellátásban szükséges volt, ezáltal nem terhelték fölöslegesen a szakrendelőket és a kórházakat. Szabó Krisztina szerint mára kivettek a kezükből fontos döntéseket, gyógyszerfelírási lehetőségeket, olyan szűréseket, amelyeket ők is el tudnának végezni. Eközben a szakrendelőkben az előjegyzési listák olyan hosszúak, hogy az eredményeket szinte nem lehet kivárni, ami betegnek és orvosnak egyaránt gondot jelent.

Sas Vilmos több mint huszonöt éve háziorvos Tóalmáson. Azt mondja, helyzete egyre nehezebb, azért küzd nap mint nap, hogy az ellátás színvonalát fenn tudja tartani. Vannak azonban olyan területek, amelyek tőle függetlenek, így azokon nem tud javítani.

– Ezerhétszáz bejelentett betegem van, körülbelül ugyanennyi beteget látok el szezonálisan, aki nem hozzám van bejelentve, de itt tartózkodik, például nyaral, rokont látogat és így tovább. A mentőellátással nincs gond nálunk, az azonnali esetekhez általában tíz-húsz perc alatt kinn vannak. A probléma a betegszállítással van, mióta a mentési és szállítási feladatokat intézményesen szétválasztották. A mentőszolgálat nem szállít beteget, a kocsi a visszautat feladat nélkül teljesíti, a szállítás a mentők egységes irányítási rendszere nélkül működik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha reggel nyolckor kificamítja valaki a bokáját, a mentő beviszi a nagykátai szakrendelőbe, ott ellátják, majd akár hat-nyolc órát vár arra, hogy hazaszállítsák.

Ami a saját helyzetét illeti, Sas Vilmos azt mondja, a finanszírozási rendszer évek óta változatlan, fix területi díjból, valamint a bejelentett betegek számától és korától függő kártyapénzből áll. Ezek a pénzek a rendszer bevezetése óta nem követik az éves inflációt.

– A rendelő havi fenntartási díja körülbelül háromszázezer forint, s ez a többi költséggel együtt elviszi az adózás után megmaradt pénz nagy részét. A helyzet tehát attól függetlenül, hogy vidéki vagy fővárosi, felnőtteket vagy gyermekeket ellátó háziorvosról van szó, hasonló. Új eszközök beszerzésére alig van módjuk, aminek a betegek látják kárát, ráadásul egyre kevesebb tiszta jövedelemre tesznek szert, ami pedig azt eredményezi, hogy a pálya nem vonzó a fiatalok számára. Márpedig az orvosok átlagéletkora egyre nő, s ha a tendencia nem fordul meg, még több praxis lehet betöltetlen, aminek a kárvallottjai szintén a betegek lesznek.

Bándy Péter, Hankó Ildikó, Tölgyesi Tibor