Hirdetés
Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– A múlt heti HVG egyik írásából megtudhattuk, hogy az Alapjogokért Központ egy jobboldali, „a kormányhoz közel álló” intézet. Meglepte a cikk?

– Nyilvánvalóan nem, tudtam, hogy meg fog jelenni valami „leleplező” írás. De őszintén szólva ezeket az izzadságszagú erőlködéseket mindig kedélyes félmosollyal szemlélem, ugyanis a balos fake news riportok egyéb „csúnyaságot”, mint hogy a központ „fideszes”, nem nagyon tudnak leírni. Mivel egy tisztességesen működő, vállaltan nemzeti, konzervatív, keresztyén értékek alapján álló szervezet vagyunk, az ilyen nagy „tényfeltárások” annyi kielégülést tudnak kínálni a baloldalnak, hogy „na, ezek nem is civilek, hanem pártkatonák”. De mivel a balliberális oldal kisajátította és le is járatta az olyan jelzőket, mint „civil”, „szakmai”, „értelmiségi”, mi sosem állítottuk magunkról ilyesmit, sőt, mindig is büszkék voltunk arra, ha a Fideszhez vagy a kormányhoz kötődő személyek vagy szervezetek a munkánkat támogatásra érdemesnek találták. Ha összességében nézem az elmúlt tíz évet, ez a kormány jó politikát csinál, és aminek a céljaival és világnézeti alapjaival a központ egyetért – ezt sosem rejtettük véka alá, nem folytattunk olyan álságos kommunikációt, hogy mi „semlegesek” lennénk. Kutatunk, elemzünk, írunk, és aki a közélet világában ezt csinálja, az értelemszerűen politizál, a politika részévé válik. Ez ugyanúgy igaz a balos német vagy magyar pártalapítványok által finanszírozott vagy a nyílt társadalom hálózatának részeként üzemelő „civilekre” is, csak ők sikítófrászt kapnak attól, ha ezzel szembesítik őket, mivel azt próbálják elhitetni a nagyközönséggel, hogy az a liberális szellemi terror, amit művelnek, az a neutrális, független és „egyetemes értékeken” alapul.

– Miért próbálja a balos sajtó „leleplezni” az Alapjogokért Központot? Mi lehet a kritikák valódi oka?

– Egyfelől nyilvánvalóan az, hogy tagadjuk a politikai korrektséget és az érzékenyítést fetisizáló progresszív ízlésdiktatúrát, amire végső soron nemcsak a balos politikum, de az egész posztmodern populáris kultúra az életét tette fel. Másfelől mindig felhívjuk a figyelmet arra az alattomos kígyópolitikára, amellyel sikamlósan, a társadalom köré tekeredve igyekeznek átkalibrálni a szociális standardokat és toleranciaküszöböt. Mindig találnak ugyanis újabb és újabb témákat vagy felszabadítandó csoportokat – most éppen a képzeletbeli nemi eltévelyedések vagy a sokadszorra előrángatott faji elnyomás van terítéken –, melyek iránt „lassú víz partot mos” alapon „érzékennyé” teszik a társadalmakat, majd amikor eljön a megfelelő pillanat, az ügyet a nagypolitika szintjére emelik. Vagy azt gondolja bárki is, hogy az elpuhult nyugati országok egyik percről a másikra váltak multikulti-pozitívvá meg szivárványszínűvé?

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– Mit ért az alatt, hogy megfelelő pillanat?

– Azt, hogy professzionálisan működnek. Nagy projektjeiket nem azok elindításakor emelik a pártpolitikai küzdőtérbe, hanem a különböző, politikán kívülinek beállított felületeken csöpögtetik, reklámozzák. „Civilek”, „művészek”, „neves tudósok”, „híres újságírók” játsszák fel az egyes témákat – abortusz, eutanázia, drogliberalizáció, homoszexuális-házasság, genderideológia –, állnak ki mellettük, míg végül ezen ügyek hétköznapivá válnak, az emberek hozzászoknak. Na ilyenkor jön a nagypolitika, és jogszabályi javaslattá formálja ezeket: mire a vita ebbe a térbe ér, a kerülőutas kommunikáció elvégezte a dolgát – nyilván nem fogja ellenezni a társadalom jó része azt, hogy a homoszexuálisok gyereket fogadhassanak örökbe, ha húsz éve lát ilyesmit a képernyőn. A virtuális térben előre megteremtik a saját kívánt társadalmi modelljüket, amit aztán követendő példaként prezentálnak a valóságban. És mi például nagyon sokszor figyelmeztetünk rá, hogy amit a balos politika „a” szakmára, „a” tudós értelmiségre vagy „a” nemzetközi sajtóra hivatkozva állít, az valójában hálózaton belüli önhivatkozás.

– Viszont aki nem árul velük egy gyékényen, nem osztja az ő progresszív világnézetüket, az kókler, az pártmunkás vagy épp lakájpropagandista, de semmiképpen sem újságíró.

– Igen, egészen ügyesen minden vitát így próbálnak keretezni: ők a független szakma, velük szemben pedig a „mocsaras” politika – és az egyszeri hírfogyasztó nyilván könnyebben azonosul előbbivel, mint utóbbival. A valóság viszont az, hogy két világnézet, a globalista liberalizmus és a szuverenista lokalizmus áll szemben, mindkét oldalon politikai aktorokkal. Ha tetszik, „mindenki politizál”, csak a libernyákok nem vallják ezt be, vagy a saját moralizáló tanmeséjüket állítják be univerzálisnak, és mindenkit kirekesztenek a késsel-villával enni tudók elit klubjából, aki alternatívát mer kínálni.

– Csakúgy, mint más, az utóbbi időben önöket ért támadásoknak, ennek HVG-cikknek is a néhány héttel ezelőtt indított kampányuk, illetve az ahhoz kapcsolódó kisfilm az apropója. Egy egészen meredek feltételezés is szerepel a cikkben: „az augusztus 20. óta futó, különösebb vizet nem zavaró videós kampányt alighanem azért kellett szeptemberben provokatív reklámokkal és kontextusnélküliségükben fenyegető mondatokkal megtámogatni, mert nem jutott más az eszükbe, amivel az SZFE-ügyről eltereljék a figyelmet”.

– A kampányt már hónapokkal ezelőtt elterveztük, az SZFE-ügyhöz semmi köze, annyi hasonlóság van, hogy a minket ért támadások logikája nagyban megegyezik az új vezetést ért bírálatokéval. Az egész persze egy műhisztéria, de őszintén szólva még hálás is vagyok a balliberális sajtó lavórvagányainak, hogy ekkora hírverést csaptak nekünk, hiszen a cél az volt, hogy a kisfilm minél többekhez eljusson, és a milliós megtekintésszámok alapján ez sikerült is. Mivel a járványhelyzet kapcsán az ellenzéknek nincs érdemi, stabil mondanivalója és cselekvési terve, egyéb ügyek kapcsán igyekeznek kozmikus félelmeket generálni. Már látom a következő „tényfeltárást”, miszerint az egész kampány csak a miniszterelnök hétfői Magyar Nemzet-cikkét volt hivatott előkészíteni, mely a „készüljetek” fordulattal zárul, ami a mi kampányunk honlapcíme is.

– Amely kampányról a baloldali sajtó azt írja, hogy az abban felbukkanó, „szinte kizárólag militáns jelenetek sokakban keltettek félelmet”.

– Most tegyük félre azt az apróságot, hogy azok vádolnak bennünket félelemkeltéssel, akik a judapestező Bíró Lászlót támogatják a borsodi időközi választáson… A kampány és a kisfilm a közép-európai népek összefogásáról szól. Magyar szempontból konkrétan arról, hogy sosem feledve vagy pláne megtagadva történelmünket, de felül kell emelkedjünk az itt és most korlátain, és a velünk élő népekkel kell „naggyá tennünk a Kárpát-medencét”, hiszen egyre inkább úgy tűnik, az az Európa, amit mi Európaként definiálunk, már csak itt, ebben a régióban létezik. A történelem során a különféle nagyhatalmak egymásnak ugrasztották az itt élő népeket, konfliktuslevezető zónaként használták a térséget – ebből a csapdából kell kitörnünk, és rájönnünk, hogy mi vagyunk az a felmentő sereg, amire vártunk. A túlérzékenyített nyugattal szemben lábszagúnak minősített „félperifériás fejlődésünk” még előnyünkre válhat, és sikerrel maradhatunk meg a nyugatiak között európainak. Geopolitikai és ideológiai okokból egyaránt frusztráltak emiatt sokan a V4-es együttműködésre, mert az mindkét fronton ellenpólust tud képezni a Lajtán túl trendinek beállított karneváli abszurditással szemben.

– A balliberális sajtó címkéit látjuk, de valószínűleg nem is nekik csinálták ezt a filmet. A szélesebb közönség hogyan fogadta?

– A kampány lezárult, a videó nézettsége és a visszajelzések alapján kifejezetten pozitívan, leszámítva persze a saját magyarságát nehezen megélő balos ellenzéket és sajtóját. Érzékelem én persze a balliberális korszellemet, mely a konszenzuskeresésnek meg a kompromisszumkészségnek nevezett pipogyaságot teszi meg kizárólagos politikai erénynek, és „veszélyesnek” nyilvánít mindent, ami a küzdőszellemről szól – de hát ahogy az ellenünk irányuló támadások is mutatják, a politika egy konfliktusos, adok-kapok jellegű műfaj. És ilyen a múltunk is: sok csata, küzdelem, forradalom és szabadságharc. A nagy érzékenyítésből persze egy zsánerszagú pacifizmus fakad, ami elutasítja az olyan, saját érdekeikért kiálló és azokért megküzdő politikai karaktereket, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor, és pszichológusért kiált, ha túl nagy „a nyomás” a Színműért tüntikéző diákokon, vagy ha egy I. világháborús honvédet ábrázol valaki egy plakáton. De azért ne váljunk a hatásorientált logikafelszámolás áldozatává: miért kellene megtagadnunk a Piavénál vagy Isonzónál küzdő magyar bakákat? Ez az álságos, bornírt pacifizmus iszonyatosan veszélyes…

– Miért?

– Mert ez a túlérzékenyítés vezet el ahhoz a szobordöntögetéshez és történelemromboláshoz, amit ma Nyugaton látunk. Ugye az amerikai nagyvárosokban felszínre bugyogó vandalizmusnak állítólag az az erkölcsi alapja az elfogadás meg a tolerancia jegyében, hogy bármi, ami a múlt jegyeit magán hordozza, az bűnös, mert a maszkulin, hódító, militáns fehér kultúra idejétmúlt lenyomata. Ilyen alapon persze az országszerte található I. világháborús, harcoló katonákat ábrázoló szobrokat is le kellene dönteni, mert az tuti, hogy valakiknek az érzékenységét sértik. De nem lenne nehéz militáns elemet találni a ’48-as vagy ’56-os forradalmak kapcsán sem… Mi viszont úgy gondoljuk, hogy ismerni kell a magyar múltat, büszkének kell rá lenni, és ebből az alapállásból a mostani és a következő generációk feladata pontosan az, hogy összefogjanak a térség népeivel. Ezt kívántuk elmondani a filmünkkel, és ez szerintem egy szerethető és politikai realitásokat is figyelembe vevő üzenet.