A 2006. november 4-i polgári felvonulás a maga méltóságteljes némaságával megrendítő és erőteljes választ adott a szeptemberi és októberi fékevesztett rendőrterrorra. A cinikus embertelenségében sokadjára lelepleződött baloldal ekkor indult el visszavonhatatlanul a szétesés útján. A menet megszervezéséhez nagy bátorság kellett, hiszen nem lehetett tudni, miként reagál az akkori eszelős, jogtipró hatalom.

Fotó: MTI, archív

„»Az igazság szabaddá tesz« – Jézus Krisztus bibliai szavaival üzent hadat a polgárság a hazugság kormányának, amely nem tudott másképp védekezni, mint hogy a műveletlen Gál J. Zoltán hétfőn Auschwitz szellemét látta megelevenedni a János evangéliumából vett idézetben. Bár Szilvásy György igyekezett elriasztani mindenkit az ünnepléstől, az erőszakkal való alattomos fenyegetés ezúttal nem járt sikerrel. November negyedike több volt mint demonstráció: pszichológiai háború, ahol lényegében a polgári demokrácia sorsa volt a tét”, írta lapunk közel tíz évvel ezelőtt. (Át a városon, Demokrata, 2006. november 4.) Ami akkor nagyobbrészt talán csak sejtés volt, az utóbb bizonyossággá vált, hiszen – bár a szocialista-liberális hatalom ellenzékét sújtó kirívó karhatalmi jogsértések 2010-ig újra és újra előfordultak – a hatalmi önkény többé nem merte teljes gátlástalansággal szabadjára engedni a 2006. október 23-i véres terrorban kicsúcsosodó gyűlöletét.

Mert erről volt szó. Sötét gyűlöletről, amely a 2004-es kétigenes népszavazás kampányában arcpirító hazugságokkal uszított a magyar nemzet harmada ellen, 2006-ban pedig a törvényeket rendőrbakanccsal tiportatva 1956 óta nem látott erőszakkal üldöztette, gumibotoztatta, kardlapoztatta és lövette a magyarokat. Papot, országgyűlési képviselőt, mankóval járó mozgássérültet, nagymamát egyaránt, válogatás nélkül.

A Gyurcsány Ferenc vezette szocialista-liberális kormány a mindent eluraló, zsigerekbe rágódó félelem légkörét akarta megteremteni Magyarországon, hogy a magyarok ne merészeljenek szembeszállni a hazaáruló, pusztító ámokfutásával.

„Akik hazudoznak, meg vannak győződve róla, hogy ezt megtehetik, hogy ők lophatnak, mert nekik ez jár. S aki ezt nem fogadja el, az gyűlölendő ellenség. Ez az infantilis pszichopátia jellemző megnyilvánulása”, mondta minderről lapunknak 2010-ben a nem sokkal később elhunyt Münnich Iván pszichológus, agressziókutató (A gyűlölet csapdájában, Demokrata, 2010. október 20.)

Ám ez a gátlástalan hatalmi őrület 2006. november 4-én elbukott. „A polgár visszavette az utcát”, írta a Demokrata 2006. november 9-i vezércikkében Bencsik András, lapunk főszerkesztője. Ez, mint később kiderült, a balliberális hatalom további jogtiprásai ellenére rendszerszinten sorsfordulót jelentett. A magyarság megmutatta békés erejét és bátorságát. Lapunk már akkor békemenetnek nevezte a november 4-i vonulást, még kisbetűvel írva a szót.

Azon a szombaton mintegy 150 ezer magyar polgár sétált végig az Andrássy úton, hogy az Astoriánál gyertyát gyújtson. A menet élén Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és az akkor ellenzékben lévő pártszövetség más vezető személyiségei haladtak. Mint akkor lapunk is megírta, a meneten mindvégig idegtépő feszültség volt érezhető. A résztvevők közül sokan talán féltek is – nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmét. 2006. november 4-én ez történt. Nem lehetett tudni, hogy a józan eszét rég elveszített gyurcsányi önkényuralom miként reagál. Benne volt a levegőben a provokáció, s hogy a balliberális rezsim ismét ráereszti azonosító nélküli, maszkos pribékjeit a százezres menetre, hogy polgárháborús helyzetet szítva szükségállapotot léptessen életbe.

Ám ez végül nem történt meg, és így a polgári-nemzeti tábor felbecsülhetetlen erejű erkölcsi győzelmet aratott a véreskezű rezsim fölött. A bátor, békés tömeg meghátrálásra kényszerítette a hazugságot és a gyűlöletet.

Lélektanilag felszabadító élmény volt a 2006. november 4-i menet, akárcsak az 1990. november 27-i méltóságteljes felvonulás. Mint ismert, az akkori, amatőr és szerencsétlen módon bejelentett benzináremelés hatására taxisok tiltakozó akciókba kezdtek, melyekből erőteljes kommunista titkosszolgálati háttérrel és az SZDSZ, valamint a párt által kézivezérelt, köztársasági elnöki jogállásából cinikusan kilépő Göncz Árpád aktív közreműködésével országos kiterjedésű puccskísérlet alakult ki. Amit azonban a taxisok által törvénytelen erőszakkal elfoglalt Margit hídon átvonuló százezres tömeg morális ereje leszerelt.

Ugyanez a történelemformáló békés erő hatástalanította 2012. január 21-én az első – immár nagybetűs, mert akarva-akaratlanul nemzetpolitikai intézménnyé vált – Békemenettel a magyar önrendelkezés eltiprására irányuló, külföldről kezdeményezett puccskísérletet, melynek célja a magyar kormány megbuktatása és az idegen érdekeket lihegő lelkesedéssel kiszolgáló hazaáruló balliberális klikk újbóli hatalomba segítése volt.

Nem lehet hát eléggé megbecsülni a haza és a nemzet érdekében újra és újra önmagát megmutató és ezzel valóban történelmet formáló magyar erőt, mely az 1956. december 4-i gyászruhás, fekete zászlós budapesti nőtüntetésben éppúgy megnyilvánult, mint 1990 októberében, 2006 novemberében, 2012 januárjában, majd még négy alkalommal – és ne legyen kétsége senkinek, ha a történelmi szükség úgy hozza, a jövőben is meg fog nyilvánulni.

Ágoston Balázs

„2006-ban emberből volt az állat…”

Az őszödi beszéd 2006. szeptember 17-én került nyilvánosságra. A május 26-án zárt körben elhangzott, helyenként durva szavakkal kísért beszédében Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy a kormány végighazudta az előző másfél-két évet, négy évig nem csinált semmit, és ezért messze túllépték az ország gazdasági lehetőségeit.

A beszéd kiszivárogtatását zavargások sorozata követte. A felfokozott közhangulatban került sor a belvárosban a Fidesz által szervezett békés megemlékezésre október 23-án, mellyel párhuzamosan több be nem jelentett tüntetés is zajlott. A megemlékezésről hazafelé igyekvő tömeg összekeveredett az addigra már rendőrséggel összetűzésbe kerülő kormányellenes tüntetőkkel. Az így kialakuló emberáradatot a rendőrség egységesként kezelve brutális módon oszlatta fel, messzemenően indokolttá téve az Ismerős Arcok zenekartól idézett címbeli gondolatot.

Az események utóélete több szempontból is érdekes, mai napig a magyar politikai rendszert meghatározó tényezőkről van szó, melyek közül kettőt emelünk ki.

A 2010-es választásokra az ország választói sosem látott egységbe kovácsolódtak egy új kormányzó erő felhatalmazásának érdekében. A Fidesz egyik jelentősnek mondható választási ígérete volt az elszámoltatás, melynek témáján belül előkelő helyen állt a 2006-os rendőrterror felelőseinek bíróság elé állítása. A szocialista kormányzat ugyanis kiállt a rendőrség akkori vezetői mellett. Gergényi Péter, Budapest akkori rendőrfőkapitánya az októberi események után még a lemondását is bejelentette, azonban Petrétei József igazságügyi miniszter ezt elutasította, és Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök is kiállt Gergényi mellett. Gyurcsányékhoz csatlakozott a Fővárosi Közgyűlés is, mely „Budapest rendőrfőkapitányaként a főváros közbiztonságának megszilárdítása érdekében végzett intenzív és innovatív munkájáért” Budapestért díjat és Budapest Közbiztonságáért emlékérmet adományozott neki. Ezek visszavonásáról 2011-ben, a második Orbán-kormány idején született döntés a közgyűlésben a Fidesz–KDNP és a Jobbik szavazataival.

Azonban a sokak által várt látványos számonkérés ezek után elmaradt. Köszönhető ez a manapság sokak által temetett demokratikus, jogállami rendszernek is. 2010-ben néhány baloldali gondolkodó már látni vélte, hogy a megalakuló második Orbán-kormány végrehajtó hatalomként bele fog nyúlni az igazságszolgáltató hatalmi ág munkájába, melyet előre is nehezményeztek.

A parlament azonban – nem lépve túl hatásköreit – mindössze egy vizsgálóbizottságot tudott felállítani, mely meghallgatta Gergényit is, aki azonban szinte semelyik feltett kérdésre sem válaszolt érdemben, a legtöbb esetben arra hivatkozott, hogy nem emlékszik. A másik eset, mely rávilágított a parlamenti bizottságok hiányosságaira, jogköreik korlátaira, az volt, amikor a 2006-os eseményeket vizsgáló albizottság ülésére a meghallgatásra hívott Gyurcsány Ferenc egyszerűen nem ment el.

Kijelenthető, hogy a parlament nem tudta elszámoltatni a felelősöket, ezt a feladatot az igazságszolgáltatásnak kellett (volna) megtennie. 2015. október 29-én meg is született a cinikus ítélet: Gergényi és még egy rendőr megrovást kapott, további 12 rendőr ellen el­évülés miatt megszüntették a büntetőeljárást. A bíróság számára ennyit ért az azonosító nélküli maszkos verőlegények módszeres embervadászata, emberek megnyomorítása, szemek kilövöldözése bevizsgálatlan, nem rendszeresített gumilövedékkel…

A másik, mai napig ható következmény a pártok és politikusok viszonyulása a témához. Nem lenne helytálló összehasonlítani ugyan 2006-ot 1956-tal, e tekintetben azonban hasonlóságokat fedezhetünk fel.

A Kádár-rendszer alapja az volt, hogy ’56-ot tagadta, azt ellenforradalomként tartotta számon. Ezen a „közmegegyezésen” épülhetett ki a gulyáskommunizmus rendszere. Természetesen népes maradt azoknak a tábora is, akik nem fogadták el 1956 tagadását, ők azonban a diktatórikus rendszerben véleményüket nyíltan nem vállalhatták.

A helyzet valamelyest más a 2006-os eseményekkel kapcsolatban, hiszen azok egy jogállamban történtek, nem pedig a kádári kommunizmusban. Ennek megfelelően rég nem látott társadalmi összefogásnak lehettünk tanúi a magyar közéletben, melyhez többen csatlakoztak a baloldali és liberális oldalról is. Az MSZP–SZDSZ-pártkoalíció és az akkori kormány azonban kiállt az akkori rendőrségi vezetők mellett, ezzel mintegy elfogadva 2006 tisztaságát, Gyurcsányt október 6-án még egy bizalmi szavazáson is megerősítették pozíciójában. Ennek a magatartásnak az lett a következménye, hogy a 2010-es választásokon az MSZP támogatottsága rég látott mélységbe zuhant, míg az SZDSZ be sem jutott a parlamentbe, majd meg is szűnt.

Az MSZP a 2010-es választáson elért eredményéhez képest (19 százalék) csak az 1990-es első szabad választásokon szerepelt rosszabbul. Akkor 10 százalékot ért el az egykori kommunista állampárt friss utódpártjaként megmérettetve magát. Elmondható tehát, hogy a posztkommunista baloldal a 2006-os terrorral ismét kiírta magát a magyar közéletből.

Horváth Márk