Sose kerülj le a földre!
A buhurt szó a középkori lovagi tornák csoportos küzdelmét jelenti. Látványos és nagy erőt, ügyességet követelő küzdelem volt ez, többnyire a királyi vagy fejedelmi udvarok előkelő közönsége előtt. Ám a XIII–XIV. század páncélos harcosainak küzdelmeiből rohamosan terjedő küzdősport lett a XXI. században. És miért is ne vert volna gyökereket a buhurt a magyaroknál, akik valaha a világ legnagyobb csataterein forgolódtak, és senki mögött sem maradtak el virtus tekintetében?
Kőbánya, 2021 októbere. Farkasszemet néz egymással a két csapat, majd hirtelen előrelódul az egyik harcos, és ütést mér szemben álló ellenfele fejére egy harci baltával. Teljes erőből…
Ám e férfiak nem bűnözők, nem is őrültek meg: amit csinálnak, sport. Középkori páncélt öltenek magukra, és így vívják meg a maguk ütközeteit egy nagyobbfajta, gerendákból ácsolt ringben. Heves csaták zajlanak most is a magyar buhurtosok központi bázisán, egy raktárépületben – pedig csak egy edzésen vagyunk.
Tilos a műanyag
A buhurt az 1990-es évektől indult hódító útjára. Orosz hagyományőrzők szerették volna kipróbálni, milyen lehetett egy középkori összecsapás, mit érzett a harcos, milyen lelki és fizikai erőre volt szüksége, és tudni akarták azt is, mit bírtak a középkori páncélok. Ezért élesben csináltak mindent, mindössze a kezükben tartott fegyverek nem voltak megélezve és kihegyezve. Hamarosan az ukránok is csatlakoztak hozzájuk, Keletről indult tehát a buhurt, ma pedig már művelik Ausztráliában, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában és persze szerte Európában is, magyarázza Ujvári Ádám, a Magyar Buhurt Szövetség kapitánya.
A 2000-es években születtek meg a sportág egységes szabályai, és 2010-től évente megrendezik a buhurt Battle of the Nations nevű világbajnokságát. Az elsőre Ukrajnában került sor, négy válogatott, illetve száz harcos részvételével. A legutóbbinak Szerbia adott otthont, itt már 40 válogatott szállt ringbe, több mint 900 küzdővel! A Visegrádi Palotajátékok keretében is látható nemzetközi buhurtviadal, ezen a nyáron itt egy prágai csapat söpörte félre ellenfeleit különös harcosságával, szervezettségével.
Nincs értelme, hogy most bővebben kifejtsük a versenyszabályok részleteit. A lényeg: két csapat rohan egymásnak a ringben. A cél földre vinni az ellenfél minél több harcosát. Földre kerülni azt jelenti, hogy a versenyző testének legalább három pontja érinti a talajt. Az veszít, akinek előbb fogynak el a harcosai. A szabályok szigorúan meghatározzák, mely testrészeket lehet támadni, és milyen fegyvereket használhatnak a küzdők. Van egyéni verseny is, ez három, maximum kétperces menetből áll, itt a bevitt találatokra adják a győzelemhez szükséges pontokat, akárcsak az ökölvívásban. Egyéniben elsősorban a fejre és a testre mért ütéseket díjazza a zsűri.
Használnak kardot, buzogányt, alabárdot, fejszét és még sok mindent, a szabályok kikötik a fegyverek megengedett méreteit és a súlyukat is. A páncélok egy milliméteres, hőkezelt acélból készülnek, néhol titánnal ötvözött részek is vannak benne, a sisak anyaga viszont három milliméteres lágyacél. Így horpadni tud, és ezzel jobban elnyeli egy-egy csapás erejét. A páncél részeinek – ideértve a sisakot és az acélkesztyűt is – stílusukban valamely történelmi korszak harmincéves periódusát kell tükrözniük. Tilos az összevisszaság és az egyedi, fantáziaszerű felszerelés, akárcsak a műanyag használata.
Erre szakosodott mesterek készítik a vérteket és a korhű fegyvereket is, ezzel együtt sem könnyű egy felszerelést megtervezni és összeállítani. Árvai Zoltán, a váraljai vállalkozó azt mondja, neki két-három év is kellett hozzá. Meg hát úgy nagyjából 400-500 ezer forint, ennyit tesz ki most egy komplett páncél a hozzá tartozó fegyverekkel. Bár a buhurtot elsősorban küzdősportnak kell tekinteni, és nem hagyományőrzésnek, már a páncél összeállításánál is szükség van történelmi ismeretekre, sőt! Ahogy maga Ujvári Ádám, de Marosi István, a negyvenhét éves mérnök, üzemvezető is utal rá, ők sok sportágat kipróbáltak már, de a történelem iránti érdeklődésük is jelentős szerepet játszott abban, hogy a buhurtnál horgonyoztak le.
Ivanhoe emléke
A páncél alatt sajátos, kitömött, vattaszerű bélésruhát viselnek a harcosok, akárcsak régen, ezt ma gambesonnak hívják. A páncél felfogja és szétosztja az ütés erejét a maga felületén, a vattaszerű ruha pedig tompítja a csapás erejét. Ujvári Ádám szerint pont annyi sérülés történik itt is, mint bármelyik más, kicsit is keményebb sportágban.
A látvány maga a döbbenet. Ütnek, rúgnak, csapnak a harcosok, időnként zajos és kibogozhatatlan tumultus keletkezik a ringben, csak azt látni, hogy itt is, ott is csörömpölve leesik valaki. Amikor a harcosok a „csata” végeztével leveszik a sisakot, arcuk verejtéktengerben fürdik. A negyvenhét éves mérnök és üzemvezető, Marosi István azt mondja, eleve rosszul lehet kilátni a sisakrostély mögül, és a levegő sem túl sok odabenn.
Maga a felszerelés 35-40 kilót tesz ki, nagy erő kell tehát már a mozgáshoz is. Sokat kivesz a versenyzőkből a mai edzés is, egymást követik a köröknek nevezett kemény összecsapások. Nehéz megszokni a páncélt. Marosi Istvánnak egy egész évre volt hozzá szüksége. Árvai Zoltán állítja, a páncél megszokása az a holtpont, amin ha átlendülsz, már biztosan buhurtos maradsz. Ahhoz, hogy a csaták viharaiban valaki a talpán maradhasson, igen komoly edzésmunka kell. Az erő és az erőnlét fokozása mellett szükség van a küzdési technikák állandó csiszolgatására is. A lazsálás nagyon sokba kerülhet errefelé… Marosi István négyszer edz egy héten, és a buhurt mellett a brazil dzsiu-dzsicunak is hódol. Itt az edzésen Ujvári kapitány is hajtja a gárdát, rögtön odaszól, ha azt látja, hogy valakik visszavesznek a tempóból.
Akit nem enged a mágnes
Magyarországon négy buhurtcsapat működik. Nem hagyományos sportklubok ezek, inkább olyan közösségek, amelyek egy-egy régiót foglalnak magukban. Árvai Zoltánék például a Dél-Dunánúlt képviselik, és Desdichadónak nevezik magukat. Ez volt Ivanhoe lovagi álneve Walter Scott híres regényében. Ujvári Ádámék a fővárost és annak tágabb környezetét reprezentálják, csapatuk az Ferreus Lupus SE, vagyis ők az acélfarkasok. A magyarok 2015-ben kapcsolódtak be a világbajnokság megmérettetéseibe, ma összesen 43 páncélos versenyzőt, és 30 még páncél nélküli kezdőt mondhatnak magukénak. Egyébként megkapóan szép a magyar válogatott címerrel ékített köpenye, felszerelése. A közös gyakorlás ezúttal három óra, a szó szoros értelemben acélos munka volt.
Ki lesz buhurtos? Ujvári Ádám, a harmincéves gazdaságinformatikus belekóstolt a súlyemelésbe, a karatéba, az ökölvívásba. De látott néhány külföldről bekerülő buhurtos videót, és a barátaival kipróbálták, hogy is működik ez. Megértették, hogy a buhurt nem a hagyományőrzők látványos, de koreografált bemutatója, hanem élesben megy. Marosi István először vívott, aztán öttusázott, majd karatézott, aztán jött a buhurt. Mindig is izgatta, milyen lehetett a sötétnek nevezett középkor. Nemcsak a fegyverekre, a középkori hadviselésre koncentrált, de a lovagkor kultúrájára, szellemiségére is. És szereti a küzdést. Neki a buhurtban találkozott a kettő. Három gyereke és a felesége is büszke rá, hogy ilyen komoly sportot művel.
A véletlenek útját járta be Árvai Zoltán. Kisfiát hordta íjászedzésre, ami eltartott két-három óráig is, és hogy közben elüsse az időt, beállt a közelben gyakorló „kardosok” közé. Mindjárt érezte, megy ez neki, nem is akárhogy… Az a kisfiú ma már egyetemista, de Árvai Zoltán páncélját azóta sem engedi el a buhurt mágnese.
Őrültek? Dehogy. Megszállottak!