Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Névjegy

Theo de Jager PhD-fokozatát 1988-ban szerezte a Pretoriai Egyetemen, ahol az afrikai filozófiát kutatta.

1997 óta gazdálkodik az ország Lowveld tartományában, fő profilja a gyümölcstermelés.
2013 óta az Agráruniók Dél-afrikai Konföderációjának (AgriSA) a vezetője, és számos dél-afrikai gazdálkodó szervezet vezetőségének a tagja.
2017 óta a Gazdálkodók Világszervezetének az újraválasztott elnöke.

– Meddig tudja visszavezetni a családfáját?

– Tizedik generációs dél-afrikai vagyok, a fiam már tizenegyedik. A családom 1686-ban jött Hollandiá­ból Fokvárosba, tehát mi már azelőtt ott éltünk, hogy a többi európai telepes vagy az északabbra élő afrikai törzsek Dél-Afrikába érkeztek volna. Egyedül az „első nemzet”, a vadászó-gyűjtögető és nomád állattartással foglalkozó koiszan emberek előztek meg minket. Felmenőim a Holland Kelet-indiai Társaság szerződéses gazdálkodói voltak.

Hirdetés

– 1836-ban, miután a britek kiterjesztették uralmukat Fokvárosra és környékére, az ön ősei is azon búrok között voltak, akik szekereikkel az ország közepére vándoroltak, és ott gazdálkodásba kezdtek?

– Nem. Ők maradtak, aminek az lett a következménye, hogy a családomnak öt generációja élt szegénységben a száraz vidéken. Az életszínvonaluk csak az 1920-as évek elején kezdett el javulni, amikor nagyapám munkát kapott a vasútnál. Apám is ott helyezkedett el először fizikai munkásként, majd képzett technikusként. Én tehát nem farmercsaládból származom, 1997-ben, közel negyven­évesen kezdtem gazdálkodni.

Korábban írtuk

– Ez már az apartheid bukása után volt. Tehát akkor kezdett gazdálkodni, amikor sokan már épp felhagytak vele.

– Mindig is farmer akartam lenni, de apám azt mondta, hogy ez lehetetlen, hiszen nincs földünk. Akkoriban stabil tulajdonviszonyok voltak, és drágák a területek. Így aztán más birtokán lettem farmmenedzser, tapasztalatokat szereztem, majd 2000-ben hitelből megvettem a szomszéd farmot. 220 hektárt műveltem.

– Akkor a frontvonalból nézhette végig az 1996-ban kezdődő, máig befejezetlen földreformot. Hogyan érintette ez önt és a többi gazdálkodót?

– A földreform meghirdetett célja az volt, hogy a fekete közösségek visszaigényelhessék azokat a területeket, amelyeket az apartheid alatt, az 1913-as, őslakosokra vonatkozó földtörvénnyel elvettek tőlük. A kompenzációnak három területe volt: a kártérítés, a tulajdon biztosítása és az újraosztás. Minden fekete, aki gazdálkodni akart, igényt tarthatott földre, az állam pedig ultimátumszerűen vásárolta meg a területeket a fehér gazdáktól. Az én tervem az volt, hogy partneri megállapodást kötök a farmom mellett élő sekororo törzzsel: én adtam volna az eszközöket, a piachoz való hozzáférést, ők pedig a munkaerőt. Nekik is tetszett a terv, hiszen sem tőkéjük, sem szaktudásuk nem volt egy ilyen birtok üzemeltetéséhez. A kormány azonban 2005-ben lenullázta a megállapodásunkat, megvette a földet, és odatelepítette a törzset. Úgy gondolom, hogy nagy hiba volt, hiszen a termőföld azóta teljesen tönkrement, a gyümölcsösöket kivágták, és ma sem folyik ott termelés.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Általánosságban is kijelenthetjük, hogy kudarcot vallott a földreform?

– A fő cél nem valósult meg, hiszen a fekete tulajdonosok aránya még ma sem éri el a nyolc százalékot. A földügyi miniszterünk maga is beismerte a parlament előtt, hogy a földreform által érintett farmok 90 százaléka tönkrement. Mondjuk szeretném látni azt a sikeres tíz százalékot, de fogadjuk el, hogy igaza van. A probléma az, hogy a fehérektől elvett területeket olyan helyi közösségeknek adták, amelyeknek nincsenek meg a hagyományaik és az ismereteik a földműveléshez. Ami mindenkié, az valójában senkié, a munkát nem végzik el, de szeretnének részesedni a profitból, már persze ha volna. Ráadásul a földreformot átszövi a korrupció. A farmokra a kormányzó ANC-hez közeli emberek teszik rá a kezüket, újabban pedig már a sikeres fekete farmereket is elüldözik, hogy átadhassák a birtokokat a kádereiknek. Mi most ugyanazt éljük át, mint önök a kommunizmus alatt, amikor nem azért kapott valaki munkát, mert alkalmas volt rá, hanem mert tagja volt a pártnak.

– A dél-afrikai kormány 2018-ban meghirdette a farmok kompenzáció nélküli elvételét. Hogy áll most ez az ügy?

– A kormányra nagy társadalmi nyomás nehezedik a földreform kudarca miatt, amire ők efféle populista megoldásokkal felelnek. A parlamentben jelenleg is zajlik az alkotmány módosításáért folytatott harc, ami ha sikerrel jár, katasztrofális következményekhez vezet. Gondoljunk csak arra, hogy a dél-afrikai boltok polcain lévő élelmiszer több mint 90 százalékát farmokon termelik meg. Jelenleg viszont kormányjelentésben hamisítják meg a kisajátítások gazdasági következményeit, egy nemrég kiszivárgott tanulmányban pedig egyenesen azt állítják, hogy mi, fehér farmerek is támogatjuk a saját birtokaink elvételét.

– Statisztikák szerint az önöké a világ egyik legveszélyesebb foglalkozása. Még az Afganisztánban szolgáló amerikai katonák sincsenek olyan életveszélyben, mint a dél-afrikai farmerek…

– Így van. Az elmúlt három-öt évben minden második nap támadás ért egy farmot, és minden ötödik nap megöltek egy gazdálkodót. Dél-Afrikában hatalmasak a távolságok, a farmok pedig messze esnek a városoktól és a rendőrőrsöktől. Mivel segítségre nem számíthatunk, mi magunk kezdtük el megszervezni a járőreinket, hogy a lehető leghatékonyabban tudjunk egymáson segíteni, ha baj van. Tehát az államtól vettük át a polgárok védelmének a feladatát.

Búr család a farmjukon 1900 körül

– Az állam mit szól ehhez?

– Egyelőre még megvédhetjük magunkat, de már nem sokáig. A rendvédelmi miniszter május végén jelentette be, hogy betiltják az önvédelmi fegyverek birtoklását. Ezek nélkül viszont esélyünk sincs a túlélésre, hiszen a támadók is fegyverekkel érkeznek.

– Dél-Afrikában naponta közel 60 embert gyilkolnak meg, a számuk évente meghaladja a húszezret. Mennyiben különleges a fehér farmerek helyzete?

– Tény, hogy a farmerek közül sem kizárólag csak fehérek lesznek gyilkosság áldozatai, ugyanolyan veszélyben vannak a feketék és az indiaiak is. Az idei év legbrutálisabb gyilkosságának az áldozata épp egy babát váró indiai nő volt, akinek egy mobiltelefonért és némi aprópénzért vágták át a torkát. Ami viszont egyedivé teszi a fehérek elleni támadásokat, az a politikai környezet és a különös kegyetlenség. A gyilkosságok előtt sokszor órákon át kínozzák az áldozatot. Milyen elvetemült bűnöző vájja ki egy idős hölgy szemét vagy fúr lyukakat a két térdébe a meggyilkolása előtt? Vannak más típusú gyilkosságok is az országban, például a Cape Flats bandái is ölik egymást, de őket nem támogatja a politika, és senki nem énekel róluk dalokat. A kormányzó ANC és az ellenzéki EFF pártgyűlésen viszont ma is éneklik, hogy „öld meg a farmert, öld meg a búrt!”.

– 2011-ben a legfelsőbb bíróság gyűlöletbeszédnek minősítette és betiltotta a szóban forgó dalt.

– Ehhez képest még most is énekelik. Tavaly októberben a Szabadállam tartomány Senekal városában több ezer búr tüntetett egy 21 éves farmer meggyilkolását követően. A fiút egy kerítéscölöphöz kötözve találták meg a farmon, ahol dolgozott, fején és testén szúrásokkal. Az EFF buszokkal szállított oda ellentüntetőket, akik azt skandálták: „Öld meg a farmert, öld meg a búrt!” Eközben a Face­bookon, de különösen Twitteren tízezrek ünneplik a gyilkosságokat bármiféle következmények nélkül. A biztonsági helyzet miatt sok farmer döntött úgy, hogy felhagy a gazdálkodással, és városba vagy külföldre költözik. A farmokat eladni viszont már nem könnyű, hiszen kevesen vállalják az életveszélyes munkát. Ehhez jön még hozzá a földreform és a vele járó bizonytalanság. Én például fákkal foglalkozom: gyümölcsöt termelek és kitermelésre szánt fákat gondozok. A makadámdió első szüretje viszont a facsemete elültetése utáni hetedik évben jön el, a fakitermeléshez pedig 22-25 évet is várni kell. Ki ültet el egy fát, ha nem tudja, hogy learathatja-e a gyümölcsét? A farmerek beruházási kedve egyre csökken, amivel viszont romlik a versenyképességünk, csökken a vidéki területek fejlettsége, és nő a szegénység, hiszen ha nincs befektetés, akkor új munkahelyek sincsenek.

– A 4,6 millió dél-afrikai fehérnek csak egy része búr. A történelem során számos konfliktusuk volt a britekkel, akiknek leszármazottai jellemzően városokban élnek, és liberálisabbak. Kialakult egyfajta fehér szolidaritás Dél-Afrikában? Átérzik mások is az önök problémáit?

– Ha ezt a kérdést tíz évvel ezelőtt teszi fel, nemmel válaszoltam volna. Mára viszont oda jutottunk, hogy mindenki szenved a politika hozzáértésének a hiánya és a korrupció miatt. Nemcsak a fehérek, de a feketék is. Ha nincs áram, akkor senkinek sincs, ha tönkremegy a szennyvízhálózat, az egész város szenved tőle. Ma már a liberális sajtó és csoportok is tiltakoznak a politikusok ellen.

– Meggyógyítható még Dél-Afrika?

– Hosszú idő és sok erőforrás kellene hozzá. Dél-Afrikának csodálatos jövője lehetne, de semmiképp nem az ANC kormányzása alatt.

– Az apartheidet lebontó, legerősebb pártról beszélünk. Ki léphetne a helyükre?

– Úgy hiszem, hogy sok dél-afrikai van, aki képes megoldásokon gondolkodni. Az elmúlt 25 évben rengeteg fekete zárkózott fel a középosztályba, és a fehérekhez hasonlóan szívükön viselik gyermekeik jövőjét, oktatását, lehetőségeit. A probléma az, hogy az apartheidrendszer után hatalmas vidéki területek maradtak, ahol az emberek szegények és iskolázatlanok, így könnyű megszerezni a szavazataikat felelőtlen ígéretekkel. Az ígéret pedig mindig az, hogy elvesznek azoktól, akiknek van, és odaadják azoknak, akiknek nincs. Dél-Afrikában nagy hagyománya van a kommunizmus efféle romantizálásának. Nem hiszem, hogy az ANC-nek volna esélye megreformálni magát, ugyanakkor ez egy hatalmas szervezet, és egyes frakcióiban, politikusaiban lehet reménykedni. Ilyen volt például az országot 1999 és 2008 között vezető Thabo Mbeki. Őt is sok kritika érte ugyan, de soha nem voltak a mostaniakéhoz hasonló korrupciós ügyei. Emellett rendszeresen találkozott a farmerekkel, feketékkel és fehérekkel, kicsikkel és nagyokkal egyaránt, aminek tanulságai a politikájában is visszaköszöntek.

– Ilyen körülmények mellett lehet jövőjük a fehér farmereknek Dél-Afrikában?

– Eddig a negatívumokról beszéltünk. Az éremnek azonban van egy másik, pozitív oldala is: nagyon jól szervezettek vagyunk. Különböző csoportjainknak hétszázezer tagjuk van, akik anyagilag is havi rendszerességgel hozzájárulnak a munkához. Ma már több kátyút javítunk ki, mint a kormány, tavaly megalapítottuk az ország legnagyobb szakközépiskoláját, vannak szociális ellátórendszereink. Ha idén nem gyűjtöttünk volna pénzt az ország legszárazabb régiójában, Little Karoo-ban dolgozó farmereknek, nem vészelték volna át a nyolc éve tartó szárazságot. Az állam munkáját látjuk el, az állam bevételei nélkül. Ez pedig erősebbé és ellenállóbbá tesz minket.

– Ön, mint a búrok zöme, holland eredetű. Lát esélyt arra, hogy visszatérjenek őseik földjére?

– Több alkalommal is jártam Hollandiában, de a nevem eredetén kívül semmi nem köt oda. Mi, búrok még mindig nagyon vallásos emberek vagyunk. Nem is ismerek olyat, aki ne volna tagja valamilyen gyülekezetnek, és itt nemcsak a tagságról beszélek, hanem az aktív részvételről a közösség életében. Hollandiában már nem látunk ilyet. Ha pedig az értékekről beszélünk, akkor nekem úgy tűnik, hogy a hollandok nem túlzottan büszkék a hollandságukra és a nyelvükre.

– Ha Magyarország felajánlaná, hogy befogadja az üldözött dél-afrikai farmereket, élnének a lehetőséggel?

– Noha a baráti segítségért hálásak vagyunk, nem exportálni szeretnénk a farmereinket, hanem a lehető legtöbbet megtartani közülük Dél-Afrikában. Sajnos vannak esetek, amikor ez már nem lehetséges. Tavaly tárgyaltunk egy családdal, amely egy éven belül már a második támadást szenvedte el, és mindkét alkalommal elvesztette egy-egy tagját. A pszichológus közölte velünk, hogy ezeknek az embereknek soha nem lesz már nyugodt életük Dél-Afrikában. Nekik és a hozzájuk hasonlóknak segítenünk kell abban, hogy új életet kezdhessenek valahol. Fontos, hogy olyan helyre mehessenek, ahol az övékéhez hasonló értékeket vallanak, ahol fontos a kereszténység, számít az egyház. Számunkra Magyarország ilyen hely. A közös keresztény értékek és a magyarok nemzeti büszkesége miatt közelinek érezzük magunkhoz önöket. Farmerként pedig a mennyországnak látjuk az olyan országokat, mint Magyarország, ahol az állam segíteni próbál a gazdálkodóknak, nem pedig ellenük van. Emellett számos téren számítunk önökre. A mi országunk például másfél évtizede leállította a kutatás-fejlesztéseket, így hatalmas hátrányunk van a világgal szemben. Reményeink szerint a lemaradást magyar egyetemek segítségével hozhatjuk be. De egyéb téren is számítunk a tapasztalataikra is, hiszen míg önök sokszor az Európai Unió negatív politikáival küzdenek, addig mi Dél-Afrikában szintén számos olyan regionális szabályozással, ami megnehezíti a farmerek életét. A tapasztalatcsere igen fontos, hiszen azonos értékeket vallunk, és együtt okosabbak vagyunk.

A meggyilkolt farmerek emlékműve Mokopane városa közelében