„A bolsevizmus hajóján a magyar forradalom ütötte az első léket”

Miközben gőzerővel dübörög a kommunista utódpárt MSZP 1956-ot kisajátító, a megemlékezést saját szája íze szerint alakító hadjárata, addig a valódi áldozatok szellemi és vérségi utódai csak üggyel-bajjal, ha egyáltalán, tudnak érvényt szerezni a maguk elképzelésének. Két példánk pontosan ezt bizonyítja.

A főváros közeli Csömöri Polgári Liga már eddig is többször felhívta magára a figyelmet nemzeti elkötelezettségű rendezvényeivel, azok rangos előadóival. Összejöveteleik egyikén a korábbiaknál nagyságrendekkel jelentősebb elképzelés körvonalazódott Dömötör Zoltán nemzetőr-vezérőrnagy felvetése nyomán, hogy a kommunizmus fekete könyvében említett, mintegy százmillió áldozatnak a világon sehol sincs központi emlékműve. Ez azért is megdöbbentő, mert ennél nagyobb emberáldozatot a világtörténelemben eddig egyetlen eszmerendszer sem követelt. Az elképzelést azonnal felkarolták azok a társadalmi szervezetek, amelyek tagjai náluk is rendszeresen megfordultak, a megvalósításra pedig id. Bátovszky György (GULAG), Winkler János (1956-os elítélt) és a Rákosi-börtönt megjárt vitéz Bősze László alaptőkéjével létrehozták a Gloria Victis (Dicsőség a legyőzöttnek) közhasznú alapítványt.

– Én az áldozatokhoz számítom a kommunista társadalmak utódállamaiban, így Magyarországon a Nyugatétól majd tíz évvel elmaradó átlagéletkort is. Ezt ugyanolyan, még ha nem is annyira látványos népirtásnak tekintem, amivel a világnak végre szembe kéne néznie – fejti ki véleményét Mátyás Sándor, az alapítvány elnöke.

2005 áprilisában felhívással fordultak a nyilvánossághoz, amelyben tájékoztattak az emlékmű szobrászművészeinek, Dinyés László, Meszlényi-Molnár János és Víg János személyéről, valamint a társadalmi értékelő bizottság felállításáról.

– A felkért művészek kiválasztásánál elsődleges szempontnak tekintettük, hogy kötődésük legyen forradalmunkhoz. A tervezett Felvonulás téri ’56-os emlékműnél látjuk, milyen embertelen „alkotáshoz” vezet, ha az elfogadott pályamű ifjú győzteseinek nincs érzelmi kapcsolata ezzel az időszakkal – véli Fábián Pál, az alapítvány titkára.

Míg a 39 fős társadalmi értékelő bizottság már az első fordulóban kétharmados többséggel kiválasztotta és elismeréssel méltatta Víg János pályaművét, addig az alapítvány által szakmai értékelésre felkért Képzőművészeti Lektorátus tudásából csak becsmérlésre futotta. Indoklásában a szervezet arra hivatkozott például, hogy az alkotás túlzsúfolt, ismeretlenek a szobrászok, na meg különben sem lehet 1956-ot és a világ fájdalmát egy alkotásban megjeleníteni, holott a kettő szoros kapcsolatban áll. Ez a szakvélemény azzal jár, hogy az alapítványt minden állami pályázatból kizárták. A szervezők úgy érzik, hogy elsősorban a kereszt megjelenítése csípte az ítészek szemét, holott a kommunizmus áldozatainak faji és politikai hovatartozástól függetlenül éppen a kereszt vált jelképévé. A szakmai értékelők válaszából mindenesetre kiderült, hogy Magyarországon 1956 emlékét közterületen figyelemfelkeltő módon megjeleníteni nem lehet. A szocialisták csömöri lapja más véleményt meg sem hallgatva azonnal belekapaszkodott az elutasításba és feltette a kérdést, hogy „Kell-e ez nekünk? Fábián Pál erre csak annyit mondott, hogy ezt meg sem kellett volna kérdezniük, mert nem nekik készül, hanem róluk is szól.

A jövőbeni közterületi elhelyezés kiválasztása sem ment simán. Legkézenfekvőbbnek az látszott, hogy Csömör főutcáján, a polgármesteri hivatal előtti parkban állítsák fel az emlékművet, ám a területtulajdonos római katolikus egyház az engedélyezést felettesétől, a váci püspökségtől tette függővé. Ott azonban hiába kopogtatott az alapítvány küldöttsége és hivatkozott Prohászka Ottokár, Mindszenty József, Banga Béla szellemiségére, azt a választ kapta, hogy az egyház nem politizál. Így kerül az emlékmű a temető melletti Hősök kertjébe.

Az alapítvány jelenleg azon fáradozik, hogy minél többekhez eljusson a vállalkozás híre. Honlapot indítottak www.gloriavictis.hu néven, levelet írtak vagy harminc emigrációs magyar újságnak Ausztráliától Kanadáig, megkeresték a Szentatyától a dalai lámáig, a spanyol királytól a dán királynőig, a Konrad Adenauer Alapítványtól a Lech Walesa Intézetig a világ hírességeit, hogy a csömöri önkormányzat és a helybeli adakozók egymillió forintját a szükséges 12-re ki tudják egészíteni. Tavasszal jótékonysági koncertet és árverést terveznek, de minden bizonnyal még ez sem lesz elég. Márpedig sehol a világon nem lenne hitelesebb egy ilyen emlékmű, hiszen mint közleményükben írják, a kommunizmus hajóján az 1956-os magyar forradalom ütötte az első jelentős léket. Ezért lenne kedvező, ha 2006. október 23-án Magyarországon avathatnák fel.

Magyarország egy másik szegletében is szeretnék emlékeztetni a feledékenységben szenvedőket a kommunista módszerekre. A megrázó történet 1946-ban március 7-ről 8-ra virradóra játszódott le Szentes város kórházában, ahol a kórterembe berontott négy martalóc halálra szúrta, lőtte a betegágyon fekvő Lakos József rendőrkapitányt. A támadás közvetlenül kiváltó oka mindössze az volt, hogy nevezett nem kívánt belépni a kommunisták táborába, mivel rendőri hivatásával összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy bármelyik párt mellett elkötelezze magát. Volt azonban egy másik szempont is, ami miatt el kellett hallgattatni. A korábban nyomozóként is dolgozó Lakos ugyanis mindent tudott a bűnözőkből kommunistákká és hős antifasisztákká átváltozott személyekről, így Dadi Imréről, a város kommunista országgyűlési képviselőjéről, akit korábban lopásért el is ítéltek. Hiába lett tehát Lakos József az oroszok által kinevezett rendőrkapitány, sorsát az érintettek leleplezésüktől való félelme miatt nem kerülhette el. Ahogyan azok sem, akik végeztek vele.

Azonban ne gondoljunk itt ”igazságszolgáltatásra„. Mind a mai napig nem tudható, hogy valóban azok a kamaszok voltak-e a tettesek, akiknek nyakába sózták a gyilkosságot. Bár egy napra sem kerültek rács mögé, a sors kegyelméből hárman csúfosan végezték, ketten öngyilkosok lettek, a harmadik leesett egy szekérről és úgy pusztult el nyomorultul – emlékezik az áldozat sógornője, Lakos Gézáné.

Azóta annyiban változott a helyzet, hogy minden év március 8-án a szentesi rendőrkapitányság bejárata előtt az Imre Károly elnök vezette Lakos József Emlékbizottság rendőrök, kortársak és barátok részvételével megemlékezik az elhunytról. Imre Károly azonban ennél többet szeretne elérni. Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára egy kis kápolnával emlékeztetnének rá, amint azt Csete György építész szónokként egyik alkalommal beszédében megfogalmazta. A kápolna csupán egyetlen, nyolc méter magasságig téglából felfalazott hengeres testből állna, amelynek tetejét vasbeton gyűrű zárja le. Erre kerül felesége, Csete Ildikó iparművész egyik, a Boldogasszony kezének több mozdulatát elképzelő rajzának szoborként történő megjelenítése, egy férfi és egy nő egymáshoz közelítő négy-négy méteres kézfeje. Csete György ennek megalkotására Bencsik István szobrászművészt kérte fel, aki – hozzá hasonlóan – ingyen vállalta a kivitelezést.

Az építész, noha Lakos kapitány utolsó szavai – ”Drága jó anyám„ – után az Édesanyák emlékműve címet adta az alkotásnak, mégsem kapott azonnal zöldutat az önkormányzattól.

– Először a szentesi Polgármesteri Hivatal Műszaki Osztálya utasította el azzal, hogy túl magas a környező házakhoz képest, és a szegedi építészeti tanácshoz utalta elbírálás végett. Az idegen építészek nevében Sípos György írt megrázó szakvéleményt: ”Nem tudunk elég magas emlékművet állítani ahhoz, hogy a rontás ne tegyen benne kárt.„

A szentesi műszaki szakhatóság nem adta meg magát, és arra való hivatkozással, hogy maga nem döntheti el, hogy a kiválasztott terület felhasználható-e ilyen célra, ismét viszszaküldte az ügyet Szegedre, számol be a történtekről Csete György.

Csakhogy a megvalósítást az újabb bizottság is engedélyezte, így megkeresésünkre Szentes város jegyzője már arról tájékoztatott, hogy az emlékmű mintegy másfél éve érvényes építései engedély birtokában várja a munkálatok megkezdését.

Időközben nemtelen támadások is történtek. Először mocskolódó szövegeket firkáltak, majd ki is törték az alkotók által kiválasztott helyszínen az emlékmű középpontját jelölő fakeresztet ugyanúgy, ahogyan a budapesti Regnum Marianum helyét jelölő, eltitkolt nevű és származású, kommunista ifjúgárdisták is tették. Noha a rendőrség megállapította a firkálók és rongálók személyét, az ügynek nem lett folytatása, mert Imre Károly és Csete György a botrányt elkerülendő nem tett feljelentést.

– A történtek után úgy láttam, hogy a tér és a környék lakói méltatlanok arra, hogy a minden bizonnyal nagy látogatottságú emlékmű ezen a helyen épülhessen meg. Körülnéztem szülővárosomban, míg több iskola és templom felkeresése után az egykori polgári leányiskola igazgatójával állapodtam meg. Az épület előtt álló gyönyörű tölgyfától néhány méterre, az egyensúly jegyében építenénk fel az emlékművet, amely ennek következtében, ha eredeti tervünk elakadna, a gyerekek és édesanyák védelemére lenne bízva – indokolja lépését Csete György, aki ezzel az emlékművel a vele egy vonatfülkében utazó és Szentest gyilkos városnak nevező ismeretlen idegen véleményét szeretné megváltoztatni, azaz ”a város arcára fröccsent vért„ letörölni. Úgy látja, hogy miközben az MSZP szentesi köre igyekszik a múltjától megszabadulni, mégis újból és újból Kádár és Révai utódait választja meg, következésképp az emlékmű költségeit sem csak közadakozásból kéne összegyűjteni, hanem ahhoz a ”gyilkos város„ polgárainak is hozzá kéne járulniuk.

Imre Károly, a Szent György Lovagrend tagja lapunknak elmondta, hogy idén március 4-én délelőtt 11 órakor emlékeznek meg Lakos Józsefről a szentesi rendőrkapitányság épületénél, egyben segítségért fordul a közvéleményhez. Az emlékmű alapozását 2006. december 6-ig mindenképp el kell kezdeniük, ugyanis addig érvényes az építési engedély. Ha az adott időpontig nem sikerül előteremteni a lényegében csupán az anyagköltséget magába foglaló hárommillió forintot, akkor az egész kérvényezési eljárást elölről kell kezdeniük.

Egyértelművé vált, hogy 1956 idei 60. évfordulójáról kizárólag a forradalom leverőinek utódai emlékezhetnek meg szoborral, emlékművekkel, pályázatok meghirdetésével. A választásra készülő MSZP holdudvara ezt a kezdeményezést nem engedi ki a kezéből, miközben mindazok, akik személyes szeretteiket és a hősöket gyászolják, még ez sem jut osztályrészül.

Szakács Gábor