Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

– Júniusban lejár az egy évre vállalt megbízatása. Nem esett kísértésbe, hogy folytassa?

– De igen. A miniszteri munkám megszűnése után nem véletlenül szerettem volna még egy ideig romaügyben felelősséget vállalni. Bebizonyítottuk, hogy a jobboldali, keresztény-konzervatív kormány sokkal hatékonyabb és sikeresebb romapolitikát tud folytatni, mint az a baloldali–liberális társaság, amelyik állandóan az emberi jogokat és az ide­gengyűlölet elleni küzdelmet hangoztatva veri az asztalt. Közben pedig nem tud ezeknek az embereknek olyan programokat felmutatni, amelyek a lakáskörülményeiket, a képzésüket és a munkavállalásukat segítik annak érdekében, hogy ne csak önfenntartóvá, hanem egyúttal adófizető állampolgárrá is váljanak.

– Úgy véli, sikertörténetről beszélünk?

– Vannak hibák és hiányosságok, éppen ezért gondoltam úgy tavaly, hogy még egy évig kormányzati felelősséget viselve figyelek erre a területre, segítve azokat, akik új lendületet tudnak adni a roma felzárkózásnak. A kormány most új stratégiai szakaszt indít el, amelyhez olyan emberre van szükség, aki főállásban, javaslatom szerint kormánybiztosként tudja majd összefogni a romaügyeket. Nálam most ismét az egyházi szolgálatra kerül a hangsúly.

– Ha a 2010-óta eltelt időszakot nézzük, mi az, amivel elégedett, és mivel nem?

– Talán az a legfontosabb, hogy voltak, vannak romák, akikkel együtt fogtunk hozzá. Velük befejeztük az egymásra mutogatást. Partnerként beszélünk egymással. Amivel elégedetlen vagyok, hogy bizonyos településeken, ahol nagy szükség lett volna a segítségre, nem működtek elég hatékonyan a programjaink, vagyis a „területi célzás” gyenge volt.

– Mi az oka a kudarcnak?

– Azt tapasztaltuk, hogy ezeken a helyeken annyira megszűnt a tenni akarás, hogy hiába kínáltuk, már a lehetőségeket sem vették igénybe.

– A cigányok részéről szűnt meg az akarat?

– Részben megszűnt, részben nem is volt, részben pedig a település felelős vezetőinek a tenni akarása hiányzott, akik ott, helyben élve nem tudták elhinni, hogy lehetséges a valóságos változás; rájuk a származástól függetlenül erős letargia, érdektelenség és cselekvési képtelenség jellemző. Miközben a fejlesztési forrásokból országosan jelentős felzárkózást segítő programok, komoly építkezések és beruházások kezdődtek, addig az említett falvak kimaradtak ezekből. Itt lényegében az akarást is meg kell tanítani, és ez a legnehezebb!

– Milyen eredményeket értek el a többi településen?

– Az ország egészét tekintve erősek voltak a programjaink, létrehoztuk például a leginkább elszegényedő településeken a Biztos Kezdet Gyerekházak hálózatát, amely a fogantatás pillanatától kezdve segíti az édesanyát a gyermekvárásban és -nevelésben, és nemcsak a roma közösségen belül, hanem a többségi társadalom vonatkozásában is. Igény volt azokra az iskolarendszer mellett működő tanodákra is, amelyek az általános iskola első osztályától egészen a munkaképes életkor eléréséig pluszképzésekkel támogatják a hátrányos helyzetű, elsősorban cigány fiatalok felzárkózását. Ezekből a tanodákból ma már 285 működik az országban, a 2010 előtti, néhány tucatnyihoz viszonyítva ez jelentős előrelépésnek számít.

– 2016 óta folyik hazánk ellen egy szegregációt érintő kötelezettségszegési eljárás. A brüsszeli elvek alapján a tanodák működése is a szegregációt erősíti, hiszen ezekben a műhelyekben a többségi társadalomtól elkülönítve folyik a felzárkóztatás…

– A roma szegregáció definícióját Brüsszelben olyan bürokraták írják, akik életükben nem láttak még romát, legfeljebb a főtéren néhányat koldulni, de azok sem magyar cigányok voltak… Azokban a hazai falvakban, ahol már a gyerekek 90 százaléka cigány családba születik, nyilvánvalóan kisebbségbe kerülnek az iskolákban a nem romák, akiknek tehetősebb, középosztálybeli szülei gyakran egy másik település intézményébe íratják be gyermekeiket. A többségében cigányok lakta falvakban tehát valóban kialakulhat szegregáció, amit a kormány nem támogat, de hogyan is kérdőjelezhetné meg a szülők szabad iskolaválasztási jogát, amely a rendszerváltozás egyik vívmánya? Erre a megoldás az alsó tagozatok megerősítése és felső tagozatban a jól felszerelt, vonzó iskolaközpontok létrehozása lehet, ahol újra együtt tanulnak a különböző szociokulturális háttérből érkezők.

– Az Európai Roma Jogok Központja húszéves magyarországi működés után az idén Brüsszelbe teszi át a székhelyét. Az EU mellett többek között ez a szervezet is aktívan bírálja hazánkat azért, mert szerintük sérülnek a cigányok jogai.

– Szerintem nincsenek roma és nem roma jogok, hanem emberi jogok vannak, amelyek természetesen a romákat is megilletik. Én tíz évvel ezelőtt még a Soros György által támogatott szervezetekkel és roma intézményekkel is próbáltam valamilyen együttműködést elérni, de a válaszuk az volt, hogy pereket indítottak ellenem és a minisztérium ellen szegregációügyben. A fő trükk az, hogy alkotnak az íróasztalnál egy önkényes definíciót arra, hogy mi az egyedüli helyes és politikailag korrekt romaügyben is, majd pillanatfelvétel alapján ítélkeznek, hogy az a pillanatkép megfelel-e az általuk megálmodott elvárásoknak. Azt nem is vizsgálják, hogy honnan hová jutottunk. Ráadásul figyelmen kívül hagyják, hogy a szintén jelentős roma népességű környező országokkal összehasonlítva Magyarország teljesített a legjobban szinte minden vonatkozásban.

– Melyik kormányprogramra a legbüszkébb?

– A Nő az esély programra mintegy ötvenezer roma nő jelentkezett. Közülük csaknem háromezer asszonyt tudtunk visszavezetni a munka világába. Olyan 30-40 év közötti cigány asszonyokról van szó, akiknek éppen az iskolai végzettség nélküli, korai szülés miatt nem voltak valós munkavállalási esélyeik. Az európai mércével mérve is egyedülálló programban részt vevő nők lehetőséget kaptak arra, hogy befejezzék az általános iskolát, másrészt pedig arra, hogy kétéves képzés után azonnal elhelyezkedjenek. Hetven százalékuk mind a mai napig dolgozik.

– Milyen területeken?

– Főként az állami szférában működő kórházakban, idősotthonokban ápolóként, iskolákban szociális segítő asszisztensként, óvodában dajkaként. Ezek az erős akaratú roma nők sikeres szereplői a munkaerőpiacnak, összehasonlítva azokkal a cigány férfiakkal, akik saját erőből nem képesek továbblépni a közfoglalkoztatásból.

– Mi a helyzet az egyetemi képzés terén?

– Még a legádázabb kritikusok szemében is elismerést váltott ki az ország nagy egyetemi városaiban működő Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat megszervezése, az egyházak fenntartásában. Ez a program is kellett ahhoz, hogy az egyetemi képzésben részt vevő cigány hallgatók száma az elmúlt hat évben megduplázódjon. Ez azért óriási dolog, mert a középosztályt erősítő több ezer diplomás roma hiteles példákon keresztül bizonyítja a cigány társadalom egészének, hogy ha nekik sikerült, akkor másnak is sikerülhet. Másfelől pedig ez a jelenség a többségi társadalom számára is csillapíthatja a cigányokkal kapcsolatos előítéleteket. Fontos azt is kiemelni, hogy ezek a fiatalok nem „médiaművészek”, hanem tanítók, rendőrök, katonák, szociális munkások és orvosok lettek, akiket a szakkollégiumban nem a konfrontáció, hanem az együttműködés szellemében neveltek.

– Az oktatás alsóbb szintjein azonban nagy a roma iskolaelhagyók aránya…

– Ez a megállapítás csak félig igaz, hiszen az általános iskola elvégzését illetően a legjobbak vagyunk az Európai Unióban, a problémák a középfokú szakképzésnél kezdődnek. A szakközépiskolákba, amiket korábban szakmunkásképzőnek hívtunk, bekerülő cigány fiataloknak ugyanis a kétharmada végzettség nélkül hagyja el az intézményt. Évente mintegy tízezer tanulóról beszélünk, ez nagyon magas szám, óriási veszteség. Ezeknek a fiataloknak egy része később – gyakran megélhetési okokból – családapa lesz, és 16 éves korától a közfoglalkoztatásba kerül. Ennek a jelenségnek a visszaszorítására dolgoztak ki egy speciális szakképzési programot az Innovációs és Technológiai Minisztérium illetékesei. A projekt célja, hogy a lemorzsolódó diákokat benn tudjuk tartani az oktatási rendszerben a bizonyítványig. Ez nem könnyű feladat, hiszen a cigány tanulók jelentős részének alapvető hiányosságai vannak az olvasás, az írás, a számtan és a beszédkészség terén, emiatt pedig képtelenek helytállni a középfokú szakképzésben.

– Fél évvel ezelőtt jártam a Heves megyei halmajugrai tanodában, ahol a vezetők arról panaszkodtak, hogy a hátrányos helyzetű községben szinte lehetetlen szaktanárokat alkalmazni a cigány gyerekek felzárkóztatásához. Ezt a problémát is orvosolhatja a kormány új stratégiai programja?

– Pontosan erről van szó. Kiválasztottuk az északkeleti, észak-alföldi és dél-dunántúli régióban levő háromszáz legszegényebb települést, ahol az adófizetési képesség, a rendszeres gyermekvédelmi támogatások száma, a bűnelkövetések aránya, a lakhatási körülmények, az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők és a romák aránya súlyos gondokat jelez. Ezeken a településeken differenciált közszolgáltatást fogunk bevezetni.

– Ez mit jelent?

– Az élet minden területét egyszerre célozzuk meg. Automatikusan jár majd a Biztos Kezdet Gyerekház és a tanoda, a védőnők pedig szolgálati lakást és megemelt munkabért kapnak. Csökkenteni kell a képzettségi elvárásokat is, hogy a helyi erők is eséllyel kapcsolódhassanak be a munka világába. Egy olyan iskolában például, ahol már 80 százalék fölötti a roma tanulók aránya, lehetőséget kell adni a rátermett cigány munkavállalóknak, hogy általános iskolai végzettséggel is dolgozhassanak iskolai pedagógiai asszisztensként, amennyiben elvégzik az ehhez szükséges kétéves tanfolyamot. Azoknak a tanároknak, akik vállalják, hogy nagyrészt cigányok lakta településekre költöznek, 50 százalékkal nagyobb fizetés jár. Ezekre a településekre a gazdaságfejlesztés jegyében például savanyító- és fűrészüzemet vagy éppen varrodát lehet majd telepíteni. Az itt élők mindennapjait falugondnok, szociális munkás és a szeretetszolgálatok munkatársai közösen segítik majd.

– Ez utóbbi már bevált gyakorlat?

– Tiszaburán és Tiszabőn például korábban nem mentek el az emberek a közmunkaprogramba dolgozni, de mióta jelen van a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, 95 százalékos a közfoglalkoztatottság, és ma már alig van kórosan alacsony súllyal született csecsemő.

– A kormány tehát méltányolja a romaügy iránti elhivatottságot?

– Igen. Tudatában vagyunk annak, hogy milyen fontos az emberi tényező. Nem fölösleges „simogatásról” van szó, hanem arról, hogy meg kell találni azokat az embereket, akik humánusan, ugyanakkor határozottan, kellő tapasztalat birtokában tudnak az ügy mellé állni, és képesek motiválni a közösség tagjait. Jelen kell lenni! Nem véletlenül hívják úgy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szegény- és cigány telepeken működő programját is, hogy Jelenlét.

– Vagyis nem sajnálatpolitikáról van szó?

– A kormány világosan megfogalmazta az elvárásokat: segély helyett munkát, családi pótlékért felelősségvállalást, ösztöndíjért iskolába járást és teljesítményt. A magyar állam ad valami pluszt, amire szükség van, de ezért elvárja a teljesítményt.

– A 2010 előtti, 30 százalék feletti munkanélküliségi mutatót mára sikerült 12 százalékra csökkenteni a cigányok körében.

– A szegénységből kifelé haladók aránya ráadásul nagyobb a romáknál, mint a többségi társadalomban. Ennek az egyik oka az, hogy a romák mélyebbről indultak, a másik pedig a közfoglalkoztatás. Bár ez nem lehet a végső cél, hanem az átmenet lehetősége a piaci szférába történő továbblépésre.

– Hány roma él mélyszegénységben?

– A hazánkban élő legszegényebb rétegben mintegy 700 ezer ember él, 64 százalékuk roma, azaz 448 ezer fő. Szociális leszakadásuk ügyét nem lehet egy vagy két ciklus alatt megoldani, ez folyamatos feladatot jelent.

– A közelmúltban került fel az internetre az a videófilm, amelyben Pócs János fideszes képviselő kazánba zárja roma alkalmazottját. Mit gondol erről?

– Nem kellemes erről beszélni, de muszáj. Ilyen rosszízű tréfákat senkivel sem szabad megengedni, akár cigány, akár nem. Különösen abban az esetben elítélendő a másik ember méltóságának durva megsértése, ha a két fél között alá-fölérendeltségi viszony van.

– A romák közelgő világnapja alkalmából ejtsünk szót a cigány kultúra értékeiről is!

– Bízom benne, hogy hamarosan fölépül és megnyílik Budapesten egy nemzetközi szintű roma kulturális központ, amit Cziffra Györgyről, a világhírű zongoraművészről nevezünk el. Itt szeretnénk majd bemutatni a cigányok zenében, táncban, festészetben és költészetben is megmutatkozó kulturális teljesítményét, amelyre ők is, és mi is büszkék lehetünk. Kossuth-díjasok, elismert művészek fogják vezetni. Ez is a felzárkózás része, ahogy az is, hogy a Nemzeti alaptantervnek részévé tettük a romák történelméről és kultúrájáról való ismereteket. Ez nemcsak azért fontos, hogy a nem roma gyerekek rádöbbenjenek, hogy a cigány emberek évszázadok óta közöttünk élnek, és sok értéket is teremtettek, hanem azért is, hogy a roma gyerekek önbizalma is erősödjön.

– Ha jól sejtem, nem kíván teljesen elszakadni a roma közösségektől…

– Én a romaüggyel való foglalkozást nyolcéves koromban kezdtem, amikor édesanyám, aki lelkészfeleség volt, az udvarunkban összegyűjtötte a faluban élő cigány gyerekeket. Ruhát és ételt adott nekik, megmosdatta őket, és mindig megtanított nekik egy aranymondást a Bibliából. Ők voltak a barátaim. Attól kezdve vagyok elkötelezett ezen a területen, és ez így lesz a jövőben is.

– Ön saját jövedelméből havi rendszerességgel pártfogol egy nehéz sorsú fiatal lányt, akinek az édesanyját meg­gyilkolták.

– Nem titok, hogy a keresztény–jobboldali politikai világból többen is támogatunk fiatal romákat, hogy ki tudjanak törni a szegénységből.

– Mi, a többiek mit tehetünk azért, hogy segítsük a felzárkózást?

– Én egy támogató légkört tartok fontosnak, hogy azok is, akik nem ezen az ügyön dolgoznak, ne elégedjenek meg a korábban szerzett tapasztalataikkal és előítéleteikkel. Vannak olyanok Magyarországon, akik a hétköznapokban akarva-akaratlanul rendszeresen találkoznak cigány emberekkel, de vannak olyanok is, akik úgy nőnek fel, hogy valójában még soha nem beszéltek egy romával sem. Mégis ott vannak az előítéletek, az elképzelések. Jó lenne, ha minél több magyar emberben születne meg a felismerés, hogy a közös jövőnk nagy mértékben múlik azon, miként alakítjuk együttélésünk kereteit. A romapolitika ma már nem a pénzszórásról szól, még ha vannak is elítélendő kivételek. A támogatásokhoz kötött elvárásrendszer ugyanis egyszerre szolgálja a kisebbség és a többség érdekeit. A cigányok ötszáz éve itt élnek velünk, és közös érdekünk, hogy az együttélés feltételeit folyamatosan javítsuk. Az egyházaknak különösen fontos szerepük van abban, hogy ezen a területen a szeretet is megjelenjen. Kálvin szófordulatával élve, szeretni pedig szigorúan, elvárások mentén is lehet.