A Civil Összefogás Fórumnak (CÖF) köszönhetően vidékről és Budapestről is több száz magyar ember vághatott neki annak a kétnapos útnak, amelynek apropója a lengyel függetlenség napja alkalmából tartott krakkói ünnepség volt.

Barátaink minden év november 11-én megemlékeznek arról, hogy az első világháborút követően, 123 éves szünet után hazájuk ismét szabad, egységes ország lett. A CÖF harmadik éve képviselteti magát a lengyelek nemzeti ünnepén.

A civil szerveződés a Gazeta Polska nevű jobboldali hetilap olvasóklubjainak meghívására idén több mint ötszáz támogatójával érkezett az egykori királyi koronázóvárosba.

Az úton különleges útitársakkal ismerkedünk meg. Wiesława, a lengyel hölgy, több mint negyven éve él Magyarországon.

Magyar férjét Szegeden ismerte meg, s csaknem 36 évig az alföldi városban élt. Válása után költözött Budapestre gyermekeivel, akik közül az egyik magyar, a másik lengyel állampolgár. Azt mondja, hiányzik neki szülőhazája, de gyökerei félig idekötik, ezért soha nem gondolkozott azon, hogy visszaköltözzön, látogatóba azonban sokszor utazik Lengyelországba.

Unokatestvéreit Magyarországon ismerte meg. Az egyik közülük festő, s amikor évekkel ezelőtt itt volt kiállítása, Wiesława felfigyelt a vezetéknevére. Így találtak egymásra 33 év után, Budapesten. Másodunokatestvérével hasonlóan alakult a kapcsolatuk. Rá a kőbányai Lengyel Házban figyelt fel hat évvel ezelőtt, amikor az ott tartott rendezvényen leánykori nevüket kellett bediktálni. Az unokatestvér, aki férjével szintén velünk utazik, ugyancsak Magyarországon házasodott meg, s évtizedek óta itt él.

Mosolyogva mesélt az ideköltözés kezdeti nehézségeiről s arról, párjával hogyan tanulták meg egymás anyanyelvét. Két gyermekük született, akik kiskorukban két általános iskolába, egy lengyelbe és egy magyarba jártak párhuzamosan. Édesanyjuk azt mondja, mindketten kettős állampolgárok, de nemcsak papíron, hanem lélekben is.

A beszélgetés közben megérkezünk a lengyel határhoz, ahol furcsa érzés fogja el az embert, hiába tartózkodunk Szlovákia területén, történelmi emlékeink, a temérdek épen maradt vár, valamint a Tátra káprázatos vidéke azt az érzést kelti bennünk, mintha egyenesen Magyarországról léptünk volna át lengyel szomszédainkhoz.

Az ország leglátogatottabb városában, az ékszerdobozra hasonlító Krakkóban sem érezzük magunkat idegennek, tárt karokkal várnak minket. A lengyel nép messze földön híres vendégszeretetéről, de mi, magyarok egészen mást jelentünk számukra, mint egy átlagos turista. Egy máig tartó, ezeréves barátság szemtanúi, mi több, résztvevői vagyunk most.

Érkezésünk után a Wawel-várdomb tövénél álló Nemzeti Memória Kereszthez sétáltunk, ahol 96 szál gyertya meggyújtásával és közös imával emlékezünk a 2010-es szmolenszki légikatasztrófa, valamint az 1940-ben történt katyńi szovjet vérengzés áldozataira.

A tömegből egy idősebb férfi mosolyog ránk, majd közelebb jön, megszorítja a kezünket, s azt mondja: „dziękuję”. Ez azt jelenti lengyelül, „köszönöm”. Megható pillanatok ezek.

A megemlékezés végén fölcsendül a két nép himnusza, s végül a hangszórókból egy világháborús lengyel katonadal is, a „My, pierwsza brygada”, de most a Kárpátia zenekar előadásában, magyarul is elhangzik.

A másnap szentmisével veszi kezdetét. A szertartásra a lengyel királyok nyughelyéül is szolgáló waweli székesegyházban kerül sor, ahol az ünneplők előző nap megkoszorúzták Báthory István erdélyi fejedelem síremlékét is. A roskadásig telt templom papja lengyelül prédikál, de azért egy szót nekünk is sikerül megérteni a beszédből. Amikor kimondja, „węgierski”, vagyis magyarok, az óriási tömeg tapsvihara zengi be a katedrális épületét.

A mise végeztével békemenet indul az ismeretlen katona sírjához. A magyar csoportot Csizmadia László, a CÖF elnöke és Bayer Zsolt publicista vezeti. Csatlakozik hozzánk az a többezres tömeg is, akik a szentmisét a templom előtt hallgatták. Nagy meglepetésünkre a bejáratnál vár minket Jerzy, az az úr is, akivel előző nap ismerkedtünk meg. Nem érkezett üres kézzel, a környezetünkben mindenkit megajándékoz valamilyen jellegzetes krakkói emléktárggyal. Ő is velünk tart a másfél kilométeres sétán.

A városka utcái mentén lengyelek százai várnak bennünket. Mosolyogva, olykor pedig a meghatottságtól zokogva keresik a tekintetünket, kezet fognak velünk, s mint egy rég nem látott rokon, a nyakunkba borulnak.

Az emelkedett hangulatú ünnepség délután folytatódik. Az egybegyűltekkel megkoszorúzzuk Józef Piłsudski tábornagy sírját. Ő volt a Második Lengyel Köztársaság első államfője, s tulajdonképpen neki köszönhető, hogy Lengyelország 1918-ban visszanyerte függetlenségét.

A megemlékezés után visszatérünk a lengyel ellenzék főünnepségére, amelyen felszólal Jarosław Kaczyński, a Jog és Igazságosság pártjának elnöke, a lengyel ellenzék vezére is. A politikus külön szól a magyarokhoz, és hitet tesz a közös cél, azaz a patrióta alapokon nyugvó és a nemzetek önrendelkezését nem sértő Európai Unió mellett.

Csizmadia László, a CÖF elnöke a lengyel és a magyar népet, mint a kommunizmus sírásóit emlegetve kiemeli, hogy 1989-ben a keleti blokkban Orbán Viktor mondta ki először, nagy nyilvánosság előtt, hogy „ruszkik haza”. Válaszul az ünneplő lengyel tömeg ugyanezt kiáltja lengyelül, majd a magyar miniszterelnök nevét kezdik skandálni.

– Brüsszel egyre többször juttatja eszünkbe Moszkvát, a világ csendőrei pedig lehallgatják a telefonjainkat és kifürkészik a hálószobatitkainkat, mi azonban tudjuk, hogy Jaroslaw Kaczyński és Orbán Viktor szellemisége és a mögöttük álló, a nemzetüket féltő lengyel és magyar emberek sokasága most még megállíthatja őket – mondja Csizmadia László, aki reményét fejezi ki, hogy a lengyelek jövőre eljönnek a március 15-i, budapesti békemenetre is.

A körülöttünk állókkal zászlót cserélünk, ők boldogan lobogtatják a piros-fehér-zöld színűt, mi pedig a koronás sassal díszített lengyel lobogókkal térünk vissza buszunkhoz.

Elkísér minket egy fiatal lengyel férfi is, aki folyékonyan beszél magyarul. Azt mondja, önszorgalomból tanulta meg nyelvünket, kedvenc időtöltése ugyanis a lengyel–magyar kapcsolatok, valamint a két nép közös történelmének tanulmányozása.

Beszélgetésünk befejezésekor két matricát ad át. Az egyiken egy lengyel publicista, Stanisław Worcell mondatai olvashatók: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele”. A másik papíron csak ez áll: „Szeretünk benneteket, magyar testvéreink!”

A búcsúzkodás idejére az egyik kabátzsebünk megtelik az elhasznált zsebkendőkkel, a másik pedig azokkal az apróságokkal, amiket útközben a lengyelek nyomtak a kezünkbe: címeres kulcstartó, krakkói nevezetességeket ábrázoló hűtőmágnes, lengyel és magyar nemzetiszínű kitűző, valamint temérdek papírcetli telefonszámokkal, címekkel, hogy az ezer évvel ezelőtt és az ünnep során szövődött barátságokat a jövőben is ápolni tudjuk.

Szencz Dóra