Szülőföldjüktől búcsúzva

„A magyarok kérdését a háború után szintén meg kell oldani. Ez nem egyszerűen kitelepítéssel, hanem többnyire lakosságcsere útján fog megtörténni. Nálunk csak kevéssel több magyar él, mint Magyarországon szlovák. Hajlandóak vagyunk erről a cseréről megegyezni Magyarországgal” – mondta Edvard Beneš 1945. október 28-án, amikor ötéves elnöki pozíciója után rövid időre Csehszlovákia köztársasági elnöke lett. A volt szovjet titkosszolgálati ügynök ekkor már 143 dekrétumon, azaz elnöki rendeleten volt túl, amelyek közül tizenhárom kimondta országa területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét. De miért szorgalmazta Benešilyen hevesen a lakosságcserét, és mióta volt ez bevett gyakorlat Európában?

Az első világháború lezáró békeszerződések nyomán úgy húzták meg a vesztes országok határvonalait, hogy állampolgáraik egy része nemzeti vagy vallási kisebbségbe került a szomszédos antantállamokban. 

– Az ebből eredő asszimilációs folyamatok a nemzetállamok természetéből fakadtak, a vesztes államok pedig helyzetükből adódóan revíziós politikát folytattak 1918 után – mutatott rá Szarka László történész a Rubicon Intézet által szervezett konferencián, megjegyezve: már ekkor fel-felbukkantak különböző telepítési elképzelések a kisebbségi kérdés megoldására. 

Az első megállapodás, amely ezt a helyzetet lakosságcserével oldotta meg, az 1914-es török–görög egyezmény volt, és közel kétmillió embert telepítettek a másik országba; amikor a kitelepítettek megérkeztek célállomásukra, gyakran vegzálták őket az új közösségben, számos szociális, lakhatási és oktatási nehézséggel is szembe kellett nézniük, s hasonló helyzet alakult ki az 1925-ös bolgár–török lakosságcsere következtében. Mindezek előrevetítették a második világháború utáni lakosságcserék nyomán kialakult szociális és etnikai válságot. 

Szarka László kifejtette, a háború utáni első csehszlovák kormány Kassán meghirdetett programja homogén szláv nemzetállammá akarta átalakítani a harmadik Csehszlovák Köztársaságot. A Zdeněk Fierlinger vezette kormány a teljes német és magyar kisebbség kitelepítését tűzte ki célul, Beneš kollektív bűnösség elvét érvényesítő dekrétumai és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei pedig felszámolták a németek és magyarok vagyoni, politikai, állampolgári, kulturális és nyelvi jogait. A csehszlovák államfő szlovák vezetőkkel is tárgyalt annak érdekében, hogy a Magyarországon élő honfitársakat át tudja csábítani az északi szomszédhoz. 

„Arra kérem Önöket, mindannyiukat, hogy ki-ki saját környezetében kitartóan győzze meg saját honfitársait arról, hogy minél hamarabb és minél nagyobb számban térjenek vissza hazájukba. Nyíltan kijelentem, mi önöket itthon szeretnénk látni, mi önöket hazahívjuk, mégpedig mindenkit” – mondta Beneš, aki egyúttal biztos megélhetést, földbirtokot, lakóházakat, munkahelyet ígért a kinn rekedt szlovákoknak. 

Szuda Krisztina, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének munkatársa szerint az „átcsábulásban” közrejátszott az is, hogy Magyarország a háborús veresége miatt elszegényedett, de Csehszlovákiának nem kellett fizetnie jóvátételt, így jól fizető állásokat és egzisztenciális biztonságot ígért a magyarországi szlovákok számára, ráadásul a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja nevű népmozgalom több beszámolót közölt a magyarországi szlovákokat ért békéscsabai atrocitásokról. 

– Azonban sokan a kiábrándultság vagy a lakosságcsere elhúzódása miatt hagytak fel az áttelepüléssel – jegyezte meg a történész.

Mindezek ellenére a hatás nem maradt el, ugyanis Magyarországon kívül Romániából a bihari, aradi, szilágysági szlovák enklávékból, kárpátaljai, volhíniai szlovák településekről jelentkeztek az áttelepítésre. A történész megjegyezte, több száz család számára azonban csak a csehországi németek által elhagyott távoli vidékeken tudtak megfelelő otthon és földbirtokot biztosítani. Ugyan a csehszlovákok több német- és magyarellenes akciókat szerveztek, és sok felvidéki magyart igyekeztek háborús bűnössé nyilvánítva perbe fogni, az első jelentős lépés 1945. július 3-án következett. Vladimir Clementis csehszlovák külügyi államtitkár jegyzéket intézett a győztes nagyhatalmakhoz, amelyben 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítésének engedélyezését kérte. A jegyzék még abból indult ki, hogy „a szlovákiai magyarok nagyobbik részének kitelepítése lakosságcsere formájában történik, amennyiben 345 ezer Magyarországon élő szlovák helyére, akiknek át kell települniük Szlovákiába.” 

A három győztes nagyhatalom potsdami határozatai nem járultak hozzá a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez. Hasonlóképpen a párizsi békeszerződés is a két fél megállapodását írta elő a kérdés rendezésére. Ennek ellenére Prága és Pozsony a magyar kérdés „globális megoldásárra” a belső eszközök és a lakosságcsere kombinációja mellett döntött, és több átszlovákosított magyar családot deportálnak ki csehországi közmunkára. A szövetséges hatalmak tiltakozásától sem kellett többé félnie a csehszlovák kormánynak: ugyanaz év szeptemberében Clementis Kliment Jefremovics Vorosilovtól, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől kapott biztatást a magyar kérdés „belső” elintézésére. 

Hogy miért volt Csehszlovákiának belső legitimációja, arra a különböző történelemszemlélet ad magyarázatot. A szlovákok a mai napig úgy emlékeznek a dualizmusra, mint „az erőszakos magyarosítás korára.” 

– A szlovákok nemzetiségi elnyomást vizionáltak, hiszen a szlovák nyelvet nem tanították a Magyar Királyságban, és nem voltak boldogok akkor sem, amikor az antanthatalmak elutasították az első világháború utáni erőszakos kitelepítéseket Csehszlovákiából. Különösen a szlovák elit, azaz költők, tanárok vagy újságírók voltak az áttelepítések hívei, mivel ebben látták a szlovák nyelv stabilitásának alapját – mondta a konferencián Paulik Antal, a magyarországi szlovákok megválasztott országgyűlési szószólója. 

Ugyan egy darabig úgy tűnt, a szlovákok magukkal vihették ingóságaikat és az egykori lakásuk értékének megfelelően kaphattak új lakást anyaországukban, ez az elv azonban hamar felborult.