Az Országgyűlés 2011 végén fogadta el az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvényt, melynek 30. cikke lehetővé tette volna a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) összevonását, pontosabban a két intézmény feladat- és hatásköreit átvevő új, jogutód intézmény létrehozását. Ez érzékelhető vérnyomás-emelkedést okozott Brüsszelben, az Európai Bizottság határozott fellépése nyomán – José Manuel Barroso és csapata a szabályozás megsemmisítését szabta az akkor épp esedékes hiteltárgyalások feltételéül – a kormány meghátrált, s azt javasolta a törvényhozásnak, hogy törölje a kérdéses passzust az átmeneti rendelkezések sorából, ami tavaly júniusban meg is történt.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán, az akkori jegybankelnök, Simor András ma már csak rossz emlék, a hiteltárgyalások okafogyottá váltak, s lassan az Európai Bizottság sem tudja már követni, épp milyen ürüggyel szorítja Magyarországot. Eggyel több vagy kevesebb csata már nem számít, vélhették kormányzati és jegybanki körökben, így a pénzügyi csúcsintézmény létrehozásának ötlete ismét a politika napirendjére került.

A változtatást előkészítendő az MNB hosszú és alapos tanulmányt tett közzé, melyben a jelenlegi szerkezet elemzése, a tervezett változtatások és az azokat megalapozó nemzetközi hivatkozások egyaránt helyet kaptak. A szakmai anyag abból indul ki, hogy Magyarország már a 2008-ban kezdődött és máig tartó nemzetközi pénzügyi válság előtt sérülékennyé vált az állam és a háztartások túlzott eladósodása miatt, és azt is megállapítja, hogy a háztartások eladósodottságában és a devizahitelek általános elterjedésében szerepük volt a pénzügyi rendszer szabályozásában és felügyeletében fennálló hiányosságoknak.

Kérdéses tehát, hogy a jelenleg létező, alapvetően három pillérre: a Magyar Nemzeti Bankra, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletére és a Nemzetgazdasági Minisztériumra épülő, a Pénzügyi Stabilitási Tanácsban (PST, korábban Pénzügyi Stabilitási Bizottság, PSB) megtestesülő, de egyes elemeiben időnként széttartó rendszer alkalmas-e feladatai ellátására, tekintve, hogy a rendszerszintű kockázatok kezelésének nincs egyértelműen megjelölt felelőse, a PST-n belüli információáramlás pedig legalábbis kívánnivalókat hagy maga után.

Itt meg kell jegyeznünk – és ezt, ellentétben a szigorúan szakmai alapon érvelő MNB-tanulmánnyal, mi meg is tehetjük –, hogy az információáramlásban mutatkozó hiányosságok alapos okkal vélhetően nem a fatális véletlennek tudhatók be, a kormány, az MNB és a PSZÁF közelmúltig tartó monetáris Laokoón-jelenete pedig sejthetően tudatos ellentevékenységek eredményeként alakult ki. Egyszerűbben fogalmazva a rendszerben voltak és vannak olyan jogszabályi és személyi tényezők, melyek/akik a magyar állam szuverenitás-visszaszerzésre irányuló törekvéseit igyekeztek és igyekeznek blokkolni. Ez pedig a válságtól függetlenül is nyilvánvalóan tarthatatlan állapot.

A globális mélyrepülés ugyanakkor alkalom a cselekvésre. Az elemzés rávilágít arra, hogy a válság nyomán számos ország felülvizsgálta felügyeleti rendszerét, és megerősítette azt, éspedig jellemzően két fontos beavatkozással. Egyfelől intézményeket, főképp jegybankokat ruháztak fel egyértelmű hatáskörrel, felelősséggel és jogosítványokkal annak érdekében, hogy mérsékelni, illetve semlegesíteni lehessen a rendszerszintű pénzügyi kockázatokat, vagyis úgynevezett makroprudenciális politikát vezettek be, másfelől különböző intézményi átszervezésekkel erősítették ennek kívánatos összhangját a mikroprudenciális, vagyis a rendszer szereplőinek egyedi stabilitására irányuló politikával. Ez pedig a gyakorlatban több esetben azt jelentette, hogy korábban független felügyeleti jogköröket a jegybankokhoz rendeltek.

Ebből természetszerűleg következik, hogy ha az Európai Unió több tagállamának ilyen intézkedésére az Európai Bizottság rábólintott, illetve ellene nem emelt vétót, akkor ugyanez Magyarországon is megvalósítható.

Az MNB tanulmánya ezért leszögezi, hogy hazánkban is meg kell erősíteni a makroprudenciális politikát, és egyesíteni kell a jegybank jelenlegi, valamint a PSZÁF fogyasztóvédelmi, tőke- és biztosításfelügyeleti jogköreit (a piacfelügyeletet egy másik szerv látná el), továbbá biztosítani kell, hogy a rendszer egészét érintő szempontok az egyes pénzintézetekre vonatkozóan is érvényesíthetők legyenek.

Az összevonás nyomán a mindenkori monetáris politika is szélesebb információs bázisra építhet, ami nagyban javíthatja az egyes politikai döntések előkészítésének feltételeit. A szakmai tanulmány praktikus okokból az MNB-t javasolja csúcsintézménnyé átalakítani, és felruházni olyan hatósági jellegű jogkörökkel, melyek segítségével önállóan alkalmazhat rendszerszintű szabályozókat. Ez nemcsak költségvetési szempontból előnyös, hanem azért is szükséges, mert jelenleg a rendszerkockázatok azonosítása az MNB és a PSZÁF feladata és felelőssége, ugyanakkor ezek kivédésére nincs eszköztáruk. Az sem tisztázott, hogy az egyes szükséges intézkedések elmaradásáért ki viseli a felelősséget. Ráadásul mindmáig nincs egyértelműen meghatározva a magyar makroprudenciális politika alapvető célja, ami a rendszer stabilitásán túlmenően nem lehet más, mint hogy a pénzügyi közvetítőrendszerek aktív hitelezéssel segítsék a fenntartható gazdasági növekedést.

Egyszerűbben fogalmazva tehát nagyon határozottan le kell szögezni, hogy a magyar pénzügyi rendszer nem lehet a spekuláns nyerészkedés terepe, hanem a reálgazdaságot kell támogatnia. Nem mellékes az sem, hogy a makroprudenciális rendszer stabilizálását – miként arra a tanulmány rámutat – az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa 1092/2010. számú rendeletével létrehozott Európai Rendszerkockázati Testület (European Systemic Risk Board, ESRB) 2011 decemberében kiadott ajánlása is kívánatosnak tartja, egészen addig elmenve, hogy szükségesnek nevezi a jegybankok ilyen értelmű vezető szerepét, és célszerűnek nevezi a szükséges eszközök, jogkörök hozzárendelését is.

Tehát éppenséggel kontinentális szintű törekvésről van szó. Olyannyira, hogy Belgiumban, Csehországban, Hollandiában, Írországban, Nagy-Britanniában – a hazai elképzelésekhez hasonlóan – az ottani jegybankok felelnek a makroprudenciális politikáért, másutt a pénzügyi felügyelet, a jegybank és a kormányok képviselőinek részvételével egyfajta csúcsintézmény jön létre. A széttagoltság, a nem kellően körvonalazott felelősségi, döntési és számonkérési jogkörök ideje mindenütt lejárt. Pestiesen szólva ezek után kérdéses, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke tavaly melyik tévét nézte, amikor az ESRB ajánlásaival ellentétes keménykedésbe fogott.

A fentiekből fakadóan Magyarország most a korábbiaknál sokkal jobb eséllyel futhat neki pénzügyi rendszere stabilizálásának, ugyanakkor az idő sürget, hiszen az MNB tanulmánya arra is rávilágít, hogy az ESRB június 30-i határidőt szabott meg a fönt említett ajánlásban foglaltak gyakorlatba ültetésére. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvényt a jövő hónap végéig módosítania kellene az Országgyűlésnek, rögzítve a jegybank kiemelt felelősségét, makroprudenciális hatósági jogkörrel felruházva az MNB-t. A központi pénzintézet tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy a hagyományosan elsődleges jegybanki cél, az árstabilitás szorosan összefügg a pénzügyi stabilitással – hogy miért, ez nem szorul különösebb magyarázatra. Ha pedig így van, akkor e feltételek teljesítéséhez szükséges eszköztárat, például egyértelmű rendeletalkotási jogot is biztosítani kell, nemcsak a fair play okán, hanem azért is, mert ha instabil a pénzügyi rendszer, akkor a jegybank lépései, akár kamatpolitikája alig vagy egyáltalán nem éreztetik szabályozó hatásukat a rendszer szereplőinél.

Az MNB tanulmánya külön kiemeli a becsődölő bankok szanálását, mint olyat, amelyet a kívánatos integrált hatóság lenne képes a legnagyobb hatékonysággal végezni. Az elemzés hangsúlyozza, hogy ez kifejezetten olyan terület, amihez párhuzamos mikro- és makroprudenciális jogosítványok kellenek, hiszen nemcsak az adott pénzintézet egyedi paramétereit kell átlátni, hanem azoknak a rendszer egészére gyakorolt hatásával is tisztában kell lenni. A tanulmány megjegyzi, hogy válságos időkben gyors döntésekre van szükség; tény, hogy a különálló felügyeleti szervek és hatóságok közti lassú és körülményes kommunikáció maga is kockázati tényezőt jelent.

A tanulmány szerint a jogköröket kitágító összevonás a nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából is nagyobb hatékonyságot eredményezhet. Jelenleg ugyanis az MNB és a PSZÁF jellemzően más-más nemzetközi szervezetekben van jelen, és az is előfordult, hogy a két intézmény egymással ellentétes álláspontot képviselt. Ma, amikor Brüsszel arra törekszik, hogy a bankunióval a tagállamok maradék pénzügyi önállóságát is felszámolja, nem lehet elég fontosnak tartani az egységes magyar érdekképviseletet.

A Magyar Nemzeti Bank tanulmánya mielőbbi törvénymódosítást sürget, a jegybanktörvénynek a fentiek szerinti átírását még az Országgyűlés tavaszi ülésszakán javasolja végrehajtani, hogy az 2014. január 1-jén hatályba is léphessen.

Ágoston Balázs