A torontói magyar ház a 80-as években
Hirdetés

Az anyaországtól való távolság, a multikulturális közeg asszimilációs nyomása és az országon belüli távolságok egyaránt megnehezítik a kanadai magyar közösségek identitásának megtartását. Az elmúlt években a magyar kormány nagy erőfeszítéséket tett az emigrációban élők támogatása és az asszimiláció visszaszorítása érdekében. A kanadai magyar szórvány pezsgő közösségi életét többek között a százszámra működő szervezetek, közösségi házak, üzletek, éttermek is jelzik. Az elmúlt években megerősödtek vagy megalakultak a hétvégi magyar iskolák, egyre aktívabb a cserkész- és egyházi élet, és a rendezvényekben sem szűkölködik a diaszpóra. Ám ez nem mindig volt így.

Az első magyar csoportok a XIX. század utolsó két évtizedében jelentek meg Kanadában. A jellemzően paraszti sorból kitántorgók eleinte felekezeti alapon különültek el: a Dél-Kanadában alapított Békeváron reformátusok települtek le, szemben Kaposvárral (ma Esterhazy), amelyet 115 kilométerrel északabbra katolikusok hozták létre. Az Osztrák–Magyar Monarchia belső nemzetiségi konfliktusai az emigrációban is megjelentek, ugyanis Kanada a Magyar Királyság nemzetiségeit is magyarként tartotta számon, aminek a sem a magyarok, sem a kisebbségek nem örültek.

Az első igazi nagy hullám – mintegy harmincezer fő – a húszas-harmincas években, Trianon után érkezett az észak-amerikai országba. Világnézet tekintetében erősen széthúzó közeg jött létre: jelen voltak a radikális baloldaliak, akik létrehozták a kanadai kommunista párt magyar tagozatát, és megalapították a Kanadai Magyar Munkás nevű lapot, míg a másik pólust a konzervatív, Horthy-barát emigráció képviselte, amely az akkori magyar főkonzulátusok köré szerveződött a nagyobb közösségeknek otthont adó Winnipegben és Montrealban. Legjelentősebb hetilapjuk a Kanadai Magyar Újság volt, amely állandóan harcban állt a kommunistákkal.

Korábban írtuk


A jobboldali közösség kulturális életében nagy szerepet játszottak a magyar templomok. Ilyen volt az 1928-ban megalakult montreali Magyarok Nagyasszonya, az egyik első meghatározó egyházközség Közép-Kelet-Kanadában. Ezzel egy időben megépült a montreali magyar református templom is, ami újabb belső konfliktusokat eredményezett, ugyanis a konzervatív katolikusok egy része kommunistakollaboránsként tekintett a templom akkori lelkészére, Fehér Mihályra és így a reformátusok egy részére is.

– Az igazán nagy változás a második világháború végén következett be. Nagy vitát szított a magyarok között, hogy a kanadai kormány ha nem is épp háborús bűnös, de kétes múltú személyeket engedett be. Ezzel az állam tisztában volt, ám a hidegháborús korszakban az számított, hogy ezek az emigránsok antikommunisták, ezért ilyen szempontból megbízhatónak tekintették őket. Az egyik ilyen nagy visszhangot kiváltó disszidens Szálasi Ferenc testőrségének parancsnoka, vitéz Detre Gyula volt, aki a Montreali Magyar Nagybizottság elnöki pozícióját is célba vette, ezt viszont számos montreali magyar és az ’56-os magyar zsidók is tűrhetetlennek találták – mondta a Demokratának a magyar szülőktől már Kanadában született Adam Christopher, a Carleton Egyetem oktatója, aki sok éven át tanulmányozta a kanadai magyarság történelmét.

Hetvenéves az edmontoni református egyházközség

Lövetők és ötvenhatosok

Az igazi sokkot a kanadai magyarok számára az 1956-os forradalom jelentette, amelynek következtében újabb 38-39 ezer ember érkezett az országba. Nemcsak a kommunisták nem örültek a magyar menekültáradatnak, hanem a „régi kanadások” sem, mivel úgy érezték, hogy az ötvenhatosok sokkal többet kapnak, mint ők, akiket a kanadai állam semmiben nem támogatott.

Adam Christopher szerint az ötvenhatos magyarok „menő” emigránsoknak számítottak; Kanada annak demonstrálására használta fel őket, hogy a Szovjetunió leigázott egy kis, tehetetlen európai országot, szemben velük, akik a magyarok befogadásával a hidegháború jó oldalán állnak. Másfelől azok az ötvenhatos fiatalok, aki a negyvenes-ötvenes években nőttek fel, teljesen más Magyarországon éltek, mint azok, akik a húszas évekre, esetleg az Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztek. Előbbiek többsége városi környezetből jött, tanultabb volt, kevésbé őrizte a hagyományokat, és teljesen máshogy látta a világot, mint akik korábban érkeztek ki.

A kommunista emigráció azt hangoztatta, hogy az ötvenhatosok társasága a kapitalisták előretolt bástyája; olcsó munkaerejük bércsökkenést idéz elő, valamint elveszik a munkahelyeket, ezért igyekeztek meggyőzni őket, hogy mielőbb térjenek vissza szülőhazájukba. Csak az ötvenes évek végén fogalmazódott meg a gondolat a magyar kommunisták részéről, hogy levetkőzik a sztálinizmust, és kevésbé radikális baloldali irányt fognak képviselni. Ennek érdekében a Kanadai Magyar Munkás lapot átnevezték Új Szóra, ám az új stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A hatvanas évek közepén Magyarország az új gazdasági mechanizmus jegyében Kanadával is felvette a diplomáciai kapcsolatokat, a magyar állam pedig új szerepet szánt a kintieknek. A kádári diplomácia azt szerette volna elérni, hogy a kanadai magyar kommunisták nyissanak azon ötvenhatosok felé, aki vevők lennének egy kevésbé ideologikus közösségre, amely barátságos viszonyt ápol Magyarországgal, így segítheti a gazdasági és diplomáciai kapcsolatok erősítését. Az emigráns kommunisták erre nem voltak hajlandók, ugyanis nem bírták elfogadni a „gulyáskommunizmust”, és ragaszkodtak a rákosista irányvonalhoz. Ezen belső harcok folyományaként a kommunista közösség felbomlott, majd a nyolcvanas évek végére főbb lapjaik és szervezeteik is megszűntek.

Kádárista diverzánsok

Jelentős konfliktus zajlott a rendszerváltás előtti időszakban a konzervatív emigránsok között is. A hatvanas-hetvenes években kialakult egy „radikális” jobboldali közösség, amely élesen bírálta az anyaországba hazalátogatókat. Attól tartottak ugyanis, hogy a kanadai magyarokban szimpátia ébred a Kádár-rendszer iránt, amely Rákosi rémuralmánál kétségkívül enyhébb volt.

– Az ötvenhatosok egy része diverzánsként tekintett ránk – meséli a Demokratának Bede-Fazekas Zsolt, a torontói Független Magyar Rádió főszerkesztője, aki a nyolcvanas években disszidált feleségével együtt Kanadába. Elmondása szerint mivel ők már a Kádár-rendszerben szocializálódtak, a „régiek” megkérdőjelezték hazafiasságukat, így a magyar közösségre nézve potenciális veszélyforrásként tekintettek rájuk. Az idősebb generáció félt a megújulástól, tagjai ezért igyekeztek távol tartani maguktól a fiatalokat, ami az egyébként is erős asszimilációs folyamatok miatt nem volt épp a legszerencsésebb hozzáállás.

Identitásválság

A rendszerváltás után komoly válságba került a kanadai magyarok identitása, sokan úgy érezték, a közösség elvesztette a célját. Azelőtt a forradalomnak, valamint a Kádár-rendszerrel való szembenállásnak komoly közösségmegtartó szerepe volt, ám mindez hirtelen jelentéktelenné vált.

– A kilencvenes évek közepén jött egy újabb magyar emigrációs hullám, sok embert hozott magával, főleg Erdélyből. Ez újabb törésvonalat eredményezett egyes közösségekben, ugyanis a „régiek” rossz szemmel néztek a fiatalabb generációt reprezentáló határon túliakra, az Erdélyből érkezők közül sokan pedig azt érezték, hogy a magyarországiak nem eléggé hithű magyarok – magyarázza Adam Christopher.

Generációs szakadékok

A rendszerváltást, illetve az ezredfordulót követően a kanadai magyarság javarészt Torontóban és környékén telepedett le, így vált az egyik legjelentősebb közösségi terükké a Torontói Magyar Ház.

Bede-Fazekas Zsolt 1988-ban érkezett a városba. Első dolga volt, hogy felkeresse a magyar közösségeket. Érkezése után nem sokkal megnyitotta a Parameter filmklubot – ez a mai napig működik kulturális klubként –, az ezredfordulón feleségével együtt létrehozta a torontói Független Magyar Rádiót, majd 2011-ben átvette az egyetlen kanadai magyar könyvesboltot, a Pannoniát, és 2005-től hat éven át a Torontói Magyar Ház kulturális igazgatójaként dolgozott. Bede-Fazekas Zsolt évtizedek óta meghatározó szereplője a torontói magyar közösségnek, munkájának elismeréseként 2019-ben a Magyarország Barátja Díjban részesült.

– A 2000-es évek elején folyamatosan küzdöttünk azért, hogy azt a fajta kultúrát, amiből jöttünk és amit itt a magyarság eldugott zugaiban kemény munkával megteremtettünk és műveltünk, valahogy bevigyük a Torontói Magyar Házba. Nem volt zökkenőmentes – meséli Bede-Fazekas Zsolt, akit többedmagával egy időre ki is tiltottak az intézményből. Elmondása szerint később a vezetés felfogta, hogy „elfáradtak”, és át kell adni a zászlót a következő generációnak.

Bede-Fazekas Zsolt

Politikai konfliktusok

Az anyaország politikai vitái a diaszpórában is lecsapódnak, amit Bede-Fazekas Zsolt a magyar közösség nagy létszámával és ebből adódó ideológiai sokszínűségével magyaráz. 2007-ben például az intézmény meghívta Morvai Krisztinát, hogy a Civil Jogász Bizottság társelnökeként a 2006-os őszi zavargások során elkövetett jogsértésekről tartson előadást. Az eseményt nagy érdeklődés kísérte, a meghívott személye azonban annyira megbotránkoztatta a Torontói Magyar Ház egyik tagját, Kerekes Sándort, hogy megzavarta az előadást, majd akciójából kisebb dulakodás kerekedett.

De nem csak Torontóban jelentkeztek feszültségek. Az ezredforduló elején meghívtak egy parlamenti képviselőkből álló kórust a montreali magyar katolikus templomba. Az énekkarnak számos MSZP-s politikus is tagja volt, többek között Kósáné Kovács Magda, akinek a Hetek című lapban tett egyházellenes kijelentése nem aratott osztatlan sikert a kanadai magyarok, kiváltképp az egyháztagok körében.

– 2005-ben szerettünk volna megszervezni egy magyar ifjúsági konferenciát Montrealban, és kerestünk hozzá egy húzónevet. Az akkoriban alapvetően a jobboldallal rokonszenvező magyar közösség úgy vélte, hogy nem lenne szerencsés például szocialista politikust meghívni. Ekkor jött az ötlet, hogy Dávid Ibolya legyen az előadó, mint az Országgyűlés alelnöke, akiről mi úgy gondoltuk, hogy középen áll. A konferencia előtt ebből kisebb helyi csatározások lettek, ugyanis néhányan úgy gondolták, hogy a volt MDF-es politikus szövetkezett az akkori kormánypárttal, ezért nem lojális a magyarokhoz – mesélte Adam Christopher.

Legalább akkora vitát váltott ki, amikor 2008 márciusában az akkor már EU-tag Magyarország vízummentességet kapott Kanadától, majd cigányok tömegei indultak el az észak-amerikai országba. Kanada liberális bevándorlási politikája az emberi jogi szervezetek jelentéseire, a Jobbik, a Magyar Gárda tevékenységére, a romagyilkosságokra, valamint a gyöngyöspatai eseményekre hivatkozva adott menekültstátust magyar cigányok ezreinek. A kanadai diaszpóra konzervatív közössége ezt nem találta megalapozottnak, a baloldali-liberálisok ellenben 2010 óta hivatkozási alapként tekintettek az esetre, mely szerintük a Magyarországon zajló „diktatórikus visszarendeződés” kezdeti jele volt.

Hasonló polémia kísérte Kertész Ákos menekültstátusát is; a ma már Kanadában élő Kossuth-díjas író 2011-ben az Amerikai Népszava hasábjain nevezte a magyarokat genetikusan alattvalónak. Az akkor nyolcvanéves író többek között azzal indokolta menedékkérelmét, hogy a kormánypárti sajtó úgymond hecckampánya miatt háromszor megkergették az utcán, majdnem a villamos alá lökték, és a vízbe akarták fojtani egy uszodában. Ábrahám Tibor, a Magyar Diaszpóra Tanács akkori kanadai elnöke az elsők között írta alá az író menekültstátusának megadását ellenző, Stephen Harper kanadai kormányfőnek írt petíciót.

Magyar erőfeszítések

A rendszerváltás követő húsz éven át a magyar kormányok jellemzően inkább a gazdasági kapcsolatok erősítésére, mintsem az emigráció magyarságának megőrzésére koncentráltak. Az elmúlt évtizedben e tekintetben jelentős változás történt, és az Orbán-kormány nemzetpolitikai törekvéseinek középpontjába kerültek a diaszpórák, amiből a kanadai magyar szervezetek is profitáltak. Ennek érdekében hozta létre a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2011-ben a Magyar Diaszpóra Tanácsot, amelynek évente tartott ülései teret adnak a szórványokkal való kapcsolatok ki-, illetve újjáépítésére és a magyar identitás erősítésére.

A diaszpóratanács megalakulása után a Nemzetpolitikai Államtitkárság több olyan programot indított el, amelyek kifejezetten a diaszpórák támogatását tűzték ki célul. Ilyen a 2013-ban indult Kőrösi Csoma Sándor-program, aminek keretében az ösztöndíjasok egyfajta nagyköveti feladatot töltenek be, és hónapokon keresztül a magyarok identitásának megőrzése, erősítése érdekében végeznek oktatási, szervezési, hitéleti munkát.

– A Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjasainak munkája még nagyobb pezsgést hozott a kanadai magyarság mindennapjaiba, segítségükkel eddigi programjaink mellé újakat szerveztünk. Új iskolát nyitottunk Saskatoonban, Ke­lownában, Victoriában, amatőr színjátszó társulat indult Edmontonban, Torontóba visszatért a régi Pontozó Néptáncverseny, és öt évvel ezelőtt beindítottuk a Megavers a Diaszpórában versmondó versenyünket, ami azóta is sikeresen zajlik – mondta a Demokratának Szenthe Anna, a Kanadai Magyar Kulturális Tanács és a Kanadai Magyar Diaszpóra Tanács elnöke, aki több mint három évtizede tölt be aktív önkéntes vezetőségi szerepet a szórvány életében.

Egy ekkora területű ország esetében sok múlik azon, hogy a távolság ellenére milyen hatékonyan kommunikálnak egymással a magyar szervezetek. Szenthe Anna szerint ez nem egyszerű, és meglehetősen költséges, de a magyar kormány támogatása nagy segítséget jelent a közösségnek e tekintetben is.

– A kormány szerepvállalását a diaszpóra életében maximálisan támogatom, hiszen az elmúlt években egyre kevesebb a helyi adakozó, az újonnan ideérkező magyarok többsége kizárólag egzisztenciája megteremtésére fókuszál, és a magyarság nekik már nem jelent annyit, mint amit nekünk jelent és jelentett – mondta keserűen a Független Magyar Rádió főszerkesztője, ám azt hozzáteszi, hogy nem csak az „újkanadások” érdektelensége növekszik.

Nem mindenki örül azonban Magyarország szerepvállalásának a diaszpóra életében. A kanadai magyarok jellemzően kormánnyal nem szimpatizáló része politikai beavatkozásként tekint az állami szubvencióra.

A diaszpóra jövője

– Legidősebb nagynéném majdnem tökéletesen beszél magyarul. Egyik nagybátyám töri a nyelvet, ő már kanadainak is vallja magát, a fia pedig már egyáltalán nem beszél magyarul. Ez természetes, hiszen a gyerekek egymás között az angolt használják – meséli a Demokratának a Kanadában élő, húszas éveiben járó Krisztián.

Szerinte Kanadában egyáltalán nem nehéz beilleszkedni, őt már az elejétől fogva kanadaiként kezelték, hisz ott mindenki valamilyen emigrációs háttérből jön. Így hát a vegyes házasságok aránya is magas. Ráadásul az óceán túlpartjáról nem könnyű és pláne nem olcsó csak úgy hazaugrani rokonlátogatóba, éppen ezért az asszimilációs folyamat Kanadában sokkal erősebb, mint például a Nyugat-Európában élő magyarság körében.

Szenthe Anna egyetért azzal, hogy távol az anyaországtól, idegen nyelvű közegben felnőni úgy, hogy közben valaki megtartsa magyarságát, nem könnyű feladat. Meggyőződése, hogy a gyermeket igazán csak családon belül lehet magyarságtudatra nevelni, a diaszpóratanács ennek ellenére nagy súlyt fektet a kanadai magyar gyermekek oktatására.

– A magyar születésű gyermekek egészen kis kortól a hétvégi iskola mellett néptáncoktatásra vagy cserkészetre járnak, ahol szoros barátságokat kötnek más magyar származású gyerekekkel. Kis korban még nem gond a magyar beszéd, de ahogy kanadai iskolába kerülnek, és különórákra kezdenek járni, egyre nehezebbnek tűnik a magyar nyelv megtartása. Ez nem jelenti azt, hogy asszimilálódnának, ám ebben a multikulturális közegben kell hogy legyenek az embernek gyökerei. A diaszpóra utóbbi években felgyorsult közösségi élete a széles körű, regionálisan szervezett kulturális és hagyományőrző programoknak, fesztiváloknak, konferenciáknak köszönhető, ezek mind nagyban hozzájárulnak a kanadai összetartozáshoz – fejtegette a Kanadai Magyar Diaszpóra Tanács elnöke.

A kanadai magyarok történelmét meghatározó feszültségek és napjaink lokális vagy politikai indíttatású belharcai ellenére az mindenesetre látható, hogy a magyar kormány támogatása új fejezetet nyitott a diaszpóra életében. Bízzunk benne, hogy élnek a lehetőséggel, és a világ egyik leginkább multikulturális kö­ze­gében nem oldódik fel a magyarság.