– Olyan, mintha az egyetemen kettes alával átengedett tanulók vezetnék az országot – mondta két hete Adamik Mária szociológus az ELTE diákjainak szervezett kerekasztal-beszélgetésen. S szavait néhány nappal később komoran támasztották alá a legújabb statisztikai adatok. A 2004-es bővítés ötödik évfordulójára kiadott Eurostat-összesítéséből ugyanis kiderült: a tíz 2004-ben csatlakozott ország közül Magyarország az utolsó az uniós felzárkózás területén. Sőt az egyetlen, amelyik visszafelé halad: az uniós átlaghoz viszonyított 2007-es, illetve 2008-as egy főre eső GDP-je kisebb, mint amennyi a csatlakozás évében volt.

Megtört a felzárkózás

Felzárkózás helyett leszakadás – konvergencia helyett divergencia. Járai Zsigmond jegybankelnökként már 2005-ben figyelmeztetett ennek veszélyére (Demokrata, 2005/42.). Akkor azonban még csak abból a szempontból, hogy Magyarország egyre messzebb került az euró bevezetésének feltételeitől: csökkenés helyett nőtt a költségvetési hiány, az államadósság. A többség – beleértve a kormányt is – akkor kézlegyintéssel könyvelte el a figyelmeztetést: legfeljebb később lesz eurónk, és akkor mi van? Sőt, Gyurcsány Ferenc egy interjúban ki is jelentette: „nagyon meg kell fontolni, hogy feladjuk-e a nyugdíjrendszert, vagy a családtámogatás modelljét, vagy esetleg egy-két évvel később vezessük be az eurót”. A most nyilvánosságra hozott adatokból azonban kiderül: a romló makrogazdasági adatok, a költségvetési fegyelem hiánya előbb-utóbb az életszínvonalat is lehúzzák.

Bár korábban az uniós csatlakozást az ország nagy esélyeként emlegették, az Eurostat számaiból kiderül: Magyarország esetében pont a csatlakozás idejében tört meg a felzárkózás. 2000–2004, tehát a csatlakozás előtti években még az EU-átlag 56,1 százalékáról 63,2 százalékra sikerült növelni hazánk egy főre eső GDP-jét.

S aztán jött a fordulat: a mutató 2007-re 62,6, 2008-ra 61,6 százalékra süllyedt. Egész más képet festenek a számok a többi kilenc csatlakozott ország esetében. Szlovákia 50,1 százalékról a csatlakozásig 55,5 százalékra nőtt, majd tovább gyorsulva elérte a 67 százalékot. Csehország növekedése szintén imponáló: 2000–2007 között egy főre eső GDP-je 68,5 százalékról 80,2 százalékra gyarapodott. A leggyorsabb bővülést mégis Észtország mutatta fel: 44,6 százalékról 67,9 százalékra ugrott. A számokból az is kiderül: hazánk, amelyik a kilencvenes években még Csehországgal versenyzett a térség vezető pozíciójáért, s a csatlakozás évében is stabil második volt, az országok sorrendjében immár a középmezőnybe csúszott, a felzárkózás tempóját tekintve pedig az utolsók közt kullog. A visegrádi országok közül már csupán a lengyelek vannak mögöttünk, de ezt is csak annak köszönhetjük, hogy ők lényegesen mélyebbről indultak. A felzárkózás tempóját tekintve pedig a nyolc csatlakozott ország közül Magyarország 2006-ban és 2007-ben is sereghajtó volt (2005-ben is csupán a lengyeleket sikerült megelőznünk). S bár a 2008-as adatokról még nincs hivatalos összesítése az Eurostatnak, a szlovákok 6,4, a csehek 4,4 vagy a lengyelek 4,8 százalékos növekedését összehasonlítva a magyarok 0,5 százalékával, alighanem ezúttal is sikerült a lista hátsó végén maradnunk.

Megrekedt bérek

Hasonlóan siralmasan alakult a magyarországi bérszínvonal az elmúlt években. Köztudott: a szocializmus éveiben az úgynevezett keleti blokk országaiban a dolgozók a nyugat-európai fizetések tizedét vihették haza. A munka ellenértékének többi részét úgynevezett társadalmi juttatások és dotációk formájában biztosította az állam. Aztán jött a rendszerváltozás, amikor az ártámogatások és juttatások nagy részét elvették, a fizetések viszont megragadtak a korábbi szinten. A kilencvenes években végig azzal ámították az embereket: az uniós csatlakozás meghozza a várva várt bérfelzárkózást.

Az ezredforduló környékén született tanulmányok azzal számoltak: 2020–2030-ra elérhetjük Portugália, esetleg Spanyolország jelenlegi szintjét, vagyis az uniós átlag 60-70 százalékát.

Az uniós csatlakozásig a folyamatok igazolták a várakozásokat. 1998-ban a magyarországi bruttó átlagkereset az uniós szint 12,8 százalékán állt, 2004-re ezt 20,6 százalékra sikerült emelni. Azóta azonban alig változott a helyzet: az Eurostat legutolsó teljes adatbázisa szerint 2006-ban a régi tagállamok átlagának 21,7 százalékát vihettük haza. Az elmúlt két évben pedig a bérek is megindultak a lejtőn: 2007-ben a nettó reálbér 4,7 százalékkal csökkent, szemben Nyugat-Európával, ahol 2,5 százalékos növekedést jegyeztek a statisztikák. 2008 pedig hatványozottan rontott a helyzeten. Hisz a magyar reálbér ekkor is csupán 0,7 százalékkal nőtt, ráadásul a forint 20 százalékos leértékelődése tovább csökkentette fizetésünk értékét.

Szomszédjaink e tekintetben is más pályán járnak. 2007-ben Szlovákiában 4, Csehországban és Lengyelországban 5, Romániában 16 százalékkal sikerült az infláció fölött emelni a bérszínvonalat. Egykori fő versenytársaink, a csehek átlagjövedelme immár 30 százalékkal tornyosul a magyar szint fölé. S a Szovjetunióból kiszakadt, számos problémával küzdő, lesajnált balti államokban is rohamosan nőnek a bérek: Lettország 2007-ben például 16 százalékos reálbéremelkedést ért el. Szlovákia pedig duplán is nyert: hisz az ország bevezette az eurót, aminek köszönhetően a leértékelődő szomszédos valutákkal szemben hirtelen további 20 százalékkal ugrott meg a szlovák bérek értéke. Így miközben az átlagos szlovák jövedelem néhány éve még csak a magyar szint négyötödét érte, északi szomszédjaink napjainkra többet keresnek. Nem véletlen, hogy a régi időkkel ellentétben immár a szlovákok járnak hozzánk bevásárolni (Demokrata, 2009/16.). S rohamosan zárkózik a magyar bérszinthez Románia is. Ott néhány éve még csak a hazai átlag 40 százalékát vihették haza, napjainkban azonban már 70 százalékra gyarapodtak. Leonard Orban, Románia uniós biztosa tavaly nyáron kijelentette: hazája néhány év alatt leelőzi Magyarországot.

A magyar bérszínvonal megrekedése egyébként logikus következménye az egy főre eső GDP visszafelé araszolásának. A tapasztalatok szerint ugyanis a bérek alakulása mindig némi késéssel követi a gazdasági növekedés alakulását. Vagyis ahogy 2004 óta folyamatosan lassul, 2007 óta pedig nulla közelire váltott a GDP bővülése, ennek megfelelően 2006-tól a bérek növekedése is rohamosan lassul, 2009-re pedig megérkezett a csökkenés.

Elosztogatott jövő

A lassulás okairól már évekkel ezelőtt megjelentek az első elemzések. Bartha Attila, a Kopint Datorg elemzője már 2006-ban terjedelmes tanulmányt publikált, amelyben megjósolta Magyarország visszaesését. Mint kimutatta: a csatlakozás körüli években a hazai bérek emelése elszakadt az ország reálgazdasági felzárkózásától. Míg 2000-2005 között az egyfőre eső GDP csupán 9 százalékponttal közeledett az uniós átlaghoz, a bérekben 12 százalékpontos felzárkózást mutattak a statisztikák. A többi velünk csatlakozott ország esetében a bérek nagyjából normálisan – vagyis némi fáziskéséssel – követték a GDP alakulását.

Csehország például 10 százalékpontos GDP-közeledés mellett 7,5 százalékpontos bér-, Szlovákia 7,5 százalékos GDP-közeledés mellett 4 százalékos bérfelzárkózást valósított meg. A bérek magyarországi elszaladásának logikus következménye a reálgazdasági felzárkózás elakadása.

A következtetéshez persze nem kellett más, mint ismerni a 2004 előtti bővítések tapasztalatait. Görögország és Portugália ugyanis korábban már végigjárta azt a tévutat, amit 2002-től Magyarország. Görögországban a kilencvenes évek közepéig szinte hagyománya volt a gazdasági teljesítmény fölötti költekezésnek, amit csak magas deficitek ismétlődő felhalmozásával volt képes finanszírozni az állam. Akkoriban a „legfejletlenebb nyugat-európai államban” 14-16 százalékos költségvetési deficitek is gyakoriak voltak. S ugyanez ismétlődött az ezredforduló előtt az immár uniós tag Portugáliában is, amely szintén képtelen volt önerőből megteremteni az euró bevezetésének feltételeit. A görögök és a portugálok mégis egyszerűen megúszták a felelőtlen gazdálkodást: politikai okok miatt rendkívüli kedvezményeket kaptak az euró bevezetésekor, s ezzel tulajdonképpen a többi tagállamon terítették szét a következményeket. Talán ennek a reménye fogalmazódott meg Gyurcsány Ferenc fél évvel ezelőtti, a közös valuta rendkívüli bevezetését felvető kezdeményezésében, Brüsszel azonban világossá tette: többé senki nem számíthat rendkívüli elbírálásra.

A hosszú távú visszatekintésekből azért az is kiderül: nem kell reménytelennek látni a jövőt. Bár térségi vezető pozíciónkat elveszítettük, madártávlatból nézve úgy látszik: az egész térség azonos tempóban zárkózik Nyugat-Európához – néha az egyik ország szalad előre, néha a másik. Ráadásul a felzárkózók, mivel a külföld blokként kezeli a térséget, magukkal húzzák a többieket is.

Bartha Attila tanulmányából az is kiderül: a korábbi csatlakozók esetében sem volt egyenletes a felzárkózás, a közeledési periódusokat ideiglenes divergens – távolodási – szakaszok szaggatták. Bár a szerző azt is megjegyzi: a 2004-ben csatlakozott országok már a csatlakozás előtt sokkal mélyebben integrálódtak az EU szervezetébe, mint a korábbi bővítések szereplői. S mindez az érintett országcsoport gyors felzárkózását indokolná.

Kárász Andor