Temetkezési szokások
Az ember és a halál viszonya mindig is foglalkoztatta a társadalmakat. A túlvilágról alkotott hiedelmek és a halottakkal kapcsolatos eljárások tárgyi kellékeinek vizsgálata kezdetek óra érdekelte a néprajztudományt: így természetesen a temetkezések is. A magyar összegyűjtött adatok, benne a temetés és a halál képzetkörének átfogó tanulmányát Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája (1854) foglalta össze, ezt a munkát azóta sem tudták felülmúlni.
A halál és az ember viszonya olyannyira összetartozik, hogy éltek olyan etnikumok, amelyek egész életükben a halálra készültek. Ki ne tudná, hogy például az egyiptomi fáraók sírjaikat már életükben megépítették, hogy haláluk után készen várja őket bonyolult felépítésű sírjuk és sírkamrájuk? Ezeket a csodálatos építményeket ma az arabok mutogatják a turistáknak, holott a VII. század óta ott élő iszlám vallású lakosoknak nincs köze a fáraók népének leszármazottaihoz, a keresztény koptokhoz.
A temetés már a halál utáni utolsó cselekmény, előtte sok mindenen át kell menni az elhunytnak attól függően, hogy milyen népcsoporthoz tartozik. Évente egyszer külön megemlékezést tartanak számukra: november elseje mindenszentek ünnepe, amikor a szentek egyességére emlékeznek, november másodika halottak napja, amikor az elhunytak köré csoportosulnak a szokások. A néphit szerint mindenszentekkor hazalátogatnak az eltávozottak, ezért mindent úgy kell előkészíteni, hogy otthon csalódás ne érje őket. Halottak napja előtt a család kimegy szeretteihez a sírkertbe, megtisztítják a sírokat, beültetik friss virággal – szinte megújítják a sírhantokat. Mindenszentek estéjén gyertyákat gyújtanak emlékezetükre. Székelyföldön ezt úgy mondják, hogy „világítanak” a temetőkben. A megannyi apró lángocska mintha a halottak lelke lenne, úgy csillog a sötétben. Több helyen ételt is tesznek a sírra, amit otthagynak az elhunytnak, vagy a rokonok együtt fogyasztják el a vacsorát a sírnál.
A sírok kiképzése különböző lehet a magyar nyelvterületen is. Léteznek egészen különleges megoldások is, amit a temető sajátos fekvése indokol. A sírok formájáról a régészek tudnak a legrészletesebben beszámolni, mivel ők tárják föl őket ásatások során. A magyarok egyszerű, függőleges falú sírgödröket ásnak, és oda helyezik halottaik koporsóját. Úgy tartják, hogy amilyen egy település temetője, olyan a falu vagy község elrendezése – már ami a rendet illeti. Sajnos több városi vagy falusi temető rendezetlen, a sírok a legkülönbözőbb irányba állnak, letisztításukat is jószerével csak mindenszentek táján végzik el. Az is előfordul, bár ritkán, hogy a sírgödör oldalába vágnak egy beugró részt, és oda teszik a koporsót. Ez a padmalyos temetkezés, de ez már idegen etnikum behatása.
Torockó sokak szerint Erdély legszebb falva, mind természeti fekvését, mind építészetét tekintve. A Székelykő hatalmas sziklatömbje alatt megbújó kis település egyforma fehér házai nyugalommal és bámulattal töltik el minden magyar szívét. A falu házai mögött magasodó meredek domboldalon van a temető, ahol szinte minden torockóinak saját kriptája van. A sírkamrákat a domboldalba vízszintesen fúrják be. Ezekben a sírkamrákban 12 koporsót is el tudnak helyezni. A temetés után a bejáratot elfalazzák, és csak újabb betemetéskor nyitják meg újra.
A temetések különböző formáinak napjainkban se szeri, se száma. Néhány nagyobb temetőben a település lakóinak többszöröse is földbe került. Szokás emellett a vízszórásos temetkezés is. Van, aki azt kéri, hogy repülőről szórják szét hamvait, más a tengerbe kívánkozik, többen a Balatont jelölik meg, mások egyéb, számukra kedves helyet. Akárhol lelnek végső nyugalomra, szeretteink addig „élnek”, amíg emlékeznek rájuk.