Trianon angol szemmel

Tíz év után ismét kiadták Sir Bryan Cartledge brit diplomata-történész Tria­non egy angol szemével című nagy sikerű könyvét, amelyben a szerző egyedi megközelítéssel vizsgálja a Magyarország ügyében döntő békekonferenciát. Az 1931-ben született, még ma is élő Cartledge egyike azon kevés angolszász értelmiséginek, akik megértően, sőt, empátiával viszonyulnak a magyarok fájdalmához. A szerző ráadásul, szerteágazó műveltségről téve tanúbizonyságot, jellemrajzokon keresztül vizsgálja a témát. A korábban az Oxfordi, a Stanfordi és a Harvard Egyetemeken kutató Cartledge először 1975 őszén járt Budapesten James Callaghan brit külügyminisztert kísérve. „Nagy hatást gyakorolt rám a főváros atmoszférája és az emberek megnyilatkozásai. Úgy találtam, hogy mindez nagyon különbözik a többi kommunista fővárostól, amelyekben addigra már mind jártam” – mondta az életéről szóló dokumentumfilmben Cartledge. A diplomata később budapesti nagyköveti kinevezését kérte Margaret Thatcher kormányfőtől, ami 1980 és 1983 között meg is történt, 1985-ben pedig II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte. A magát „Magyarország örök barátjának” nevező diplomata több művében is foglalkozott hazánk történetével, például a 2008-ban magyar nyelven is megjelent Megmaradni, valamint a Károlyi Mihály és Bethlen István: Magyarország elnevezésű kötetében.

Bethlen kontra Károlyi

A két magyar politikus a főszereplő Cartledge Trianonnal foglalkozó könyvében is: kettejük emberi vonásain keresztül mutatja be a XX. századi magyar történelem egyik legsötétebb eseményét. Az őszirózsás forradalom kirobbanásában jelentős szerepet játszó szociáldemokrata Károlyi és a polgári konzervatív Bethlen között a szerző mindössze két hasonlóságot lát: a nemesi származást és a politikai becsvágyat. Bár Cartledge a politikai tehetséget mindkét grófnál elismeri, a később a kommunistákkal rokonszenvező Károlyiról megjegyzi, „sok szempontból nem volt vezetésre termett személy”. A szerző két olyan eseményt jelöl meg, amelyek baljósan alakultak Magyarország számára, és aláásták Károlyi Mihály tekintélyét: az első az volt, amikor 1918. november 24-én korábbi orosz hadifoglyok egy csoportja – Kun Béla, Szamuely Tibor, Münnich Ferenc és Rákosi Mátyás – megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP), a második pedig, amikor két nappal később a francia Fernand Vix alezredes átadott egy jegyzéket Károlyinak. Ebben az antant azt követelte, hogy a magyar csapatok vonuljanak ki azokról a felvidéki területekről, amelyeket a belgrádi fegyverszüneti egyezmény megkötése ellenére megszálltak a csehek. A feltételek nyilvánosságra hozatala bizalmi válságot okozott a magyarok és Károlyi között, ezért a miniszterelnök lemondott, és a nála radikálisabb szemléletű Berinkey Dénes került hatalomra. Cartledge a kormány bukásának az okát többek között abban látja, hogy választások hiányában nem volt meg a nép általi felhatalmazása, ráadásul Károlyiból az a karizma is hiányzott, amelyre a válságos időben szükség lett volna.

A brit diplomata Bethlen Istvánt Károlyival szemben karizmatikus, türelmes vezetőnek írja le, akinek ügyes diplomáciai érzékével sikerült kiszabadítania Magyarországot az elszigeteltségből, és aki sikeres konszolidációs politikát folytatott regnáló miniszterelnökként 1921 és 1931 között. Bethlennek köszönhető, hogy 1921-ben, a magyar milicisták és az osztrák rendőrség összecsapásakor Magyarország felvette a kapcsolatot a szövetségesekkel. A kormányfő jelezte az antantnak, hogy az Ausztriának átadandó területet húsz százalékkal csökkenteni kell, így olasz közbenjárásra, népszavazás útján Magyarországhoz került vissza Sopron és környéke. Cartledge szerint az „első revíziós” sikert Bethlennek tulajdonította az európai elit, így népszerű lett a hazai és külföldi közvélemény körében, de a brit értelmiség tetszését nem nyerte el történelmi revíziós törekvése.

A munka Károlyi Mihály és Bethlen István ellentéteivel is foglalkozik: megemlíti, hogy az erdélyi politikus 1918-ban részben az akkori kormányfővel, de valójában a kommunista hatalomátvétellel szemben alakította meg a Nemzeti Egyesülés Pártját. Károlyi pedig tevékenyen folytatott nyugati kampányt, hogy meghiúsítsa Bethlennek a népszövetségi kölcsönök megszerzésére irányuló törekvéseit, amelyekkel a magyar kormány az akkor már évek óta húzódó gazdasági válságot kívánta kezelni.

Történészszemmel

Cartledge Trianonnal és a két politikussal kapcsolatos következtetéseiről megoszlanak a történészi vélemények.

– Bár a szerző Károlyi Mihály gyengekezűségének tulajdonítja, hogy a közvélemény a kommunistákhoz fordult, téves őt bűnbakká nyilvánítani – állította a Rubicon Intézet által a könyvről szervezett vitaesten Pók Attila, a Történettudományi Intézet nyugalmazott kutatója. Vitapartnere, Arday Lajos, a Corvinus Egyetem professzora azonban úgy látja: Károlyinak az volt a hibája, hogy csökönyösen bízott a Nyugatban, illetve a Woodrow Wilson által megfogalmazott elvekben, még akkor is, amikor már maga az amerikai elnök is feladta a népek önrendelkezési jogáról szóló elképzeléseit.

– A szociáldemokrata politikus kétségbeesetten bombázta a nyugati hatalmakat azzal, hogy nem hallgatják meg Magyarországot, miközben a csehszlovák blokád és szénhiány is sújtja az országot – mondta Arday Lajos.

A történészek szerint Magyarország negatív megítélésében közrejátszott az 1907-es, lex Apponyinak nevezett törvény, amely minden állami és egyházi iskolában kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását, emelve ezzel az elemi oktatás színvonalát. Habár a kötelező anyanyelvi oktatás általános gyakorlat volt Európában, Cartledge megjegyzi, hogy esetünkben alkotmányellenes volt a törvény, ezért ítélhették el a nagyhatalmak.

– A brit diplomata szemében a Károlyi és Bethlen közötti összehasonlításból utóbbi kerül ki győztesen, hiszen egy reménytelen országból stabil, a közép-európai térségben a legjobb helyzetben lévő állammá sikerült felépítenie hazánkat, amely a Népszövetség egyenjogú tagja lett – mutatott rá Arday Lajos.

Brit megértés, tehetetlenséggel

Nem Sir Bryan Cartledge az első brit, aki empátiával viseltet Magyarország iránt. Noha erről kevés szó esik, hasonlóan vélekedett a korabeli brit politikusok és közéleti szereplők jelentős része. A Párizs környéki béketárgyalásokon részt vevő David Lloyd George miniszterelnök ugyan nem számított magyarbarátnak, mégis túlzónak tartotta a hazánkkal szemben alkalmazott szankciókat és a területi veszteségeket, egyértelműen az etnikai alapon történő felosztás híve volt. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat […] Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását” – jósolta felszólalásaiban a kormányfő, aki először vámszövetséget szorgalmazott Magyarország és az utódállamok között, végül francia nyomásra felhagyott a megfogalmazott törekvéseivel. Bár a párizsi békekonferencia megnyitása után sokan fejtették ki magyarellenes álláspontjukat, például Robert William Seton-Watson publicista vagy Harold Nicolson brit diplomata, ám a békediktátum aláírása után egyre többen belátták a döntés igazságtalanságát. Ennek fő hangadója Nagy-Britannia egyik legbefolyásosabb mágnása, Harold Harmsworth (közismertebb nevén Lord Rothermere) volt, aki a Daily Mail című lapban tette közzé a Magyarország helye a nap alatt. Biztonságot Közép Európának! című cikkét 1927. június 21-én. Harmsworth ebben a közép-európai békeszerződések közül a legszerencsétlenebbnek nevezte a trianonit, és Magyarország határrevízióját sürgette. Innentől kezdve a brit és francia politikusok egy része elismerte a döntés elhibázott voltát, a magyar értelmiség pedig hozzálátott a revíziós propagandához.