Ügyes taktika vagy áruló politika?

Már az 1711-es, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke és az 1718-ban befejeződött, az eddig török kézen lévő Temesközt és a Szerémséget a Magyar Királysághoz visszacsatoló pozsareváci béke után megkezdődött az elsivárosodott települések benépesítése a környékbeli népekkel, így a románok fokozatosan lakták be az erdélyi falvakat. Olyannyira, hogy L. Balogh Béni történész-levéltáros a Rubicon Intézet által szervezett beszélgetésen felidézte: Kisfaludy Sándor első ízben ment Erdélybe császári katonatisztként 1792-ben, és csalódottan vette tudomásul, hogy Bánffyhunyadon körülötte senki nem tudott magyarul.

„A magyar, amely egykor erős vár volt, mostanra omladozó rom lett” – jegyezte meg akkor a költő. 

Nem véletlenül: a XVIII. század közepén ugyanis Erdély lakosságának 50-60 százaléka már románnak vallotta magát, és ez idő tájt született meg a dákoromán-elmélet, miszerint a terület „őslakói románok voltak.” Ám csupán a következő évszázadban, pontosabban 1852-ben használták először a Nagy-Románia kifejezést, és az irredenta hangulat is csupán a kiegyezés után, 1877-78-ban erősödött a románok körében. 

– A román kormány 1883-ban titkos szövetséget kötött Ausztria-Magyarországgal, amelyről csak a legszűkebb kör tudott. Mi sem jelzi ezt jobban, minthogy a keleti szomszédunkban élő értelmiségiek magyar elnyomásról írtak. Sőt, amikor Bulgáriával keveredtek fegyveres konfliktusba a második Balkán-háborúban (1913), akkor a katonák olyan hangulatban meneteltek a harcmezőkre, mintha ellenünk harcoltak volna – jelezte a történész.

A román nemzeti öntudat felerősödése már az 1868-as nemzetiségi törvény ratifikálásakor tapasztalható volt, hiszen a maga korában liberális, saját önkormányzatot és iskolákat garantáló intézkedés sem nyűgözte le az erdélyi román elitet, akik ellenezték az uniót Magyarországgal, támogatták az autonómiát, és 1865-ig azt követelték, hogy a kiegyezés előtti állapotokat állítsák vissza. Az államnyelv ugyanis továbbra is a magyar maradt, és csak az államigazgatásban engedélyezték a román nyelv használatát.

Nem sokkal később annak az idősebb Ion Brătianu vezetésével alapították meg 1881-ben a Román Királyságot, aki fanatikusan hitt abban, hogy Erdélyt rövidesen az újonnan alakult államhoz csatolhatják. 

A fent említett második Balkán-háború Dobrudzsa megszerzésével kecsegtette a vezetést, de az első világháború kitörésének (1914) hírére két évig semleges maradt az ország, mígnem beléptek a háborúba az antant oldalán. Ekkor kötötte meg Románia a nyugati hatalmakkal azt a titkos szerződést 1916 nyarán, amely a Tisza vonaláig a románoknak ítélte a Monarchia és a Magyar Királyság területeit, és kikötötte, hogy egyik fél sem köthet különbékét. 

Nem sokkal később a románok hadat üzentek az Osztrák–Magyar Monarchiának, és habár már azelőtt megindították a csapataikat Erdély elfoglalásáért, a központi hatalmak visszaverték a támadást, sőt decemberre Bukarestet is elfoglalták.

 – A románok kétségbeesését jól mutatja, hogy a legenda szerint ifjabb Ion Brătianu miniszterelnök a vereség hírére kéthetes depresszióba esett és egy miniszteri tanácsülésen két kezét az arcára rakta és sírva fakadt – mondta L. Balogh Béni, aki hozzátette azt is: a kormányfő reálisan látta, hogy különbékét kell kötni a központi hatalmakkal, hiszen fennállt a veszélye, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia katonái azt a Moldvát is elfoglalják, ahova később Ferdinánd király áttette székhelyét Bukarestből. 

Ráadásul Oroszország 1917-es kiválásával és a lakosságot megtizedelő járványokkal csak tovább romlott Románia helyzete. Így nem volt más választása a vezetésnek, minthogy – a titkos egyezmény ellenére – megkössék a különbékét a központi hatalmakkal 1918 májusában. 

– A bukaresti békében több területi veszteség is érte Romániát: több mint ötezer négyzetkilométernyi Kárpátok menti gyéren lakott területet és egész Dobrudzsát át kellett adnia a Monarchiának, illetve Bulgáriának. Azonban a béke hatására gyarapodott is, ugyanis hallgatólagosan elismerték Románia egyesülését Besszarábiával – ismertette a történész. 

Ezen kívül Románia hatálytalanította korábbi titkos szerződését az antanttal, lemondott a területi követelésekről és a katonai egységek leszerelését is vállalta; illetve német kézre került volna a teljes kőolajtermelés. A békét azonban soha nem iktatták be a román törvények közé, és miután a Németország letette a fegyvert az antant előtt 1918. november 11-én, érvénytelenné nyilvánították.

 – Azon a napon Henri Berthelot francia tábornok, a „románok nagy barátja” felszólította Brătianut, hogy támadja meg a Monarchiát, Ferdinánd király pedig kiáltványt intézett, hogy tüzelje fel a népét és katonáit Erdély megszerzésére. Különösen jól jött a románoknak a Robert Lansing amerikai külügyminiszter által fémjelzett jegyzék, amelyben az Egyesült Államok ország-világ tudtára adja, hogy támogatja a román egyesülést – közölte a szakértő, aki ezt tartja vízválasztónak a román egyesülés szempontjából.

Ferdinánd Brătianut kérte fel a román küldöttség vezetésére a párizsi béketárgyalásokon. Célként az 1916-os titkos egyezmény értelmében Ungtól Orosházáig, Makó, Gyula, Mátészalka, Bukovina, Besszarábia és Bánság területeinek csatolását akarta elérni a román vezetés. Franciaország ugyan szimpatizált a román kormánnyal (ám Georges Clemenceau francia miniszterelnök nem szimpatizált kollégájával), és Erdélyt a Partiummal együtt a románoknak akarták adni, de az 1916-os titkos egyezményt semmissé tették.

– A magyar politikai helyzet viszont nagyon kedvezett a románoknak. Párizsban ugyanis nagy riadalmat keltett Kun Béla hatalomátvétele, és annak ellenére, hogy a nemzetiségek csapatainak megindulása semmit nem befolyásolt a trianoni béke tartalmában, a román kormánynak így is kapóra jött a magyarországi Tanácsköztársaság, mert így hivatkozni tudtak a magyar bolsevista veszélyekre, hogy „megszabadítsák Magyarországot a gennyes fekélytől” – jelezte a történész.

A partiumi Nagykárolyból származó Jászi Oszkár ugyan Aradra utazott és tárgyalásokat kezdeményezett a Román Nemzeti Tanáccsal, hogy Erdély ügyében svájci típusú kantonizálást és egy román-erdélyi-magyar közös kormányzást javasoljon. A románok azonban lesöpörték a javaslatát, hiszen ekkor már tudták, hogy soha nem látott esélyük van Erdély megszerzésére. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés pedig igazolta reményeiket.