Új élet kezdődött
Fél év alatt sikerült őket kirángatnunk a teljes nincstelenségből, és új életet kezdhetnek. Ott voltunk a kulcsátadás örömteli pillanatában.
Előző írásunkban beszámoltunk arról, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere ígéretet tett Bencsik Andrásnak, lapunk főszerkesztőjének, a minisztérium kiegészíti a Magyar Ház Alapítvány számlaszámán összegyűlt összeget, hogy a programot maradéktalanul végrehajtva, megvehessük a lyukóvölgyi házat. Segítségünk, ahogy januárban, most is az utolsó pillanatban érkezett, mert a kalyiba tulajdonosa felszólította a családot, költözzenek ki onnan. Joliék az utcára kerültek volna, ha a húga nem fogadja be őket.
A két család egyébként a 2011-es tűzeset után is lakott együtt néhány hónapig. Az alig húsz négyzetméteres, két helyiségből álló házikóban kilencen hajtották álomra fejüket, ki egy ágyon harmadmagával, ki egy matracon, a földön.
Joli elmesélte nekünk, hogy amikor a tűzeset után a testvére befogadta őket, hatalmas lelkiismeret-furdalása volt, amiért miattuk a húga, a férje és három kislányuk is nyomorogni kényszerülnek. Ezért amint lehetett, albérletbe költöztek. Amikor most áprilisban ismét arra kényszerültek, hogy odaköltözzenek, annyira szégyellte sanyarú helyzetüket, hogy nem is értesített minket erről, csak akkor árulta el, hol és hogyan élnek, amikor közöltük vele a jó hírt: megvesszük a házat.
A házvételről két héttel ezelőtti számunkban olvashattak, ahol megírtuk, a család legkésőbb május utolsó napján költözhet be.
– Bármilyen furcsán hangzik is, nekem az utóbbi egy hónap volt a legnehezebb – fogad minket Joli a költözés napján a ház előtti földúton. – Reggelente úgy mentem munkába és úgy jöttem haza, hogy mindig elmentem a ház előtt, de sosem mertem belegondolni, hogy a miénk lehet, mert egy esetleges csalódást már nem éltem volna túl – mondja.
Nem véletlenül emlegeti a csalódást, ugyanis az adásvételi szerződés megkötése után nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Amikor először megtekintettük a házat, Zsófia, a ház tulajdonosának lánya megnyugtatott, hogy a bútorok többségét nem viszik magukkal. Erre többször is rákérdeztünk, hiszen Joliéknak egy rozzant ágyon és egy ütött-kopott szekrényen kívül más bútoruk nem volt. Bár az adásvételi szerződésben nem kötöttük ki, hogy milyen bútorok maradjanak, arra végképp nem gondoltunk, hogy a konyhabútort és vele együtt a beépített mosogatókagylót is leszerelik.
Joli a költözés előtti héten azzal hívott minket, hogy nemcsak a konyhabútort, de még a gázkazánt is elviszik, amivel kapcsolatban viszont konkrét szóbeli ígéretet kaptunk, hogy a házban hagyják. Az adásvételkor meg is beszéltük, hogy majd eladjuk azt és az árán fatüzelésű kazánt veszünk helyette, mert a tartályos gázzal való fűtés elviselhetetlenül drága. Joli elkeseredve kérdezte, hogy mit tegyen, fizessen-e a tulajdonosnak hatvanezer forintot, ennyit kér ugyanis az ott hagyott bútorokért.
Csalódottan mondta, hogy már meg is bánta a házvételt, mert úgy érzi, őt is, és a Demokrata olvasóit is becsapták. Azért is esett neki nagyon rosszul, mert miközben ismeretlen emberek segítenek rajta, addig egy régi ismerős úgymond átveri. Próbáltuk őt nyugtatni, hogy még nincs vége a küldetésnek, segíteni fogunk a költözés után is, a hiányzó bútorokat beszerezzük, nem kell üres házba beköltözniük.
Egy ásványvíz, üdítőital és néhány pohár. Ez volt Joli nejlonszatyrában, amikor fiaival, Petyával, Sanyival és a húga egyik kislányával a kulcsátadásra megérkeztek. A tulajdonos végül mégsem kért pénzt a bútorokért, nem tudni, miért gondolta meg magát. A ház előtt állva azt találgattuk, milyen bútorok maradtak a házban. Amennyire Joli el volt keseredve a múlt héten, most annyira izgatott volt, és szemmel láthatóan nem érdekelte, lesz-e min aludniuk.
Zsófia fogad minket, ő adja át a kulcsokat, édesanyja ugyanis már Németországban van. Újra végigsétálunk a szobákon, bekukkantunk minden helyiségbe. Szomorú, de a teljes konyhabútort és vele együtt a mosogatókagylót valóban leszerelték, viszont a palackos gáztűzhelyt és a nagy hűtőt nem vitték el. A teraszon lévő bútorok is mind megmaradtak: egy ágy, székek, fotel, egy ósdi stelázsi. A nagyobbik szobában és a nappaliban is maradt egy kihúzhatós ágy, valamint a hátsó kis szobában két jó állapotú szekrénysor.
Petya szeme kikerekedik, amikor meglátja rajta a mini hi-fi tornyot. A zuhanyzós fürdőszoba úgyszólván kifogástalan állapotban van. Joli hálásan megköszöni az itt maradt bútorokat, majd ásványvízzel és üdítővel kínál minket. A poharakat – ha nem akarjuk a földre rakni – csak a hűtő tetejére tudjuk tenni, és vizesblokk híján gondot fog okozni az elmosogatásuk is, de ez ebben az ünnepi pillanatban csak nekünk jut eszünkbe.
Joli boldogan hallgatja, hogyan kell beriasztani a házat, hol kell visszaköttetni a kábeltévét, mikor olvassák le a vízórát, majd minden kulccsal egyenként megismerkedik: pince, kamra, tyúkketrecek, postaláda, kapu, bejárati ajtó.
Mielőtt Zsófia sok boldogságot kívánna a családnak, bevallja, nagyon nehezen válik meg a háztól, élvezte a környék végtelen nyugalmát és soha nem tudott betelni a teraszról elénk táruló kilátással.
Néhány perc múlva mi is elköszönünk Jolitól, aki lekísér a ház elé, s egy darabig velünk tart, mert ágyneműért még át kell mennie a húgához. Az első éjszaka a húga lányai is Joliéknál alszanak, ahogy Joli fogalmazott, „hadd legyen a sógoromnak és a húgomnak végre egy nyugodt éjszakája.”
Az ágyneműn és a ruhákon kívül gyakorlatilag nincs is mit áthozniuk. A régi ágyuk, a kis képernyős tévéjük, valamint a nemrég használtan vett centrifuga a perecesi kalyibában maradt. Ezekért még majd vissza fognak menni.
Búcsúzáskor arról beszélünk, hogy a házszentelést majd Ferenc atya fogja végezni, ő volt az, aki Joli édesapját temette.
– Nemcsak az első éjszaka volt csodálatos, hanem az összes többi. Bevallom, ha a gyerekek már alszanak, mindig sírok, mert nem tudom felfogni, hogy újra van otthonunk. Nagyon jó érzés tölt el, hogy végre mi is normális életet élhetünk, és a gyermekeimet rendezett körülmények között nevelhetem. Az első éjszaka sokat beszélgettünk arról, hogy milyen sok jó ember van, akik segítettek, hogy mi négyen együtt lehessünk mint egy család. Csak néztük egymást és felfoghatatlannak tűnt, hogy egy új otthonunk van, amiben jól elférünk – mondta Joli boldogan, amikor pár nappal később felhívtuk.
Kérdésünkre kitért a nehézségekre is. A legnagyobb problémát most a konyhabútor hiánya okozza, mert nem tudják az edényeket, a tányérokat sehova sem pakolni. Sajnos így főzni sem tudnak még. Az ételt a húgánál készítik el, áthozzák, és mivel nincs étkezőasztal sem, a kanapén ülve eszik meg. Legkésőbb június közepére szeretnénk ezen segíteni, mert a két család közös ballagási ünnepséget fog tartani, ugyanis Viktória, Joli lánya, valamint Joli húgának két ikerlánya egyszerre fog ballagni az általános iskolából. Joli elmondja, a ballagásra valószínűleg a teljes fizetése rámegy, hiszen Viktóriának és a fiúknak is ünneplő ruhát kell venni.
A takarítói munkáját továbbra is nagyon szereti, sőt tizenkét órában is szívesen dolgozna az Autista Alapítványnál. Legújabb álma, hogy gondozó lehessen ott, ezért egy ápolói tanfolyamra szeretne beiratkozni.
Megvalósult egy álom, így hát jöhet a következő. De addig még sok a tennivaló, a házat be kell rendezni s a kertet is valamennyire rendbe kell tenni.
Lass Gábor