Újságírók, akik megőrizték Magyarországot

– Mekkora szerepe volt a mostani választási győzelemben a jobboldali médiának?

– Meghatározó. Itt nem a kormánypropaganda médiája szólalt meg, hanem a nemzet médiája. Elképesztő munka folyt az olyan műhelyekben, mint a Demokrata, a Magyar Nemzet, a Hír TV, a Pesti Srácok, a Pesti TV, hogy csak néhány példát említsek. Hiteles módon leplezték le a balliberális politikusok és külföldi támogatóik visszaéléseit, programnélküliségüket, Brüsszel és Washington beavatkozási kísérleteit és így tovább. Ennek a médiának köszönhető, hogy a szavazók tájékozódni tudnak, és világosan láthatnak. Ez a választás alapkérdése volt. Antall József és az MDF nagyrészt azért veszített 1994-ben, mert a feszült és kiélezett helyzetben sem vette komolyan a sajtó szerepét. Ezt személyesen is tapasztaltam. De még az első Orbán-kormány is ebben a cipőben járt, csak későn fogott hozzá a jobboldali média talpra állításához a Napi Magyarország beindításával, majd a lap és a Magyar Nemzet fúziójával. Ám ez így is túl kevés volt ahhoz, hogy a 2002-es választáson sikeresen áttörhesse a kormány a hazai és a nemzetközi balliberális média masszív falát. Akkor az MSZP–SZDSZ-es ellenzék kezében volt itthon a média 95-98 százaléka. Igazából csak a 2010-es rendszerváltás után kezdett rendeződni a jobboldali média helyzete. Méghozzá úgy, hogy ma már nemcsak hazai, de külföldi ellenfeleivel is képes felvenni a harcot, leleplezve azok súlyos hazugságait és ferdítéseit.

– Most milyen arányokról beszélhetünk?

– Ötven-ötven százalékról. A médiában nincs kétharmados fölénye a nemzeti oldalnak, de én azt mondom, nem is kell, hogy legyen. Így van ez rendjén. Persze a közösségi média felületein változatlanul a balliberális tábor dominál. Ezt azért jobb, ha tudjuk.

– A baloldal intenzíven használta a maga médiáját a választás kampányában. Azon keresztül hirdette meg a jogállam felfüggesztését, az alkotmány megsemmisítését, és itt ígérte meg, hogy a kormánypárti sajtómunkások a Fekete Delfinben vagy az Alcatrazban végzik… Még csak nem is a Markóban.

– Épp emiatt mondom, hogy eléggé példátlan, ami Magyarországon történt. Itt nem egyszerűen a jobboldali és a baloldali média küzdött egymással, hanem a nemzet érdekeit védelmező média és a hazáját eláruló, balliberális média. Hozzáteszem, a balliberális politikai tömb semmilyen baloldali értéket sem képvisel. Az ő újságírói látják el a nyugati médiát Magyarországról szóló hamis hírekkel. Ezt semlegesíteni kellett. Ekkora választási győzelemhez szerintem nem lett volna elég Orbán Viktor kétségtelen politikai tehetsége. Szükség volt a jobboldali újságírókra.

– Könyvében idézi Bencsik Andrást mint az akkori Pesti Hírlap főszerkesztőjét, aki arra figyelmeztetett egy szakmai tanácskozáson, hogy a médiaháború nem a tájékoztatásról, hanem egyenesen a nemzet létéről szól. No de miért kellett 15-20 évet várni még arra, hogy megkezdődjön a jobboldali média­birodalom felépítése?

– Antall József tévedéséről már beszéltem. De arról még nem, hogy a környezetében nagyon sok olyan ember ügyködött, aki még a pártállami nómenklatúrához kötődött. Elég, ha csak Szilvásy Györgyöt vagy Csepi Lajost említem… Nekik eszük ágában sem volt felhívni a miniszterelnök figyelmét arra, hogy a média nélkül nem lehet rendszert váltani. Ráadásul a kádári éra bajnokai már a spontán privatizáció idején elkezdték kiárusítani a magyarországi sajtót, mindenekelőtt a megyei lapokat. De csak azzal a feltétellel játszották át az újságok tulajdonjogát a külföldi média­mecénásoknak, ha azok rovatvezetőktől felfelé a helyükön hagyják a szerkesztőségek régi, kommunista vezetőit. Igaz, ők ma már a nyugdíjukat élvezik, sokan el is mentek közülünk, de gyerekeik és ideológiai örököseik ma is ott vannak az egykor kisíbolt lapoknál, illetve az internetes portáloknál vagy a tévé- és rádiócsatornáknál.

– A kötet több tekintetben is foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy a balliberálisok beleszuggerálták a jobboldali újságírókba: tehetségtelenek… Sokan komolyan is vették, és igyekeztek igazodni a baloldal állítólag magasabb szakmai mércéjéhez. Mikor gyógyul ki a jobboldal ebből a betegségből?

– Napjainkra már megszűnt a legtöbb jobboldali kolléga ez irányú szorongása. Kitűnő publicisztikák, interjúk, riportok születnek a jobboldali médiában, a nemzeti kurzus újságírói népszerűek az olvasók körében. Szellemét, tehetségét tekintve ma talán erősebb is a jobboldali média, mint az ellenfele. Ez abból is látszik, hogy a korábbiakkal ellentétben általában már ő határozza meg a közbeszéd fő irányvonalait.

– Világosan kiderül a könyvből, hogy önt nemzeti elkötelezettsége miatt rúgta ki a balliberális hatalom a tévéből 1994-ben. Stefka Istvánt elfogultnak, részrehajlónak bélyegezték. Egyébként hiba, ha valaki újságíróként elfogult a hazájával szemben?

– Tény, hogy a kollégáimmal együtt támogattuk Antall Józsefet mint az első olyan miniszterelnököt 1947 óta, aki kifejezte mind a 15 millió magyar iránti elkötelezettségét, nemzeti érzéseit. Rengeteg hibát követett el, de olyan kormányt hozott össze, amelyben a miniszterek is ugyanígy gondolkodtak. Mi, tévések akkor előbbre láttunk, mint a Fidesz, amely kezdetben nem ismerte fel az ilyen politikusi beállítottság lényegét. Csak akkor tudatosodott bennük a céljaikat támogató jobboldali média fontossága, amikor eltávolodtak az SZDSZ-től. Kirúgtak bennünket, de az átalakuló Fidesz még nem tartott ott 1994 végén, hogy fellépjen az érdekünkben.

– Volt akkor egy pejoratív baloldali kifejezés, a magyarkodás… Ma is fel-felbukkan. A vádak szerint ön is sokat magyarkodott.

– Miért, mit kellett volna tennem? Ez a nép 1100 éve alapított államot! Akiben él ennek a több mint ezer évnek a kultúrája és hite, aki lelkében hordozza ősei üzenetét, az nem tud másképpen gondolkodni. A rendszerváltás egyfajta választóvíz volt. Ha egy korábbi párttagban, kommunistában is megszólaltak az ősi hangok, az tiszta lappal kezdhette újra az életét 1989–90-ben. Ő tudta, hová álljon, és felismerte, hogy a kádári út járhatatlan, nemzetvesztéshez vezet.

– Igazi korrajz a könyv. Rideg tények, fel-feléledő érzelmek keverednek benne. Voltak jobboldali újságírók, akik belebetegedtek a médiaháborúba, meghaltak. Ön túlélte, ahogy a kötet címében is szerepel. Kiket gyötört meg leginkább a küzdelem?

– Egyedül voltunk, szakadatlan támadások értek bennünket, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt tehet­ség­tele­nez­ték és gazemberezték mindegyikőnket. Négy éven át voltam A Hét műsorvezetője és szerkesztője, te­het­ség­te­le­nez­tek bennünket annak ellenére, hogy emberek tízezrei rohantak haza vasárnap este a Balatonról, hogy láthassák a hétkor kezdődő műsorunkat. Négymilliónyian néztek bennünket, mert addig tabunak számító témákat vetettünk fel, és korábban szokatlan egyenességgel láttattuk az ország ügyeit, de évtizedeken át meghamisított történelmét is. Az alantas támadások kikezdték például Szentmihályi Szabó Péter barátom egészségét, ez is vitte el őt később. De alattomosan félreállították a Gulyás testvéreket, így a radikálisan balliberális Gulyás Márton édesapját, a nemzeti érzéseiről ismert dokumentumfilmes rendezőt. Engem egyetlen kézmozdulattal hajítottak ki. Az érintettek nemcsak egyfajta lelki traumát szenvedtek el, de sokan lehetetlen egzisztenciális helyzetbe is kerültek, elszegényedtek, a szó szoros értelmében éheztek. És voltak, illetve vannak, akik szerették a hivatásukat, de sohasem tudtak visszakerülni a pályára.

– Azt mondta, mára beállt a nagy egyensúly. És ezzel minden rendben is volna?

– Nem, a jobboldal még nem tudatosította magában kellő mértékben a média súlyát, szerepét, azaz a média a mai napig sem került a helyére. Gondoljunk csak bele, a rendkívül nagy hatású Békemenetnek mint a jobboldal igazi erődemonstrációjának ötlete is alapvetően újságírók, konkrétan Bayer Zsolt, Bencsik András és jómagam fejéből pattant ki. Az első Békemenet nem kevesebbet tett, mint megvédte Orbán Viktort és kormányát 2012-ben. Az unió nem merte leváltani a magyar miniszterelnököt, míg simán végzett Silvio Berlusconival. De a Békemenet megmentette a parlamentáris demokráciát is, megóvva ezzel az egész nemzetet. A jobboldali média fontos szerepet játszott a társadalom identitástudatának megerősödésében, a szavazók politikai tudatosságának fejlődésében is. És sokkal kisebb anyagi erővel tette ezt, mint a külföldről támogatott balliberális média, amely mind a mai napig a merjünk kicsik lenni és a merjünk nem merni filozófiáját igyekszik letolni az emberek torkán. Most, 2022-ben jutott el arra a csúcspontra a jobboldali média, hogy megőrizze nekünk Magyarországot.

– Mit hozhat a jövő? A könyvbemutatón arról beszélt, hogy színesebb és többrétű jobboldali sajtóra volna szükség… Tartja ezt?

– Persze. Így elkerülhető lenne az a vád, hogy a kormánykoalíció lakájai vagyunk. És szükség lenne az éles szemű, építő kritikánkra is, hogy ha egy jobboldali politikus túlságosan elbizakodottá válna, visszataláljon az igaz útra. Ha nem tudunk tükröt tartani bárki elé is, abból még baj lehet a végén.