– Véleménye szerint mi az oka annak, hogy a lassan két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig nincsen valós párbeszéd az egyház és az állam között?

– Sok oka van. Ha szigorúan nézzük a keresztyénség történetét, akkor nagyon kevés korszakot találunk a történelemben, amikor az egyháznak az államhoz, illetve a politikához való viszonya problémamentes lett volna. A keresztyénség, amennyiben hűséges a saját üzentéhez, eleve hordoz önmagában egy kritikai distanciát. Mert az az ország, amelyről mi beszélünk, nem földi történeti, politikai, gazdasági alakzat. Az az ország transzcendens, Istennek országa. Magyarországon többször megpróbálták az Isten országa kifejezést különböző célokra kisajátítani, ezek elég ízléstelen és üres törekvések. Ha reálisan nézzük a világot, akkor aligha lehet arra számítani, hogy majd eljön egy olyan idő, amikor minden problémamentes lesz.

– Mi lehet az örök probléma alapja?

– A feszültség forrása az, hogy a rendszerváltás után az egyházak megpróbáltak újra kilépni a közéletbe és ott érvényre juttatni olyan szempontokat és értékeket, amelyek a hívő emberek meggyőződése szerint segíthetnék Magyarországot, részben kilábalni az örökölt bajból, részben hogy normális világban élhessünk. Az egyházak részt kívánnak venni a közoktatásban, hozzá akarnak szólni a parlamentben folyó törvényalkotói munkához, érvényesíteni kívánják a befolyásukat a művészet és a közélet világában. Ez nem megy konfliktusok nélkül, ezt mutatja az elmúlt 18 esztendő is. Elég, ha arra gondolunk, hogy milyen nehézkesen ment végbe az egyházak kárpótlása, mennyi vita van ma az egyházi fenntartású közszolgálatok normatív finanszírozása körül. S mennyi visszásság van abban a tekintetben, hogy kapjanak-e az egyházak a saját hitéletükhöz állami támogatást, hol jelenjenek meg az egyházak a közéletben, hogyan viszonyuljanak a politikához. Nem hinném, hogy egy jobb elrendezésben ezek a konfliktusok egy csapásra megoldódnának. Amit leginkább fájlalok, hogy időnként ezekbe a vitákba olyan szempontok is belekeverednek, amelyek engem inkább az 1960-as 70-es évekre emlékeztetnek, mintsem arra, hogy 18 évvel ezelőtt kikiáltották a Magyar Köztársaságot és egy szabad országban élünk.

– A vallási közösségek alapításáról szóló törvény is ennek a szabadságnak a nevében született.

– 1989-ben az akkori egyház- és vallásellenes politikai elit az utolsó parlamenti ülések egyikén meghozta a vallási közösségek alapításáról és bejegyzéséről szóló törvényt. Ez kimondja, hogy száz természetes személy elegendő ahhoz, hogy vallási közösséget regisztráljanak. Ez az egyik legliberálisabb törvénye a régi kommunista parlamentnek, hiszen száz természetes személyt, a magyar adatvédelmi törvények miatt nem is lehet ellenőrizni.

– Korábban említette, hogy az egyházaknak sem erejük, sem energiájuk nem volt, hogy szembesüljenek a múlt kérdéseivel. Milyen mulasztásokról van szó?

– Fél emberöltő van mögöttünk, és valóban a mai napig az az érzésem, hogy a belső szellemi erő vagy készség, illetve bátorság hiányzik ahhoz, hogy a magunk körében megnézzük, hogy mit tettünk és mit mulasztottunk el 1948 és 1989 között. Az erőtlenség arra is vonatkozik, hogy a jelen feladatainak felméréséhez sem volt elég erőnk. Ez talán érthető, hiszen az egyházak belső intézményes szerkezete nagyon meggyengült a kommunizmus alatt. A kommunizmus világnézeti propagandát folytatott a kereszténység ellen, kiszorította a társadalomból és a közéletből, és arra törekedett, hogy az egyházak ne érintkezzenek a társadalmi valósággal. Az intézményes szerkezetét is zilálta ott, ahol tudta.

– A Dunamelléki Református Egyházkerület tavaszi közgyűlésén a jelen állapotokkal kapcsolatban említette, hogy bizonyos tendenciák változóban vannak. Egyre kevesebben veszik igénybe temetéseken a református liturgiát, az egyháztagok száma csökken, ellenben megnőtt a felnőtt keresztség felvételének száma.

– Átmeneti korban élünk, ennek minden feszültségével, terhével és bizonytalanságával. Azt látom, hogy a hagyományos egyháziasság, és az ehhez tartozó igények és kötések, bizonyos értelemben bomlóban vannak. Azok a generációk, amelyek még fiatalként a hagyományos típusú egyháziasságot látták és tapasztalták, kimennek közülünk. Ők a kommunizmus alatt akármilyen megcsonkolt formájában is, de a régi típusú egyháziasságban éltek. A mai ötvenes-hatvanas generáció már jórészt a pártállamban született, így sok esetben nincsenek közvetlen tapasztalataik és igényeik. Viszont a felnőtt konfirmálók száma lassan meghaladja a gyermek konfirmálókét, és ez is átmenetet jelöl. Lehet, hogy lassan lemondhatunk arról, hogy 14 évesen jöjjenek a gyerekek konfirmálni, viszont elképzelhető, hogy ennek az lesz a kimenete, hogy új szerkezetű, öntudatosabb keresztény családok fognak a gyülekezetbe jönni, és ők majd hozzák a gyerekeiket is. S bár ezt nem lehet biztonsággal előre látni, a tények azt mutatják, hogy átmeneti korban vagyunk, s reménykedhetünk kedvező változásokban.

– Az átmenetiséget mi sem bizonyítja jobban, mint a nemrégiben felröppent hír, amiről a Vatikáni Rádió számolt be, miszerint Oxfordban a karácsonyt téli ünnepségnek nevezik az idén, más vallásokra való tekintettel. Miért vonul vissza a keresztény egyház Európában?

– Ezt a folyamatot nem tartom jó előjelű változásnak. De azt látni kell, hogy világméretekben a keresztények száma nem csökken, hiszen ma Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában virágzó vallásnak számít. Ott nem az a benyomásunk, hogy keresztyénség defenzívában lenne, és a sarokba húzódva szepegne. Ez a magatartás valóban inkább az Európában figyelhető meg, és nem a keresztyénség állapotait tükrözi, hanem inkább az európai politikai elitet mutatja be nekünk. Nem hinném, hogy Németországban, Franciaországban bármely közösség jószívből kezdeményezné, hogy a karácsonyt ne nevezzék karácsonynak, ezt inkább a politikai korrektség nevében teszik. Önmagában nem rossz találmány, hogy vallási kérdésekben ne bántsunk meg senkit, de tudjuk, hogy ma Európában a politikai korrektség sokszor a kereszténység kiszorítását jelenti. Akik ezt hirdetik, azok vagy naivak vagy nagyon aljasak. Az ember mindig is vallásos volt, és mindig vallásos lesz. Még a kommunizmusban is az volt. Az orosz filozófus, Bergyajev már az 1920-as években kimutatta, hogy a pártállami diktatúrában az emberek, ha nem keresztyének, akkor a kommunista szentháromságot imádják: Marxot, Engelst és Lenint. Ha nem körmenetre jártak, akkor május elsejei felvonuláson vettek részt. Jól látható, hogy az egyik vallás kiszorítása nem jelenti azt, hogy beköszönt a vallástalanság „boldog békeideje”. A helyébe egy másik vallás fog lépni. Ez Magyarországon is érzékelhető. Ha valaki nem egy adott felekezet kötelékében gyakorolja vallását, akkor többnyire a „csináld magad” vallás világához folyamodik, mint az ezotéria, az álmisztika, illetve a New Age-nek nevezett újvallásos mozgalmak. Erre iparágakat is lehet alapítani. Sok televíziós csatorna legnézettebb műsorai egyfajta vallásos svédasztalt terítenek, ahol mindenki saját kedvére csipegethet a kártyavetés, a csillagjóslás és a legelképesztőbb vallási egyvelegek közül. De nem azért aggódom, hogy Európa más vallású lakosait vajon éppen karácsonykor sértenénk meg, inkább az ad aggodalomra okot, hogy a vallási vákuumba majd olyan valláselegyek fognak belépni, amelyek semmilyen módon nem járulnak hozzá, hogy egy nyugodt, békés és alkotó világban tudjunk élni.

– Mi lenne a feltétele annak, hogy Magyarországon a történelmi egyházak szerepe megerősödjön?

– A kereszténység idézőjelbe tett ereje és sikeressége nem mérhető evilági mértékekkel, népszerűségi mutatókkal, társadalmi, politikai befolyással. A keresztyénség akkor sikeres, ha hűséges az evangélium üzenetéhez. Emberileg csak a szükséges feltételeket lehet teljesíteni, az elégséges feltétel Istennél van. Ami az emberi feltételeket illeti, üdvösnek tartanám, ha a magyarországi keresztyének kilépnének végre abból, amiben vagyunk. 18 éve újra meg újra csak külsőségekben mutatkozunk be a magyar társadalomban, és nem tudom, hogy miért alakult ez így. Egyre jobban feszélyez, hogy csak egy harangot, egy intézményt vagy egy templomot tudunk megmutatni. A keresztyénség mégiscsak spirituális valóság. Jó lenne, ha a missziónk, az evangelizálásunk, a lelki kommunikációnk kerülne az első helyre a társadalomban való megjelenésünk terén. Ami a közéletet vagy a politikát illeti, abban inkább realista vagyok. Nagyon gyors és jó irányú változásokat nem várok, inkább csendességet, vagy a különbözőségek megértését. Ennek van egy társadalmi feltétele is, hogy a magyar társadalom és a magyar szellemi és politikai élet irányítói végre felhagyjanak az utópizmussal. Ne egy általuk vizionált, nem létező társadalmat építgessenek a törvényhozásban. Továbbá ahhoz, hogy markánsabb legyen a magyarországi keresztyénség, az is kell, hogy a három részre szakadt országban a részek között megkezdődjön az átjárás. A török hódoltság idején három politikai uralom osztozott az országon. Akkor azért volt három részre szakadt az ország. Ma egy rendkívüli szűk gazdasági elit, egy sívódó, süllyedő középosztály és a létminimum határán élő milliók három részre szakadt országáról beszélhetünk. Néha az az érzésem, hogy még útlevéllel sem lehet e részek között közlekedni. Az egyháznak szolgálata, hogy a társadalmi szolidaritást erősítse, és ha sikerül jó intézményekkel, megfelelő hangütéssel, a gyülekezeti élet megerősítésével változtatni ezen a valóságon, akkor kétségtelenül erősebb lesz a magyarországi keresztyénség is.

Usztics Anna