Évről évre egyre nagyobb számban vásárolnak nyugat-európaiak telket Magyarországon. Az ide költözők számára a kiváló éghajlat, az olcsóság és újabban egyre inkább a biztonság és a nyugalom lettek a hívószavak. Az egyik legnépszerűbb célpont a Baranya megyei Szigetvár környéke, ahol immár az ingatlanok jókora hányada külföldiek tulajdonában van.

Hamisítatlan őszi délelőtti hangulat fogad minket a bojlis horgásztaváról híres Merenyén, mindenfelé sárguló falevelek jelzik az évszakváltozást. A Szigetvártól pár kilométerre fekvő falu utcáin alig látni járókelőt. Az okát nem tudjuk, azt viszont már messziről látni, hogy nem veti fel a pénz a települést. A néhány száz lelkes baranyai faluban mintha háború dúlt volna: düledező, romos épületek mindenütt, még a templomot is csak a szentlélek tartja össze. Amikor a helyi postástól az állítólag évek óta itt élő külföldiekről érdeklődünk, csak legyint:

– Nem itt vannak azok, hanem Ceg­léd­pusz­tán! – mutat a falu másik vége felé, értetlenségünket látva pedig elmagyarázza, hogy úti célunk is a faluhoz tartozik, ám keresztül kell vágni egy betonúton a közeli horgásztóig. A tanácsot megfogadva indulunk tovább.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Merenye sosem volt a világ közepe, ám Ceg­léd­pusz­tát már a térképek sem jelölik. Pedig a közeli horgásztó soha nem látott népszerűségnek örvend nemcsak a honi horgászok, hanem az évek óta egyre nagyobb számban itt élő németek, belgák körében is.

– A településen 26 ház áll. Úgy számolom, hogy kétharmaduk külföldi tulajdonban van – meséli alig törve a magyart Felix Bierl, a mindig mosolygó patkolókovács, akinek takaros kis házán a bajor zászló mellett a piros-fehér-zöldet is büszkén lengeti a szél. A 36 éves müncheni fiatalember otthonába invitál és jóféle házipálinkát kínálva osztja meg velünk történetét.

Felix különös módon került a világnak ebbe a szegletébe. A fiatalember édesanyja vásárolta a házat 1993-ban, akkoriban egy márka volt egy négyzetméternyi telekár a környéken. A család felújíttatta a romos épületet és a hozzá tartozó vendégházat, az otthonuk azonban München maradt. Felix viszont nyaranta akár 3-4 hetet is eltöltött a faluban. Azt mondja, valami itt tartotta. A csendről, a nyugalomról, az érintetlenségről beszél, ami a bajor fővárosban nem létezik. Egy helyi keresztelőn ismerte meg későbbi feleségét, 2005 karácsonyán pedig végleg Ceglédpuszta lett az otthona. Hat éve házas, kisfia lassan betölti a háromévest kort.

Talán ennek is köszönhető, hogy Felix boldog itt. Vadászni is jár, ha úgy tartja a kedve, ilyenkor hajnali 4-kor kel. 2006-ban szerezte meg az engedélyt, eleinte nem volt könnyű dolga, meséli, mert egy kukkot sem beszélt magyarul. Persze nem is lett volna rá szüksége, egyre több külföldi látott ugyanis perspektívát ebben az isten háta mögötti településben. Jelenleg hat család él itt állandó jelleggel, s a többiek is a téli évszakon kívül szinte végig itt tartózkodnak. A fiatalember szerint a falu magyarjai hamar befogadták és megszerették.

Az érzés pedig kölcsönös. Olyannyira, hogy Felix Münchenben élő szülei egy kamionra való hűtőgépet, mosógépet és más háztartási eszközt küldtek Ceglédpuszta lakosainak. A családfő pár éve az idegenforgalomban látta meg a perspektívát: vendégházuk három szobája egész évben várja a kikapcsolódni vágyókat.

Mindez fordítva is igaz, a család ugyanis telente sokat utazik. Mennének ők ősszel is, mondja Felix, például az eddig szinte minden évben meglátogatott müncheni Oktoberfestre. A németországi terrorcselekmények miatt viszont inkább itthon maradnak, nem kockáztatnak. A fiatalember soha nem látott biztonsági intézkedésekről tud a bajor fővárosban, rendőrökkel, katonákkal, kordonokkal.

Szép látvány lehet, gondoljuk, mint Gyurcsányék alatt a Parlament épülete. Mi viszont továbbállunk, sietünk megnézni a környék legjobb olasz éttermét!

Christiannal, a barcsi olasz étterem tulajdonosával találkozva döbbenünk rá: igaz az a sztereotípia, amely szerint senki sem tudja magát olyan jól érezni, mint az olasz ember. A 43 éves milánói séf imádja az életet, a családot, az országát, de leginkább Magyarországon érzi magát otthon. Vendéglője a gyorsétterem és a hagyományos étterem ötvözete, amely igazi itáliai hangulatot sugároz: a falakon neves olasz színészek portréi díszelegnek, a pultnál pedig egy olasz tévéadón futó főzőműsor járul hozzá a délies hangulathoz. Christian Lo Presti 1993 óta él Magyarországon, a kalandvágy repítette ide. 22 évesen nyitotta meg első éttermét – inkább kevesebb, mint több sikerrel, három év után ugyanis csődbe ment.

– A tapasztalatlanság volt az oka – neveti el magát, miközben hamisítatlan olasz kávéval kínál minket.

A vendéglátás után néhány év tolmácsmunka következett egy barcsi fűrészüzemben. Olaszról magyarra fordítani új lehetőségeket is jelentett, így történt, hogy Christian 2003-ban átvette az üzem irányítását. A nem kis stresszel járó munka végül ismét a vendéglátás felé terelte. 2016 májusában avatták fel magyar feleségével a legújabb vendéglőjüket. Igazi családi vállalkozás ez, ahol a férfi a séf, az asszony pedig az üzleti ügyekkel foglalkozik.

Van is mit dolgozni, merthogy egyre nagyobb a forgalmuk. Meglepődünk, amikor a tulajdonos a környékbeli hivatalok segítőkészségéről beszél. Olaszországban állítólag tízszer akkora a bürokrácia, mint nálunk. Christiannak persze aktuálpolitikai kérdésekről, így a migrációról is megvan a véleménye. Szerinte Olaszországban rengeteg a migráns. Senki sem kedveli őket, de nincs választásuk az ott élőknek. Ellentétben Magyarországgal, ahol október 2-án megadják az embereknek a lehetőséget, hogy eldöntsék, kikkel akarnak együtt élni.

– Magyarország maga a paradicsom! – mondja búcsúzóul.

Annyit azonban még hozzátesz, hogy sokat köszönhet a magyar rendőröknek. Nekik hála, hogy tavaly ősszel nem dúlta fel Barcsot a határt átlépő csőcselék, hanem egyből vonatra rakták őket Ausztria felé.

Mi pedig visszatérünk Ceglédpusztára, annak is a legelső házát célozzuk meg. Az igényesen felújított épület színeivel hihetetlen otthonosságot, melegséget sugároz, a kellemes idillt csak a kapuban vicsorgó vadászkutya töri meg. Gazdája, Ron Robbensom, a holland ingatlanközvetítő, egy sokoldalú, csupa lendület ember.

A 63 éves férfi 2002 óta él Magyarországon. A kétezres évek eleje óta adja-veszi az ingatlanokat először Hollandiában, majd Lengyelországban. Egy barátja révén ismerte meg Magyarországot, ahol, mint mondja, tisztaság és mindig barátságos emberek fogadják. Kezdetben Pécsett béreltek házat, egy idő után viszont a városi nyüzsgés helyett a nyugalmat keresték, így kerültek Merenyére.

Robbensom úr szerint a magyarok segítőkészek, ráadásul az a fajta összetartás, ami a vidéki Magyarországot jellemzi, ismeretlen Nyugat-Európában, ahol mindenki csak magával törődik, és a munka teszi ki az életüket. Ezzel szemben a magyarok rögtön befogadták, érdeklődnek a hogyléte felől, és már több meghívást is kapott a környéken lakóktól.

Ron 2006-ban vágott bele a ingatlanbizniszbe a régióban, a siker pedig nem sokáig váratott magára. Ma ingatlanirodái működnek a pécsi Rózsadombon, valamint a közeli Szentlőrincen is. Jól megy az üzlet, meséli, szinte nincs olyan nap, hogy ne lenne környékbeli ingatlanok iránt érdeklődő német, belga ügyfele. Jelenleg 600 eladó ingatlan vár a vevőkre, főleg a külföldiekre.

Ron szerint a németek mellett holland fiatalok és idősek jönnek szép számmal Magyarországra. Dél-Dunántúl messze a legnépszerűbb a holland és flamand beköltözők között. „Baranya megye 300 településének több mint felében van legalább egy holland vagy flamand család által birtokolt ingatlan”, írta még 2014-ben egy alapos, a Benelux-államokból hazánkba irányuló migrációt boncolgató tanulmány, amely szerint elsősorban a tartósan alacsony ingatlanárak, a mediterrán klíma, valamint a hegyes-dombos táj vonzza a tartósan letelepülőket és házvásárlókat. Hollandiában ráadásul megfizethetetlen áron, vagy egyáltalán nem lehet 100 négyzetméternél nagyobb telket vásárolni, illetve sokkal szigorúbb szabályozások vonatkoznak a hasznosítására.

Az idei évtől azonban már más szempontok is érvényesülnek. Ron Robbensom szerint az érdeklődők száma az év elejétől emelkedett meg drasztikusan, a nyugat-európai terrorcselekmények miatt. Bizonyítéka is akad: soha nem fordult még elő olyan eset, hogy két hét alatt hét ingatlant is el tudjon adni a környéken. Főleg a Brüsszel közelében élő belgák jönnek, de akadnak németek is, akik között gyakran kerül szóba a migráció, a terrortámadások kérdése. Sokan hangoztatják pozitív véleményüket a magyar miniszterelnök menekültpolitikájával kapcsolatban, és persze akad olyan, aki a déli határon felépült kerítést dicséri.

És hogy mit gondolnak a hollandok az iszlámról? Tiszteletben tartják a vallást, de nem rajonganak értük, állítja a férfi. Hollandiában pedofilnak nevezik, ha valaki 16 évesnél fiatalabb lányt szeretne feleségül venni, csakhogy az iszlám kultúrában ez teljesen elfogadott, a politikusok mégis tárt karokkal fogadják a muszlimokat. Szerinte a migrációt nem jól kezeli az „őrült” Nyugat, ami pedig véget nem érő polgárháborúkhoz vezet majd a kontinensen. A soknemzetiségű, soknyelvű Európának ugyanakkor esélyét sem látja az Egyesült Államokkal szemben.

Búcsúzóul még annyit mond, hogy higgyünk neki, világlátott ember, élt már Írországban, Ausztráliában, de sehol nem érezte olyan jól magát, mint itt, Magyarországon.

Borúlátó jóslatok ide vagy oda, az ide­költöző németek, belgák, hollandok beilleszkedése gördülékenynek tűnik. Nyelvi nehézségek ugyan akadnak – sokan panaszkodnak közülük, hogy a magyarok nem beszélnek idegen nyelveket –, de mint mondják, itt legalább békére leltek. Az pedig, hogy mit hoz a jövő, nem tudják, egy azonban biztos: a nyugalom szigetét találták meg itt, Magyarország eldugott szegletében.

Takó Szabolcs