Pappá szentelésének 65. évfordulóját ünnepelte nemrég dr. Farkas Attila érseki tanácsos, a Szent István-bazilika nyugalmazott lelkésze, művészettörténész, akivel hálaadó vasmiséje után felidéztük izgalmas életének legjelentősebb pillanatait.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Hogyan került kapcsolatba a Jóistennel?

– Azt hiszem, az Úr még a fogantatásom időpontjában kijelölt magának. Már az is valamiféle prófécia, hogy édesanyám az Attila nevet adta nekem, ami azt jelenti, „atyácska”. Az ő halála után, koraszülött gyermekként egy rákosszentmihályi csecsemőotthonba kerültem, ahol mindent megtettek azért, hogy életben maradjak. Mivel a Teremtőnek szüksége volt rám, a próbálkozás sikerrel járt: két és fél éves koromig ebben az intézményben nevelkedtem egy nagyon kedves, szeretetteljes környezetben.


– Hol töltötte a gyermekkorát?

– Édesapám özvegyként külföldre távozott, közel három évet töltött Franciaországban. Én közben az anyai nagyszüleimhez kerültem Óbudára, ők vallásos szellemiségben neveltek tovább. Nagyapám és nagyanyám hite megindító volt számomra, ők tanítottak meg imádkozni, ők ismertették meg velem a hit alapjait. Ma is emlékszem, mekkora hatással volt rám, amikor először megláttam az óbudai főplébánia Jézus-szobrát. Ott állt előttem Krisztus, kezében tartva az Élet Könyvét, amibe úgy éreztem, az én nevemet is bevéste. Nagyon szerettem templomba járni, a tisztelendő atyáktól megtanultam, hogyan kell levezetni egy templomi szertartást. Otthon egy kis oltárt állítottam összetolt székekből, azzal gyakoroltam. Még a református barátomat, Sajtos Jancsit is rákényszerítettem, hogy térdet hajtson az én szentélyem előtt. Édesapám második házasságát követően nagyszüleimtől elszakítva a bicskei árvaházba kerültem.


– Aztán véget értek a boldog béke­évek…

– A második világháborút már a Kölcsey Gimnázium diákjaként éltem meg, mint a budapesti Községi Fiúotthon lakója. Budapest ostromának idején átmenetileg visszakerültem nagyszüleimhez Óbuda-Újlakra. A szovjet „felszabadító” hadsereg egy része befészkelte magát a lakóházunkba, a nagyanyám konyháját átalakították tiszti konyhává. A ház lakóinak férfi tagjait, köztük engem is arra alkalmaztak, hogy az itt készített ételeket a Margit körúti frontra, a ferencesek kolostorába szállítsuk. Az 1945. február 13-i útunk alkalmával ért minket a drámai hír, hogy 102 nap után a budai Vár elesett, és ezzel a teljes főváros a szovjetek kezébe került. Magyarország sorsa megpecsételődött. A háború befejezése után, visszakerülve az intézetbe, lehetőségem adódott, hogy a Regnum Marianum ifjúsági közösségéhez csatlakozzam. Ennek az időszaknak egy emlékezetes élménye az első cserkésztáborunkból való hazaérkezés pillanata. 1945. augusztus 6-án szálltunk le a vonatról a Kelenföldi pályaudvarnál, az ottani rikkancsoktól tudtuk meg, hogy Hirosimát atomtámadás érte.


– 1947 az ön számára a döntő elhatározás esztendeje volt…

– Bevallom, ekkor egy kissé elbizonytalanodtam a jövőmet illetően. Persze ez természetes, az embernek valóban meg kell fontolnia, tudja-e vállalni Krisztus követését egy életen át. Végig kellett gondolnom, ellen tudok-e állni majd a kísértéseknek, hogy biztosan le akarok- e mondani a családról és a gyerekekről. Aztán egy éjszaka látomásban volt részem: megállt előttem a fehérruhás Názáreti Jézus, szomorú szemmel rám tekintett és megkérdezte: „Te is el akarsz menni?”. „Nem, Veled maradok.” Ez volt a válaszom. 1947. szeptember 13-án bevonultam az Esztergomi Érseki Szemináriumba. Ez egy meglehetősen zárt világ volt, nem zavartak az országban zajló külső körülmények egészen addig, amíg a politika át nem törte a falakat.


– Miben nyilvánult ez meg?

– 1948-ban a fogdmegek betörtek Esztergom akkori érsekéhez, Mindszenty József bíboroshoz és elvitték, majd bebörtönözték.


– Miért nem fújt visszavonulót, és nem választott más, biztonságosabb hivatást?

– Óránként váltottuk egymást a kápolnában és imádkoztunk a bíboros úr kiszabadulásáért. Eszembe sem jutott, hogy meghátráljak. Sőt. Ez a történelmi pillanat megerősített a döntésemben.


– És akkor még nem is beszéltünk a békepapi mozgalomról…

– Már a fogalom is abszurd. Melyik pap ne akarna békét? A kommunista államhatalom próbált éket verni közénk, bomlasztani az addigi egységet, szétválasztani bennünket a Rómához hű és a politikai rendszert kiszolgálók táborára. Kegyetlen, kínos kényszer volt. Az előljáróinkat mind leváltották, 1952-ben már egy új garnitúra volt a szeminárium élén. Minket, utolsó éves hallgatókat azzal zsaroltak, hogy csak akkor szentelődhetünk fel, ha belépünk a mozgalomba. Szerencsénk volt, mert az új rektor az Állami Egyházügyi Hivatalnál kiharcolta, hogy ha már öt éven keresztül készültünk erre a pillanatra, végül is engedjenek az oltárhoz. Ezért tíz társammal együtt június 7-én pappá szentelődtünk. Mindszenty bíborost Hamvas Endre csanádi püspök, apostoli adminisztrátor helyettesítette, ő volt, aki minket felszentelt.


– Történt mindez a Rákosi-korszak kellős közepén…

– 1953-ban Esztergom-Szentgyörgymezőre kaptam diszpozíciót hitoktatásra. Egyik nap a gyerekek keserves zokogása fogadott, amikor a terembe léptem. Kérdeztem, miért sírnak. Azt válaszolták: „meghalt a mi atyánk”. Ki? Kérdeztem meglepődve. Amikor rájöttem, hogy Sztálin elvtársra gondolnak, arra kértem őket, kulcsolják össze a kezüket és mondjanak el érte egy „Miatyánkot” a Mi Atyánkhoz. Az 1956-os forradalom idején már Tokodon teljesítettem szolgálatot. Csak a rádióból értesültem az eseményekről. Papként az volt a legfontosabb feladatom ezen a kis településen, hogy igyekezzem visszatartani a falu népét a bosszúállástól. Mindenszentek és halottak napján figyelmeztettük őket, hogy Istené az ítélet. A főnököm pedig kiadta az arra vonatkozó jelszót, hogy azokat a helyeket, ahol valamikor misézhettünk és amiket megszüntettek, foglaljuk vissza. Szekérre tettem az oltárokat és útnak indultam. Ez egyfajta missziós forradalom volt. Szerencsére a lelki vezetőmnek, Gianits Józsefnek voltak jó kapcsolatai, így minden cselekedetünkért ő tartotta a hátát, nekünk nem esett bajunk.


– Hogy élte meg a XX. század legjelentősebb vallási eseményeinek egyikét, a mélyreható reformokat eredményező II. Vatikáni Zsinatot?

– Kitörő örömmel fogadtam. A legnagyobb eredménynek a liturgikus reformot tartottam, azt, hogy a hívek felé fordított oltáron mutathattuk be a szentmisét, és a szent szövegeket is honi nyelven és hangosan mondhattuk. Az új liturgia bevezetését és gyakorlati megvalósítását főhatósági megbízás alapján immár néhány társammal együtt az egyházmegyénkben és országos szinten is szorgalmazhattuk. Az Esztergom-Vízivárosi ifjúsági hittanóráimon mintegy száz diák előtt igyekeztem a hit és a természettudomány látszólagos ellentmondásait feloldani a II. Vatikáni Zsinat korszerű tanításának szellemében. A diákok lelkesedése nem egyezett az állami hatóságok véleményével, ezért 1970-ben áthelyeztek a budapesti Belvárosi Főplébániára. Az igehirdetést megtiltották, szentmiséimen csak a plébánosom prédikálhatott. Két hónap után a Jóisten kegyelméből a Szent István-bazilikába kerültem, visszakapva a szó jogát.


– És mit jelentettek a 80-as évek?

– Sajátos élményekkel erősítették meg magyarságtudatomat. 1983-ban Koltay Gábor áttörte a közömbösség és elnémítás falait, elsőként rendezte meg Szörényi–Bródy rockoperáját, az István, a királyt. Végre felhangzott a pogány mítoszokkal szemben győzelmet jelentő királyhimnusz: „István a mi urunk, árad a kegyelem fénye reánk”. A rendező erre az eseményre, majd a többi történelmi filmjeire is egyházi szakértőnek engem hívott meg. Az öntudatra ébredés közös siker volt. Ugyanezen évtized valóságosan is közel hozott a magyar történelmi múlt tárgy emlékeihez. Így 1987-ben az egyik tudományos vizsgálódás napján kezemben tarthattam a magyar Szent Koronát. Részt vettem a bazilikában 1988-ban és 1999-ben a Szent Jobb feltárásában, Szentágothay János és Réthelyi Miklós vezetésével. Felejthetetlen élmény volt számomra, hogy az országépítő király jobb kezét saját kezemben tarthattam. A bazilikának különleges küldetése, hogy az első és az utolsó magyar király ereklyéjét őrizheti. Már csak az hiányzik, hogy Szent István és Boldog Gizella ereklyéje mellé megkapjuk Szent Imre hercegét is, és így együtt lehessen nálunk a magyar szent család.


– Mindig is érdeklődött a művészettörténet iránt, az ELTE bölcsészkarán diplomát is szerzett a 80-as évek elején. Hol és mikor tudta hasznosítani a tudományos ismereteit?

– A lelkipásztori teendőimet soha nem mellőzve ilyen feladatokat is elláthattam, tanítottam például a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának levelező tagozatán is. A doktori cím megszerzése előtt az Esztergomi Keresztény Múzeum egyházi referense, majd helyettes igazgatója voltam. Összesen tizenhárom plusz két évet töltöttem az intézményben, amelynek korszerűsítésében jelentős szerepet vállaltam. Az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács titkárságának tagjaként, majd titkáraként, illetve az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ múzeumi szakelőadójaként, majd intézményvezetőjeként tevékenykedtem. Hivatalból is részt vehettem a Szent István-bazilika 1983-tól 2003-ig tartó teljes felújításában is. E két évtized alatt alakult ki a Bazilika külső környezetét meghatározó Szent István tér mai arculata, ötleteim alapján a „kis magyar Vatikán”.


– Miképpen ítéli meg az egyház helyzetét?

– Kísért minket egy meghatározatlan, parttalan és arc nélküli keresztény humanizmus világa. Mintha krisztusi küldetésünk kizárólagosan a különböző karitatív tevékenységre szorítkozna. Mintha érvényét veszítette volna az övéitől búcsúzó Üdvözítő végső parancsa: „menjetek, tegyetek tanítványommá minden népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek…” Úgy tűnik, mintha feloldódnának a határok a különböző kultuszok és kultúrák között, és a kereszténység – benne a katolikum – kiszolgáltatná magát a történelmi esetlegességnek.


– Nyugalmazott lelkészként is aktív szolgálatot lát el…

– Hetente háromszor mutatok be szentmisét, valamint gyóntatok. Hittanórákat is tartok a tudásra szomjazó fiataloknak, valamint zarándoktestvéreimnek, akiket Szent István útmutatását követve főként a Szentföldre, Rómába, valamint az európai Mária-kegyhelyekre is elvezettem. Gondok és nehézségek között továbbra is bátorít Jézusnak az utolsó vacsorán kimondott ígérete: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

Szencz Dóra