– Miként szerzett tudomást arról, hogy Orbán Viktor számít önre a Nemzeti Konzultációs Testület munkájában?

– Nagyon érdekes az a rövidke történet, amit a kérdésére válaszul most elmesélek. Már csak azért is különlegesnek tekinthető, mert az ember életében lejátszódó eseményeknek, jeleneteknek abba a sorába tartozik, amelyek semmiképpen nem nevezhetők véletleneknek, ráadásul még sorsszerűek is talán. Ballagtam a Szentkirályi utcában – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi fakultásán volt órám, ahol igazságügyi pszichiátriát oktatok a hallgatóknak -, s éppen azon járt a fejem, hogy beugrom a lányomhoz, aki állatorvos, és a Fidesz-székházzal szemben van az állatpatikája, váltunk pár szót… Majd ne felejtsem el megmutatni a fényképet az első unokámról, Lucáról, aki tizenegy hónapos…

– Megpróbáljuk észben tartani…

– Rendben. Szóval, már készültem belépni a patika ajtaján, amikor arra lettem figyelmes, hogy két férfi a székház előtt parkoló egyik autóba pakol be valamit. Nem nagyon törődtem velük, de ahogy egyikük felemelte a fejét, rögtön megismertem, Orbán Viktor volt. Egymásra csodálkoztunk, majd ő szólalt meg elsőként: „László! Nagyon szeretnék beszélni veled.” Rendben, semmi akadálya, néhány percem most is van. Tartott kis pihenőt a rakodásban, közben elmondta, miről van szó. Szándékai szerint hamarosan megalakul a Nemzeti Konzultációs Testület, ami nem politikusokból áll majd – aktív politikus egy sem lesz közöttük -, röviden beszélt a tervbe vett feladatokról, arról, hogy elengedhetetlennek érzi az emberek véleményének megismerését, elsorolta azoknak a neveit, akik már vállalták a feladatot, külön érdeklődött arról, mit szólnék Pozsgay Imréhez, azt feleltem, kiváló, nagyon jó megoldásnak tartom. Végül, mindenféle köntörfalazás nélkül, a lehető legegyszerűbb módon azt mondta, szívesen látna engem is a tagok sorában. Úgy fogalmazott: „Örülnék, ha te is elfogadnád a felkérést”.

– Megszerezte ezt az örömet Orbán Viktornak…

– Mondtam, hogy boldog vagyok. Jónak és fontosnak tartom a kezdeményezést. Olyan kreatív és konstruktív elképzelésnek, ami egybevág az életemmel, a hivatásommal, természetes tehát, hogy készséggel veszek részt a megvalósításában. Vannak olyan ügyek – a közügyek -, amelyek ugyan fölötte állnak a pártoknak, a kormányoknak, mégis a pártok és a kormányok közreműködésével lehet megoldani ezeket, ebben a szerkezeti konstrukcióban kell megoldást találni rájuk, mert hát a pártok társadalmában élünk, de ez semmi esetre nem jelenti azt, hogy másoknak ne volna-lehetne beleszólása az események alakulásába.

– Mindezt az utcán beszélték meg, a Fidesz-székház és az állatpatika között…

– Igen.

– Gyorsan ment.

– Három dolog imponált nekem. Egy: az elképzelés, hogy meg kell szólítani, meg kell kérdezni az embereket, ez a közvetlenségre való törekvés kifejezetten megragadott. Kettő: a szándék, hogy a döntéseket, de lehetőleg már a döntések előkészítését jó lenne megszabadítani a politikai maníroktól, például automatikusan ne utasítson el a kormányoldal egy ellenzéki javaslatot, csak azért, mert az ellenzék dolgozta ki. Három: az a határozottság, amit Orbán Viktor sugárzott, amikor a testületről beszélt.

– Miféle közügyekben akarja ösztönözni a politikusokat?

– Engedje meg, hogy inkább úgy fejezzem ki, hogy az emberek véleménye segítségével! Vitán felüli, hogy az idősek, az idősödés ügye – amivel én már több évtizede, 1959 óta foglalkozom – közügy, hasonlóan a nemzedékek ügyéhez. A disszertációmat ebben a témakörben írtam és védtem meg, Az időskori szociális izoláció jelentősége a pszichiátriában címmel, 1980-ban. Akkoriban még a gondolat felvetése is szentségtörésnek számított. Mi az, hogy az idősek kivonulhatnak, szegregálódhatnak?! Mi az, hogy létezik, főleg intézményi szinten, az idősellenesség?! A szocializmust építő, a kommunizmust – a jövőt – előkészítő nép nem lehet izolált, elkülönült, nem lehet megkülönböztetett, mondták. Voltak, akik a miatt értetlenkedtek, hogy egyáltalán foglalkozom az idősekkel. Kérdezgették, hogy „Miért?”. Erre az volt a válaszom, hogy az idősekkel való törődés a társadalom tükörképe. Ráadásul akkor még keveset tudtunk az idősödés folyamatáról, az idős korról. Az életkor robbanásszerű megnövekedése az utóbbi ötven-száz évre tehető. Tehát nem csak hogy tudásunk, igazából még tapasztalataink sem nagyon lehettek ezen összefüggésekről. Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy Árpád apánk idejében az átlagéletkor 20-25 év volt itt a Kárpát-medencében, most meg már hetven. Nyugodtan mondhatom, hogy kissé sanda szemekkel méregettek a kollégáim, a hivatalosságok az 1960-as években, nem nagyon értettek egyet velem. Amennyire tehettem, figyelmen kívül hagytam az akadékoskodókat, amit részben azért is tehettem meg, mert a mesterem, Nyírő Gyula professzor kezdettől támogatott elképzeléseim megvalósításában. Azokban az években figyeltem fel arra, hogy idős korukra az emberek jelentős számban magukra maradnak. És félreértés ne essék, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy aki egyedül él, az feltétlenül magányos! Sokan családban élve maradtak magukra. A magányosság pedig a három életszükséglet egyikének megvalósítatlansága. Az első életszükséglet, hogy önmagunkkal törődjünk: együnk, igyunk, figyeljünk oda a testi higiénénkre. A második az utódokról való gondoskodás, hogy legyenek utódaink. A harmadik pedig, amiről sajnos nagyon keveset beszélünk, csak úgy mellékesen kerül szóba időnként, a valakihez-valamihez-valahová tartozás természetes, ösztönös igénye. Nos, ennek a bizonyos harmadik életszükségletnek a kielégítetlensége okozza a magányt. Mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy már régóta kialakult álláspontom szerint a magyar egyébként is a legmagányosabb nép a világon. A Kelettől elszakadt, a Nyugat soha nem fogadta be – eddig. Ez nemzeti szinten is identitásproblémákat okoz, nem csak az egyes személyeknél, hiszen az őshazától, az eredeti környezettől való eltávolodás következtében a valamihez-valahová tartozás érzése is sérült.

– Ez nem kifejezetten időskori probléma…

– Persze nem is azt mondtam, hogy kizárólag az idősek jellemzője a magányosság, de ők sokkal veszélyeztetettebbek. Nekik még meg kell küzdeniük az idősödés normál változásaival, a gyakrabban jelentkező betegségekkel, a tehetetlenséggel, a kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy egyre inkább másoktól függenek. A hosszabb életűség ráadásul olyan újabb problémákat generál, amilyenekkel rövidebb élete során az emberek nem találkoztak, vagy nem olyan mértékben, mint manapság. Az egyik ilyen problémaforrás a különböző generációk nagyobb időtartamon keresztüli együttélése, egymás mellé kényszerítettsége. Az átlagéletkor növekedése azt is jelenti, hogy az emberek jóval több kockázattal kerülnek szembe, mintha rövidebb ideig élnének. És ami még tovább nehezíti a helyzetet, az a korcsoportok egészségesnek tekinthető arányában történő fokozatos romlás, egyre csökken az aktív korúak száma, s növekszik az inaktívaké. Mindehhez jön még az a tény, hogy soha annyi információt tartalmazó inger nem érte az embereket, mint mostanában, ami ugyancsak óriási tehertétel, főként az idősebb korosztályhoz tartozók számára. Érthetően, az idősödés és az időskor a mai világ, a XXI. század óriási problémaköre, egyben nemzedéki ügy is!

– Elhiszik Orbán Viktornak, önöknek, az egy szem Pozsgay Imrét nem számolva csupa jobboldali, konzervatív beállítottságú vagy a köztudatban akként élő embernek, hogy pártok fölöttiként tudnak-próbálnak-fognak cselekedni?

– Úgy vélem, hogy igen. Ez a ma világának követelő szükséglete!

– Miért?

– Egyre többen veszik észre, hogy Orbán Viktor egy fejlődési folyamat meghatározó személyisége! Az 1989-es Nagy Imre újratemetésen elmondott beszédével robbant be a magyar közéletbe, és már akkor sokan megérezték, hogy kivételes tehetségű politikus. Mára pedig eljutott oda, hogy három fontos irányba fejlődik: nemzeti integritás, értékmegőrzés-kultúra, megélhetés, aminek az alapja a munka, a munkáért megfelelő bérezés, amiből a családot el lehet tartani, vagy amire alapozva családot lehet alapítani. Ezek pártok és ideológiák fölötti értékek. És ha ezekben a kérdésekben az emberek lehetőséget kapnak a megszólalásra, akkor az egyre általánosabbá váló elmagányosodás és bizalomvesztés megállítható, visszafordítható lesz, mert segítünk az embereknek a valakihez-valamihez-valahová tartozás érzésének a kialakításában, biztonságuk közös ügyében.

– Az információ-áradatban fuldokló emberektől, akik közül elsősorban a média olykor tudatos közreműködésével egyre többen hagynak fel a gondolkodással, Náray-Szabó Gábor megfogalmazásával élve „a konzumidiótáktól” lehet számítani jó ötletekre?

– Vitathatatlanul létezik az a folyamat, amelynek az irányítói egyenszemélyiségeket, szimpla fogyasztókat akarnak bővítetten újratermelni. Egy idő után azonban a puszta fogyasztásra kiszemelt emberekben védekező mechanizmusok alakulnak ki. Először csak gépiesen, ösztönösen, a második lépésben azonban már tudatosan, személyre szabottan. A Nemzeti Konzultációs Testület segíthet a védekezésben, ezt határozottan állítom, fontossá válnak!

– Van már visszajelzés? Hogyan reagálnak az emberek?

– Régebben is gyakran tartottam előadásokat intézmények és szervezetek meghívására. Ahová hívtak, ahol kíváncsiak voltak a mondanivalómra, oda szívesen mentem. Az egyik szervezet vezető beosztású, idősebb hölgy tagja nemrégiben felhívott telefonon, és azt kérdezte, hogy „Professzor úr, hová állt maga?! Mi azt hittük, hogy maga egy baloldali érzelmű ember”. Visszakérdeztem, hogy szerinte hová álltam. A válasz így hangzott: „Az Orbán Viktorhoz!” Elmondtam a kedves telefonálónak, hogy nem Orbán Viktorhoz álltam, hanem Orbán Viktor felkérésére egy olyan ügy mellé, amit fontosnak, támogathatónak-támogatandónak tartok. Nem lettem sem Orbán Viktor, sem a Fidesz testőre azzal, hogy szerepet vállaltam a testületben. Annyit mondtam még a hölgynek, a baloldalisággal kapcsolatban, hogy a szívem bal oldalon dobog, de a két agyféltekémmel irányítom és tartom egyensúlyban. És volt még egy érdekes reakció. A Batthyány-Strattmann László Idősek Akadémiájának márciusi előadásán egy „másként gondolkodó” férfi jött oda hozzám, és azt mondta, meg kell magyaráznom a hallgatóságnak, miért csatlakoztam Orbán Viktorhoz, mert félreérthető a helyzet. Megköszöntem a jelzést, és megtettem. Úgy látszik, elfogadható volt, amit ezzel kapcsolatban mondtam. Ezt azért merem mondani, mert azóta éppen ma tartottam ismét előadást, és az illető most is ott volt.

– Mikor tekinti majd eredményesnek a testület működését?

– Hogyha érdemi-értelmes párbeszéd alakul ki különböző világnézetű emberek, kormányzat és ellenzék, politikusok és civilek között… Mielőtt elmennének, megmutatom a kis unokám fényképét…

– Persze, hogyne!… Édes…

– Ő meg az édesanyja, a lányom. Ők mindannyiunk reménységei. Ők már a jövőnk!