Eddig mindig valamilyen háborús körülmény, katonai dráma kellett ahhoz, hogy a magyar népesség alázuhanjon. Most azonban békeidőben, saját magunknak köszönhetően, meg mások akaratából fogyunk. Az elmúlt két és fél évtizedben több mint hétszázezerrel csökkent Magyarország lélekszáma, ennél is drámaibb azonban a határon túli magyarság fogyása. Ők Trianon után még 3,3 millióan voltak, ma már csak 2,2 milliót számlálnak – mondta a Demokratának Für Lajos történész.

– Július elsejétől már 18 éves koruktól kezdve dönthetnek arról a fiatalok, hogy élnek-e a művi meddővé tétel lehetőségével. Milyen hatása lehet ennek a népességre nézve? – Mielőtt válaszolnék a kérdésre, két fontos demográfiai tényre szeretnék utalni. Egyik: Magyarországon Európa többi országához mérten nagyon magas a női meddőség aránya, a termékeny korban lévő nők 12-14 százaléka ugyanis az. A másik adalék, hogy abban az országban hozták meg ezt a döntést, ahol az egy nőre eső gyermekek száma Oroszország és Bulgária után a harmadik legrosszabb a kontinensen. Körülbelül 2,1-2,2 gyermeknek kellene jutnia átlagban egy nőre ahhoz, hogy a népesség szinten maradjon, nálunk ez a szám folyvást csökken: jelenleg 1,3-1,4 körül jár. Ezzel szemben rendkívül magas a halálozás. Úgy gondolom tehát, hogy egy újabb nagy követ raktak az alkotmánybírák is abba a görgetegbe, aminek a vége, ha nem változik a helyzet, akkor egy népesedési katasztrófába torkollhat. Jogilag magyarázhatnak nekem akármit, okoskodhatnak arról is, hogy vannak nagyon nehéz körülmények között élő nők, minden magyarázat hamis. Úgy gondolom ugyanis, hogy manapság nagyon sok más módszer is alkalmazható, hogy a teherbe esést megelőzzék. Éppen ezért semmi sem indokolja, hogy már egy 18. életévét éppen betöltött lány is dönthessen, mégpedig ennyire brutálisan, visszavonhatatlanul arról, hogy egész termékenységi korszakában – tehát körülbelül 48-49 éves koráig – akar-e gyermeket, vagy sem. Az ilyen fiatalon történő művi meddővé tétel az egyik legotrombább támadás a természet törvényei, évezredek hagyományai ellen. Számomra személyes vonatkozása is van ennek a döntésnek. A nemzeti önpusztítás előtt további lehetőségeket nyitó határozatot ugyanis az az Alkotmánybíróság hozta meg, amelyiknek elnökével, Bihari Mihállyal a lakiteleki találkozón, a legendás sátor alatt még együtt és aggódva latolgattuk „a magyarság esélyeit”. Hová tűnt, mivé lett az egykori 44 éves jogász, aki a magyarság ügyében akkor, 1987-ben még a nemzeti felelősség jegyében gondolkodott? – Elképzelhetőnek tartja, hogy a kormányzat immár hivatalosan is bejelentett megszorító intézkedéseinek köszönhetően még inkább csökken a gyermekvállalási kedv? – Nyilvánvalóan így lesz. Magyarország népesedésének hanyatlása az 1970-es években kezdődött, de igazán drámaivá az 1980-as évek legelejétől vált a helyzet. Nem nehéz megtalálni az összefüggést a Kádár-rendszer gazdasági válsága, az életnívó süllyedése, illetve a gyermekvállalási kedv csökkenése között. Hasonló következménye volt a Horn-kormány idején bevezetett Bokros-csomagnak is. Persze a világ számtalan országában találunk példát arra, hogy nagy szegénység mellett is sok gyerek születik, ám az európai országokban, ahol egy bizonyos anyagi, civilizációs nívót elértek már a társadalmak, az a jellemző, hogy ha csökken az életszínvonal, akkor kevesebb gyereket vállalnak a szülők. Máskor is elmondtam már, hogy amennyiben a jelenlegi tendencia folytatódik, ez esetben 2010-re ott tartunk majd, mint ötven évvel ezelőtt, amikor 9,3 millió ember élt Magyarországon. Mondom, ez akkor is így lesz, ha jelentősen nem csökken a gyermekvállalási kedv. A statisztikai adatok szerint azonban – tudhattuk meg pár nappal ezelőtt – az ország népessége fölgyorsuló ütemben fogy. Az elmúlt években 95-97 ezer gyermek született évente, s tudjuk, hogy nagy átlagban az újszülöttek fele fiú, fele lány. Ezért a mostani, egy nőre eső 1,3-1,4-es gyermekszám mellett 20-30 év múlva a szülőkorba lépő 45-50 ezer nő már csak 65-70 ezer gyermeket fog szülni. Majd újabb 20-30 év múlva, amikor már csak 32-35 ezer lesz a szülőképes korba lépő nők aránya, az 1,3-1,4-es gyermekszám mellett csupán 45-49 ezer gyermek születik. S a század végére a megint szülőképes korba lépő 22-24 ezer nőtől már csak 31-32 ezer gyermek várható. A folyamat időbeli pontjait, akár a végpontot is, bárki kiszámíthatja… Ha pedig a teljes Kárpát-medencei magyarság lélekszámát nézzük, akkor négy év múlva olyan kevesen lehetünk, mint 1910-ben, éppen száz évvel ezelőtt voltunk. Vagyis 10,5 millióan! Jó lenne, ha a 15 milliós magyarság ábrándos vagy szólamszerű ismételgetése helyett végre szembenéznénk a könyörtelen, megdöbbentő és lázító valósággal. – Nemrég jelent meg egy előrejelzés, amely azt mondja, hogy amennyiben a jelenlegi negatív folyamatokat nem sikerül megállítani, akkor 2050-re a társadalom harmadát sem teszik majd ki a harminc év alattiak. Mennyire riasztó ez az arány? – Nagyon. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az úgynevezett korfa teljesen eltorzul – a magyar társadalom rendkívül elöregedett lesz. Ha a harminc év alattiak aránya az egyharmadot sem teszi ki, az ugyanis azt is jelenti, hogy a hatvan év felettiek aránya pedig eléri, vagy meg is haladja a harminc százalékot. A korfa akkor tökéletes, ha formája egy fenyőhöz hasonlít, magyarul a fiatalok sokan vannak, az idősek pedig ehhez mérten kevesen. Az a korfa tehát, amelynél a 30 év alatti fiatalok aránya akkora, vagy kisebb, mint a 60 év felettieké, torz és rendellenes. Ennek egyik nyomasztó következménye, hogy csökken az úgynevezett aktív, az eltartó, és nő az inaktív, az eltartott népesség aránya, amiből szociális feszültségek keletkezhetnek. És egyre nehezebben lehet a nyugdíjak értékállóságát biztosítani. – Nyilván nem ez az egyetlen probléma… – Természetesen nem. Egy elöregedő társadalomnak ugyanis csökken, vagy meg is szűnhet a kreatív, teremtő képessége. Gazdasági és szellemi téren egyaránt. Másrészt csökken, vagy meg is szűnhet a reagáló képessége. Márpedig egy olyan korszakban, ahol folyamatosan bombázzák a társadalmat a különböző, világból érkező kihívások, egy elöregedett, nehezen reagáló társadalom nem tud megfelelő válaszokat adni. Ezért kiszolgálója és kiszolgáltatottja lesz a szűkebb és tágabb környezetének. A legsúlyosabb következmény pedig az, hogy egy ilyen elöregedett társadalomnak nincs megújuló képessége. És arra a társadalomra, amely nem képes megújulni, nagyon szomorú jövő vár. Innovációs képesség hiányában ugyanis a népek és országok, a kis- és nagyrégiók között folyó kíméletlen versenyben lemarad, alulmarad, elbukik. Szorosan idetartoznak még az egészségügy problémái. Ahol ugyanis sok az idős, ott több a beteg, és növekszik az egészségügyre nehezedő teher. Amennyiben a jelenlegi kormány végigviszi az egészségügyre vonatkozó teljesen abszurd elképzeléseit, akkor eljuthatunk addig, hogy néhány tízezer szerencsés és gazdag kiváltságos ember megkap majd mindent, a szűk középréteget úgy-ahogy ellátják, a legszélesebb rétegnek, „a népnek” pedig csak az alapvető egészségügyi szolgáltatások vagy éppenséggel azok sem jutnak. Talán nem kell mondanom, hogy ennek mennyire súlyos demográfiai következményei lennének. – Reális félelem, hogy a népesség csökkenésével párhuzamosan nő majd a bevándorlók száma? – Ez nem csupán Magyarország, hanem egész Európa gondja. De van egy fontos eleme, ami a magyarság esetében tovább cifrázza ezt a kérdést. A magyarság ugyanis nyolcfelé szakítottan él a Kárpát-medencében. Tudjuk, látható, hogy abban a hét országban, ahol magyar kisebbség él, a politikai vezetés – Ausztriától Romániáig – arra törekszik, hogy beolvassza, eltüntesse ezeket. A magyar kisebbségnek a világban való szétszóródáson kívül van másik menekülési útja is, mégpedig az, hogy átjön Magyarországra. Ha azonban a környező országokban élő magyarok átköltöznek ide – ami persze egyfelől természetes -, az egyben azzal is járhat, hogy akkor mi magunk ürítjük ki önként azokat a Kárpát-medencei területeket, amelyeket Trianonban elraboltak tőlünk. Egyrészt tehát van honnan pótolni magyarokkal is a csökkenő hazai népességet, másrészről viszont az elcsatolt területek kiürülése szó szerint a végzetes magyar tragédia utolsó előtti nagy felvonása lenne. – Miért? – Mert ezzel az ezeréves Szent István-i állam kétharmadát adnánk át – végérvényesen – a szomszédainknak, a történelmi jog etnikai bázisait tüntetnénk el, számolnánk fel mi, saját magunk. Szomszédaink nagy-nagy örömére. Ráadásul népesedési gondjainkat is csak átmenetileg tudnánk úgy-ahogy enyhíteni. Hiszen az odaáti magyarok népszaporulati mutatói semmivel sem jobbak, sőt helyenként rosszabbak, mint a lehangoló hazaiak. Tartósan tehát semmiképpen sem hoznának népesedési fölfrissülést a hanyatló népszaporulatunkban. Nem utolsósorban eltűnne a megnyomorított országot még körbefogó határmenti magyar nyelvövezet, ami a nyelvészek szerint, amíg van, felfogható akár amolyan külső magyar védőfalnak is. – A beszélgetés elején már szó esett a magyarság demográfiai válságáról. A történelem folyamán hányszor volt hasonló helyzetben a nemzet? – Három olyan eset volt, amikor hirtelen, vagy egy hosszabb folyamat eredményeképpen számottevően abszolút számokban is megfogyatkozott a magyarság. Az első ilyen a tatárjárás következménye volt, ám rövid időn belül talpra állt az ország – népesedési szempontból is. A második eset a törökdúlás időszaka volt, amikor a 150 éves idegen uralom közepe táján, az úgynevezett 15 éves háború idején zuhant nagyot a magyarság lélekszáma. A harmadik a két világháború időszaka volt. Különösen a második világháború mért igen nagy demográfiai csapást is a nemzetre. 1941-ben még 9,3 millióan voltunk, 1949-ben, már négy békeév után is csak 9,2 millióan. Látható tehát, hogy eddig mindig valamilyen háborús körülmény, katonai dráma kellett ahhoz, hogy a magyar népesség alázuhanjon. Most azonban békeidőben, saját magunknak köszönhetően, meg mások akaratából fogyunk. Az elmúlt két és fél évtizedben több mint hétszázezerrel csökkent Magyarország lélekszáma, ennél is drámaibb azonban a határon túli magyarság fogyása. Ők Trianon után még 3,3 millióan voltak, ma már csak 2,2 milliót számlálnak. Miközben, tegyük hozzá, a velük együtt élő többségiek – románok, szlovákok és így tovább – lélekszáma két-háromszorosára nőtt. – Ahhoz, hogy fordulat következzen be a népesedés ügyében, nemzeti kormány kellene… – Ez valóban így van. Már azt is pozitívumnak tekintettem, hogy az Orbán Viktor vezette polgári kormány annak idején létrehozott egy úgynevezett demográfiai bizottságot, amelyben több elismert szakember is helyet kapott. Csakhogy jött a kormányváltás, a bizottság irányítását pedig a magyarság ügyeiben teljesen indifferens Szekeres Imrére bízták. Annak viszont örültem, hogy akárcsak minden nemzete, népközössége iránt elkötelezett vezető szerte Európában, úgy nemrégen Orbán Viktor is az első helyen említette a népesedés ügyét, amikor a parlamenti vitában azt sorolta, milyen fontos kérdésekkel kellene foglalkoznia egy valóban felelős kormányprogramnak. Bízom benne, hogy minél hamarabb lesz – és legyen is – olyan kormánya az országnak, amelyik a súlya szerint kezeli és létfontosságúnak tekinti ezt a kérdést. Megmaradásunk egyik alapkérdését. Bándy Péter