Zöldgondolat földközelben
Milyen ember az, aki a természettel összhangban élve gazdálkodik, mi viszi őt erre, és ki az, aki az így termelt élelmiszerért hajlandó többet fizetni? Aki hiszi, hogy a környezete, a föld és a víz egészségének köze van az ő egészségéhez? Aki tudja, ha azt írják valamire, bio vagy vegyszermentes, az nem humbug, hanem egy bizalmi kapcsolat a vevő és az eladó között? Embertől emberig, szívtől szívig terjed ez a rendszer.
Az élelmiszer a legtöbbet vásárolt termék az életünkben, így minősége nyilvánvalóan hat az egészségünkre. Ugyanakkor bizonytalan információink vannak arról, mennyi vegyszer és káros anyag van benne, fogalmunk sincs, honnan kerül az asztalunkra, ki és hogyan teremtette. A biopiacon viszont azt látni, bizalom születik fogyasztó és termelő között, köszönhetően annak is, hogy a pult mögött maga a gazdálkodó vagy egy családtagja áll. Kóstolhatunk a termékéből, megkérdezhetjük, mi a hitvallása, idővel ismerősünkké válik.
– Nem minden bio, amit vásárolunk, és járunk nagyáruházba is, de ide mindig eljövünk. A gyerekek szeretik a játszóteret, kapnak kakaós csigát, gyümölcsöt, a férjem sült kolbászt szokott reggelizni, ez a szombat délelőtti programunk már jó ideje – mesél egy kétgyerekes anyuka, aki a családjával Pestről jár át a MOM Kulturális Központ udvarára, a biopiacra. – Ez életmód is, komoly szervezést igényel, előre át kell gondolni, mit fogunk enni a héten, viszont a vásárlás élménnyé válik a gyerekeknek is. A látvány, az illatok, a kóstolás lehetősége hat rájuk, megkívánnak ezt-azt, alig evő kislányomra ez nagyon jó hatással van. Én is kreatívabbnak érzem a főzést, az élelmezésünk megszervezését, miközben ötleteket, recepteket is kapok itt, és úgy érzem, sokkal változatosabban étkezünk, mint korábban.
Tudomány és hagyomány
– Agrárkutatóként dolgoztam régen, a férjem, a fiam is agrárvégzettségű – mesél a biopiac egyik régi szereplője, Szántósi Antalné, a Biohungaricum Kft. ügyvezetője. – Vegyszeres növényvédelmet, műtrágyahasználatot tanultunk az egyetemen, és ha valamit az ember húsz évig csinál, úgy érzi, másképp már nem is lehet. Egyszerűen kihívásnak éreztem, hogy belefogjak valami újba. Sokan azt hiszik, ez valamiféle visszatérés az ősi módszerekhez, pedig valójában a tudomány legújabb vívmányait ötvözzük a hagyományokkal. Amikor egy kutatás során azt láttam, hogy valóban működik ez a gazdálkodási forma, én és a családom is belevágtunk, 1992-ben.
Pedig akkor még azt sem tudta senki, mi fán terem a biotermék.
– Egy kutatótól elvárható, hogy tíz-tizenöt évre lásson előre, és én úgy láttam, ez a jövő útja – mondja szelíden és szerényen az idős hölgy. – Már akkor is lehetett tudni, milyen sok vegyszert állítunk elő és használunk, már ismertük a DDT alkalmazásának következményeit is, még a kilencvenes években is megtalálták maradványait a kisgyerekek hajában, a pingvinek tojásában.
Persze ma sem értik sokan, miért drágább a bio, de akkor még kevésbé volt vevő ezekre a termékekre.
– Hosszú éveken keresztül csak exportáltunk, jellemzően bébiételgyártóknak szállítottunk, a HIP-nek, a Nestlének, nyomon követhető és ellenőrzött módon termesztve. Ma már a hazai piac is vásárol tőlünk, illetve közvetlenül itt, a biopiacon is árusítunk. Nem kellene itt állnom a pult mögött, de nagyon szeretem, jólesik az azonnali visszajelzés. Egészen más érzés úgy dolgozni, hogy van kire gondolni közben, hogy tudom, ki fogja megenni a termést, kinek a gyereke örül majd neki.
Tánc a természettel
Ha a biopiacon bizalom van, akkor a közösségi mezőgazdálkodásban (community supported agriculture) még inkább: ez lényegében véve egyfajta előfinanszírozási forma, ami lecsupaszít minden haszonkulcsot és árrést a termékről. A termelő jól jár, mert nem húz hasznot rajta a nagy- és a kiskereskedő, a vásárló szintén jól jár, mert az ár-érték arányt tekintve olcsóbban jut minőségi, háztáji vagy bioélelmiszerhez, illetve hiteles információkat kap róla: odamegy a gazdaságba, és megnézi, mi történik.
E termelési mód lényege, hogy biztos vevőkör áll a termelő mögött, vásárlói elkötelezik magukat egy termelési ciklusra. Ez közös kockázatvállalás: a hagyományos rendszerben a termelő egymaga vállalja a kockázatot, ebben viszont a vásárló elfogadja, amit a gazdálkodó szakértelme, az időjárás és a többi körülmény nyújtani képes. Ahogy az egyik vevő fogalmaz: nem a recepthez szerzi be a hozzávalókat, hanem hetente kap egy adag terményt, és abból főz.
A vásárlók általában közel élnek a gazdasághoz, így az üzlet révén közösség is születik: összetalálkoznak a gazdaságban, közös programokon vesznek részt, megmutatják a gyerekeiknek, hogyan terem a zöldség, hogyan kapirgál a tyúk. Sokakban az a gondolat is megfogalmazódik, hogy egy helyi vállalkozást szeretnének támogatni valami multicég helyett.
– Hisszük, hogy a szűkebb és tágabb környezetünk egészsége összefügg a miénkkel – vallja egy kétgyerekes apa, aki ilyen rendszerben szerzi be a családjának a zöldséget és gyümölcsöt.
Ilyen vevőkörre támaszkodva működik a Táncoskert is, ahol, disznót, juhot, szárnyasokat, szürke marhát tartanak. Ha a vásárló megvesz például egy tyúkot egy évre, akkor megkapja az általa tojt tojásokat. Ez a „tyúklízing”. A tagok választhatnak különböző húscsomagokat is, így egész évre ütemezve kapnak húst.
– Pesten éltem programozóként – vág a közepébe Lengyel Zoltán, a gazdaság tulajdonosa. – Nem éreztem jól magam a bőrömben, allergiám, lisztérzékenységem alakult ki, miközben fenntarthatósági és egészségi okokból állati fehérjét sem ettem sokáig. Végül kiköltöztünk vidékre. Eleinte csak szárnyast tartottunk, de az nem szereti a nagy füvet, kellett valami, ami előlegeli neki, így lettek szarvasmarháink, és egyre bővültünk. Az volt a terv, hogy fele időben programozóként, fele időben tenyésztőként fogok működni, de az utóbbi már teljes mértékben kitölti az életem. Úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok. Ahogy az egészségem javult, egyre lazább lett az étrendem, ma már mindent eszem újra. Hogy ez az étel minőségének köszönhető-e, vagy az életmódváltozásnak, nem tudom, talán a kettőnek együtt. De sok hasonló vásárlónk van, akik különböző allergiákkal vagy autoimmun betegségekkel küszködnek, és ezért fordultak hozzánk.
A Táncoskertben szabadon tartják az állatokat, sosem adnak nekik antibiotikumot, féreghajtót, tápot, abrakot. Azt vallják, hogy ha nem ott kell aludniuk az állatoknak, ahova piszkolnak, ha éri őket valódi napfény, ha friss fűhöz juthatnak egész éven, akkor egészséges, szép tojásokat tojnak, és egészségesebbek lesznek maguk is. Itt minden mindennel összefügg: a teheneknek például a csirkék féregtelenítik a füvet, így nincs szükség féregtelenítőre.
– A mi gazdaságunk egy bonyolult táncra hasonlít. Igyekszünk a természet kiegyensúlyozott rendszeréből valamennyit lemásolni, próbálunk a természetet minél kevésbé érintve és bántva létezni – vall filozófiájáról Lengyel Zoltán.
Újra tanult múlt
A Pro Lecsó egy oktatási program, ami rászorulóknak kíván segíteni azzal, hogy sokféle régi, elveszettnek hitt tudást tanít meg újra, folyamatos mentorálás keretében. A cél a közösség- és településfejlesztés, illetve hogy hozzásegítsék a periférián élő embereket az egészséges, fenntartható életmódhoz.
A Pillangó Fejlesztések (Pro Cserehát Egyesület) projektterve 2010-ben indult különböző támogatások és szponzorációk révén. Az egyesület a helyi önkormányzatoktól területet kér a rászorulóknak, azok mellékállásban termelésbe fognak, elsősorban a saját háztartásuk számára. A gazdálkodás vegyszermentes, de nem minősített biotermesztés, miután ez nem is cél. A szakmai felügyeletet az ÖMKI Közhasznú Nonprofit Kft. látja el, a tananyag kidolgozásában többek között a Gödöllői Szent István Egyetem munkatársai segítettek.
Más helyszínek mellett Hejőszalontán, Bükkaranyoson, Hejőkeresztúron, Sajókeresztúron valósultak meg programok, most Nagydabason zajlik ilyen, több kert már a település intézményeinek a konyhájára is termel.
– Sokszor dolgozunk romákkal, ez segíti a településen belüli integrációjukat is, olyan együttműködési és kommunikációs csatornákat nyitva meg, amelyek egyébként zárva maradnának – meséli Kassai Melinda, a Pillangó Fejlesztések vezetője. – Ezek az emberek ahhoz vannak szokva, hogy kérjenek és kapjanak, ezúttal viszont ők adhatnak. Oldódik tanult tehetetlenségük, megváltozik a gondolkodásmódjuk önmagukról, az önellátási, önfenntartási képességük megnő.
Gondot okoz viszont, hogy a támogatások, pályázatok csak egy-két éves programot tesznek lehetővé egy településen, holott sokszor 6-7 éves mentorálásra volna szükség a biztos tudás megszerzéséhez. A szervezet nem hisz a segélyezésben, úgy gondolja, az csak konzervál egy tarthatatlan állapotot, nem jelent kiutat a szegénységből. A régi-új ismeretek azonban segítenek, hogy elsimuljanak a faluközösségen belüli feszültségek, és békében élhessenek az őket körülvevő természettel is.