Három és még egy ok, hogy miért utazzon Pugliába
Érdekli a történelem? Szereti az olasz gasztronómiát? Távol maradna a tömegtől, de mégis mediterrán vidékre, a tenger mellé utazna? Íme a megoldás: irány Puglia!
Puglia, vagy régi nevén Apulia régió az Appennini-félsziget délkeleti részén, vagy ha úgy tetszik, az olasz csizma sarkán fekszik: északon Molise, nyugatról Basilicata régió határolja, keletről az Adriai-tenger, míg délről a Jón-tenger mossa a partjait. Székhelye, és egyben legnagyobb városa az Adriai-tenger partján fekvő Bari, amelyet Budapestről repülőgéppel mindössze másfél óra alatt el lehet érni. Az olasz tömegközlekedés legendásan kiszámíthatatlan, így érdemes inkább autót bérelni – Bari repterén ez gond nélkül intézhető.
Nyáron errefelé igen magasra kúszik a hőmérő higanyszála, így az utazásra a legideálisabb időszak a május-június, vagy a szeptember-október. Az augusztust nem csak a forróság miatt érdemes kihagyni: augusztusra esik a Ferragosto, a legnagyobb nyári ünnep, Nagyboldogasszony (augusztus 15.) napja, ekkortájt az egész ország hosszabb-rövidebb időre szabadságra megy. Mégis a nyári látogatás mellett szól, hogy Puglia ebben az évszakban mutatja meg az igazi arcát: talán a napfényben fürdő, a lankás hegyoldalakon elterülő, távolról ősi sziklavárosoknak tűnő évszázados települések, a végestelenvégig sorjázó vén olívaültetvények, vagy a sötétkék, szelíden fodrozódó tenger is az oka, hogy Pugliában van valami megfoghatatlan ősiség, olyan archaikus báj, amit Európában járva csak ritkán tapasztalhatunk.
Nincs nagy tömeg
A felkapott mediterrán nyaralóhelyek és a népszerű déli városok legtöbbje küzd az „overtourism” jelenségével, azaz a tömeges turizmussal, a túllátogatottsággal. Dél-Olaszországban sokan vannak, de olyan túlzsúfoltság, mint amilyennel Velencében, vagy Rómában találkozhatunk, itt annyira nem jellemző. Ha szeretnénk egy meghittebb, ám hangulatos tengerparti üdülőhelyet, Polignano a mare jó választás, amely sziklák közé ékelődött hangulatos strandjáról, a sziklákon magasodó házairól, és romantikus óvárosáról híres. Legnépszerűbb és egyben leglátványosabb strandja a Lama Monachile, ahová a város szívében ívelő kőhídról – ami egy római út maradványa – lépcsősoron lehet leereszkedni. Nyár derekán, a napsütötte délutánokon a partra és az azt körülölelő sziklákra rengetegen telepednek ki, esznek, iszogatnak – és persze fürdenek. A tengerbe nyúló sziklák mélyén akad néhány barlang is, amelyeket úszva is meg lehet közelíteni, bár csónakkal talán biztonságosabb megoldás. A strand kék zászlós, a vízminősége remek, ami külön meglepő, főleg, hogy a város szívében található.
Polignano a mare:
Történelem mindenütt
Talán nincs olyan szeglete Itáliának, ahol ne történt volna olyan esemény, ami hatással volt Európa történetére. E megállapításban persze van némi olaszos túlzás, ám alátámasztására elég egyetlen példa: Puglia ma csendes tengerparti kisvárosában, Brindisiben van a Rómából, a Forum Romanumról induló Via Appia végállomása – az utak királynőjének építését még Kr. e.IV. évszázad elején kezdték el, pár éve pedig teljes restaurálásáról döntött az olasz kormány.
Vitathatatlan, hogy Puglia arculatát a minden szegletéből áradó történelem teszi még vonzóbbá, az eltelt évszázadok alatt a legkülönbözőbb kultúrák hagyták itt a nyomaikat, így görögök, a rómaiak, a normannok és a bizánciak. Puglia egyik legszebb városa az olasz csizma sarkán fekvő Lecce, amit „Dél Firenzéjének” is neveznek. Míg Firenze a reneszánsz, addig Lecce a barokk városa: a XVII. században élte virágkorát, akkoriban a helyi püspökök irányították a település ügyeit, és szinte minden utcasarkon épült egy pompás, leccei barokk stílusban épített, dúsan faragott homlokzatokkal büszkélkedő templom. Az egyik legszebb talán a Basilica di Santa Croce, amely aprólékosan faragott díszeivel, méltóságteljes belső tereivel lenyűgöző látvány. A városban lehet kedvezményes jegyet váltani templomtúrára is, ami a helyi vallásos építészet remekműveivel ismertet meg.
Lecce:
A dombra épült Ostuni, a „La Cittá Bianca”, hófehérre meszelt falairól is híres, olyan, mintha a Gyűrűk ura világában Minas Tirith-t, Gondor fővárosát e településről mintázták volna. A fehérre meszelt falak hagyománya évszázadokkal ezelőttről ered, a középkorban a településen pusztító pestisjárványok ellen meszes fertőtlenítéssel védekeztek. A hófehér falak mentén kanyargó utcákon érdemes felkapaszkodni a városka legmagasabb pontjára, ahonnan nem csak a környéket, de a messze kéklő tengert is jól látni. A középkori Santa Maria Assunta székesegyház előtti terecskén, a város egyik jelképének számító Arco Scoppa boltívvel szemben érdemes kicsit megpihenni, élvezni a látványt, és a pillanatnyi gondtalanságot.
Ostuni:
Alberobello városkája a trullókról – kör alaprajzú, kúpos tetejű, habarcs nélkül épített házakról – ismert, amiket valamikor a XVI. században kezdtek el a környéken építeni. A trulló-építészet ma az Unesco világörökség része, így a frekventált, nyári időszakban Alberobellóban alig lehet mozdulni a tömegtől. Pedig a városka nem egyszerű skanzen, hanem élő, eleven település, rendszeresen tartanak itt a helyi kultúrát és örökséget ünneplő fesztiválokat.
Alberobello:
Dolce vita, szó szerint
Talán sokan egyet értenek abban, hogy a pizza az egyik legjobb étel, amit az emberiség valaha az asztalára álmodott, ám ha Pugliában járunk, érdemes mást is kipróbálni. Az izgalmas fogások között ott vannak a tenger gyümölcsei; kagyló, tintahal, polip – ez utóbbit szívesen teszik szendvicsbe is, ami első ránézésre kissé bizarr látvány. A pugliai konyha a régió múltjából fakadóan kevéssé gazdag, ám a szerényebb fogások a kiváló minőségű hozzávalók miatt mégis fantasztikusak.
A tésztafélék közül az orecchiette a népszerű, ami fülecskéket jelent, utalva annak alakjára. Kizárólag kézzel készítik, amire a helyiek igen büszkék, Mesagne városka főterén június közepén például orecchiette-készítő tanfolyamot tartottak – valódi ünnepeként a helyi gasztronómiai örökségnek és a közösségi együttlétnek – persze a tésztagyúrás errefelé turistalátványosság is, Bari utcáin sokszor látni idős olasz asszonyokat, akik lelkesen beszélgetve, magyarázva gyúrják a tésztát. Az orecchiette-t egyébként paradicsomszósszal, zöldfűszerekkel fogyasztják, vagy megszórják az itt is méltán népszerű Parmigiano Reggiano-val, azaz parmezánnal – ez a kemény, hosszan érlelt, oltalom alatt álló sajt nem Pugliából, hanem Emilia-Romagna régióból származik. Pugliában egyébként a legkisebb sarki fűszerboltban is olyan pazar sajtválaszték van, hogy az ember legszívesebben elsírná magát a pult előtt. Érdemes megkóstolni a valódi ricottát is, ami egy krémes állagú tejsavó sajt, friss kenyérrel, fügelekvárral, olajbogyóval, vörösborral és hajszálvékonyra vágott füstöltsonkával mesés előétel. Apropó bor: az egyik legjobb kísérő falatka a helyi zamatos vörösborhoz a ropogós taralli – egyszerű, sós tésztakarika –, a régió jellegzetes snackje. Puglia édességfronton is erős, a sütemények főként gazdagon töltött tésztafélék, mint amilyen például a pisztácia- vagy vaníliakrémmel töltött, csónak formájú omlós vajastészta. A pisztáciakrém külön írást érdemelne, de itt legyen elég annyi: kenterbe veri a legízletesebb mogyorókrémet is, a vele készült kézműves fagylalt pedig csak szuperlatívuszokban említhető. Puglia mindemellett az itt termő olívabogyójáról is híres, az olívaolajról pedig úgy tartják, a legjobb egész Itáliában – és ebben semmi okunk kételkedni.
Plusz egy ok: a mentalitás
Az olaszokra amúgy is jellemző életszeretet itt délen hatványozottan érezhető. Az emberek barátságosak, vendégszeretők, ha pedig nyelvükön szólítjuk meg őket még a legridegebb olasz is fülig érő szájjal, lelkesen leáll beszélgetni. Az olaszok nagyon impulzívak, a legártatlanabb utcai beszélgetés bármikor képes hevesen gesztikuláló ordítozássá eszkalálódni, aztán két perc múltán, mintha elfújták volna az indulatokat, már egymás hátát veregetik. Segítőkészek, a közösségi együttlét pedig errefelé olyan létszükséglet, mint a levegő. Nemcsak nyáron, télen is hajnali háromig tele vannak a bárok. Ebédidőtől késő délutánig azonban mindenki sziesztára vonul, ez számukra szent, ilyenkor a boltok, éttermek is bezárnak. Igaz, az idővel meglehetősen sajátságos a viszonyuk, sohasem sietnek sehová, ráérősek és lazák. Egyszerűen imádnak élni, és bármit csinálnak, abba a szívüket lelküket beleadják. Talán ez a titka a dolce vita-nak: a legegyszerűbb dolgokban is meglátni a szépséget, és élvezni az életet addig, amíg tart.
