Szenzációt keltett Gyarmathy Lívia 1998-as dokumentum filmje, A mi gólyánk című alkotás. Egy olyan madárról szólt, amely télen is a falujában, a Somogy vármegyei Mesztegnyőn maradt. Nem követte tovarepülő a társait, egyébként érdemes tudni, hogy egy gólya a vándorlása során akár 18 ezer kilométert is képes megtenni. Nemcsak a falu volt büszke a filmben látható hűséges madárra, de, kis túlzásssal, az egész társadalom is. Jóleső érzéssel vette tudomásul mindenki, hogy ez a gólya bennünket, magyarokat választott. Ragaszkodik hozzánk, falujában pedig szó szerint a közösség tagja lett. Nem félt az emberektől, nem röppent el előlük, egyenes tartással sétálgatott Mesztegnyő utcáin. Ha nem talált táplálékot a behavazott szántókon – elsősorban egeret és pockot –, az emberek ellátták minden jóval, sokan még a lakásukba is beengedték.

Hirdetés

Ahogy az MME, azaz a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is emlékeztet rá egy nyilatkozatában, 2004-2005 teléig nagyon ritka volt, hogy egy gólya nálunk teleljen, ez mostanság viszont egyre többször fordul elő a klímaváltozás következtében.

Elsősorban azok a kissé idősebb madarak maradnak itt, akik – igaz, nagy kockázatot vállalva –, de eltöltöttek már egy-két telet Magyarországon, és kialakult bennük az a rutin, amellyel át-, illetve túlélhetik a hidegebb hónapokat. Az MME röviden csak „veteránoknak” nevezi őket. Az egyesület nem javasolja a „téli gólyák” befogását, és azt sem, hogy bárki is valamiféle fűtött, meleg helyre tegye őket. Ez nem segítség számukra. Már csak azért sem, mert ha a gólya veszélyben érezné magát, fél- vagy egynapi repüléssel könnyedén elérheti az enyhébb éghajlatú mediterrán térségeket.

Korábban írtuk