Az első női jegyvizsgálók
Sértegették és meg is pofozták a nehéz sorsú női kalauzokat
Női kalauzokat a fővárosi közösségi közlekedésben nagyobb számban 1915 tavaszától foglalkoztattak. A feladatuk meglehetősen összetett volt, de az utazóközönség nem hálálta meg a fáradozásukat.
Az I. világháború következtében kialakult munkaerőhiány miatt a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) 1915. március 21-én kelt rendeletében engedélyezte a női kalauzok és jelzőőrök foglalkoztatását. Az említett munkakörökben 1915. április elején még csak 24 nő teljesített szolgálatot, számuk azonban október végére már 536-ra emelkedett.
A „gyengébb nem képviselői” korábban főként gépírókisasszonyként vagy takarítóként voltak jelen a vállalatnál, ám amerikai és európai példát követve a közlekedési társaságnál a fősodorba kerültek.
Az első női kalauzok a két konkurens fővárosi vállalatot – a Budapesti Villamos Városi Vasutat (BVVV) és a már említett Budapesti Közúti Vaspálya Társaságot (BKVT) – közösen működtető Ferenc József Földalatti Villamosvasút Rt.-nél (FJFVV) álltak munkába. Több száz jelentkező közül választották ki őket, miután férjeik jellemzően éppen munkaadójuk kötelékéből indultak a frontra. A korabeli Népszavában és a Magyarország című lapban megjelent tudósítások néhányukat név szerint is megemlítette.
A vicclapok anno nem bántak kesztyűs kézzel a kalauznőkkel és az utazóközönség is igen gyakran illette kellemetlen jelzőkkel az általa lenézett, szakképzettséget nem igénylő munkakörben dolgozókat.
„A goromba kalauznő is elnémul menten, ha egy csomag valódi Kotányi paprikával kínálja meg az ember” – az általános közhangulatot megtestesítő megjegyzés egy 1916-ból származó hirdetésben szerepelt.
Pedig a jegykezelők feladata nem volt egyszerű. Napi 11 órát dolgoztak, ellenőrizék és árusították a jegyeket és bérleteket, szükség esetén korlátozták a felszállók számát, gondoskodtak az utazás rendjéről. Egy kis haranggal, illetve csengővel jelezték a vezetőnek, hogy mikor szükséges lassabban közlekedni, elindulni vagy megállni, egyszóval a menetrend betartására is figyeltek.
Az egyre népszerűbbé váló fővárosi villamosokon az első világháború végére a zsúfoltság és a karbantartás hiánya miatti problémák olyan mértékűvé váltak, hogy a balesetveszélyes utazás egyre több, akár fizikai erőszakig is terjedő feszültséget gerjesztett.
„A bécsi villamos nem zseniális pesti bohém, egyszerű, kényelmes, biztos közlekedési eszköz, ahol csudálatos módon mindenkinek jut hely, a kocsivezető nem táncoltatja a gépet, mint a parádés kocsis a négy szürkéjét, a kalauznő pedig nem hisztériás boszorkány, hanem vidám, udvarias asszonyság, vagy kisasszony, aki örül, ha az utasainak rendelkezésére állhat. A bécsi villamosban nem ülnek az öledben, nem állnak a lábadon és nem emlegetik jó szüleidét, nem rúgnak térden, nem ütik le a kalapodat és nem nézik tizenkétszer a jegyedet…” – írta a Pesti Napló 1916-ban.
Az utazóközönségnek nem kellett túlságosan sokáig elviselnie a kalauznőket, akiket a háború végeztével ismét felváltottak a férfiak, így az egyszerű munkásnőknek, cselédeknek, legalábbis egy időre, vissza kellett térniük eredeti elfoglaltságaikhoz a gyárakba és a konyhákba.
A jegyvizsgálókat napjainkra az ellenőrök váltották fel, akik között szintén szép számban akadnak hölgyek. A megítélésük alakulásáról pedig nap mint nap első kézből szerezhetnek információt azok a polgárok, akik a közösségi közlekedést választják.
