Sztárkonyha – Az első számú zászlóvivő

– Éppen önnél vendégeskedtem, amikor beavatott abba a tervébe, hogy majdnem másfélezer méter hosszú és két méter széles zászló megalkotásán töri a fejét. Akkor képtelen voltam eldönteni, hogy viccel-e, vagy egy abszurd álmát osztja meg velem…

– Negyedszázadig éltem New Yorkban, ahol a zászlónak végtelen becsülete van, mondhatnám, szent jelkép. Majdnem minden házon, lakáson látható az amerikai lobogó. Nálunk pedig nacionalistának bélyegezték meg azt a tulajdonost, aki hétköznap is ki merte tenni a magyar zászlót a házára, de a többi nemzeti szimbólumot is üldözték.

– Ön nagyméretű lobogót tűzött ki az erkélye fölé. Megszólták érte? 

– Miután megvásároltam a Baross téri lakásomat, a külső falamra felerősítettem a magyar zászlót. Ezután a házban többen megtámadtak, mondván, hogy nem értik, „miért van erre szükség”. Én pedig azt nem értem, hogy miért fáj a magyar embereknek, ha a magyar trikolór díszíti a lakásomat? Nekem az a mottóm, hogy „mutassuk meg a világnak, hogy nemzetben gondolkodunk!” Itt szeretnénk élni, és tessék minket békén hagyni! Mi nem ártunk senkinek, és elegünk van abból, hogy gyakran nem kapjuk meg a kellő tiszteletet a világban. 

– Emiatt indította el a zászló-projektjét? 

– Nem. Amerikából hoztam a nemzeti büszkeséget jelképező zászló kultuszát, amit kizárólag úgy lehet elterjeszteni, ha látványos és intézményes. Zárójelben jegyzem meg, hogy már az USA-ban sem idilli a helyzet, ott is vannak, akik megszólják a zászlót kitevő embereket. Polarizálódott a társadalom, amely az erősödő liberális oldal, a BLM és egyéb szélsőséges szervezetek kereszttüzébe került. Nem ritka a zászlóégetés sem. Az elmebetegségnek olyan korlátlan növekedése indult meg, amit ép ésszel nem lehet kibírni. 

– Hogyan kezdett hozzá a terv megvalósításához?

– Első lépésben, 2006-ban meghirdettem azt a fotópályázatot, amelynek keretében olyan képeket vártunk, amelyek piros, fehér, zöld színeket tartalmaznak. A legjobbakból minden évben naptárt állítunk össze. 

– Büszkén mondhatom, hogy 2011-ben megnyertem ezt a nemzetközi Magyar Trikolór Fotópályázat első díját, olyan személy is a fotómra voksolt, mint Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, a zsűri akkori elnöke. 

– Igen, a fotópályázatnak sokat köszönhetünk, mert nagy nyilvánosságot kapott és sok ismert ember állt mellénk.

– Ha jól tudom, a következő lépés a zászlónap megszervezése volt, ami nem újdonság a világban, hiszen legalább negyven országban ünneplik a nemzeti lobogót. 

– Pontosan! A 2012-es Trikolór gálán bejelentettem, hogy lobbizni kezdünk a zászlónap létrehozásáért. Wittner Mária, Németh Szilárd és Rogán Antal voltak a kulcsemberek. Annyira gördülékenyen haladt az ügyünk, olyan nagy igény mutatkozott rá, hogy nem egészen két év múlva, vagyis 2014-ben az Országgyűlés meg is alkotta a magyar zászló és címer napját, ami minden évben március 16-án van. 

– De az ünnepnek látványosnak, sőt, tapinthatónak kell lennie és a polgárok részvételével kell hangsúlyt adni neki. Erre gondolt, amikor a felvonulást megálmodta?  

– Erre! Varrattam egy 1848 méter hosszú zászlót és készíttettem egy hatalmas guruló tárcsát, amelyre a zászlót fel lehet tekerni, majd meghirdettem, hogy bárki jelentkezhet zászlóvivőnek. 

– Jól láttam, hogy a főpolgármester úr nem jelent meg?

– A legutóbbi zászlóvitelre hivatalosan meghívtuk a regnáló főpolgármesterünket, hogy legyen kedves és nyissa meg az ünnepet. De Karácsony Gergely nem jött el, sőt a levelünket válaszra sem méltatta. De ezt tapasztaljuk más olyan budapesti eseményeken is, amelyek a nemzeti büszkeséget erősítik. Például a Magyar Zene Háza megnyitóján sem tette tiszteletét. Őt a méhlegelők és a kerékpárutak foglalkoztatják. 

– Visszatérve az USA-ra, nekem sok minden nem tetszett a „szabadság földjén”, de leginkább a táplálkozás okozott gondot, mert sok helyütt, még Alaszkában is csak hamburgert lehetett kapni, igaz, ott lazacosat. De például levesre nagyon nehéz volt ráakadni. Ön hogy oldotta meg a napi étkezést? 

– Én alapvetően mindenevő vagyok és minden konyhában megtalálom a nekem megfelelő ízeket, igaz, kerültem az amerikai gyorsétkezdéket, de az fantasztikus tény, hogy New Yorkban a világ összes népének minden konyhája jelen van, és ezekben meg is találtam a saját ízvilágomat. 

– Létezik tipikus amerikai étel? 

– Az amerikai nemzet étele talán a steak. Azért gondolom így, mert éppen az USA-ban nőtte ki magát legjobban a steak-kultúra. Azok a csodálatosan előkészített, majd rostélyon, nyílt tűzön megsütött parádés húsok! Ez amerikai specifikum. A Queens negyedi lakásom közelében is van egy steakház, amelybe úgy lépünk be, mint egy szentélybe. Az épület előtt gőzmozdonyra hasonlító fém eszközben sütik a különböző az omlós és ízletes húsokat.

– Ön tud főzni? 

– Azt hiszem, azt a vendégeimnek kell eldönteniük, hogy milyen minőséget produkálok, de állítólag valamilyen szinten tudok. 

– És szeret sütni-főzni? 

– Szeretni szeretek, hogyne! 

– Ez azt jelenti, hogy főz magára, nem szorul rendelt ételre, éttermekre? 

– A legteljesebb mértékben. Magamnak még bátrabban főzök, hiszen nem kell a kritikusoktól tartanom, vagyis magamnak olyan ételeket is készítek, amiket talán csak én kedvelek. Mivel ilyenkor én vagyok az egyetlen „vendég”, olyan ízeket is bele merek csempészni egy-egy fogásba, amit máskor nem. 

– Melyik a kedvenc étele? 

– Nemrég jártam az Őrségben, ahol egy új dinsztelt vöröskáposzta-receptet tanultam meg, és ezt itthon magam is elkészítettem. Dalma, a házigazdám vörösborral, fahéjjal, balzsamecettel bolondította meg a káposztát, amivel varázslatos ízvilágot ért el. Természetesen a vöröshagyma, a cukor, az őrölt kömény és a citrom leve mellett! Most éppen ezt ebédeltem. Persze nem magában, mert sütöttem hozzá véres hurkát. Szóval, jelenleg ez a – számomra – újdonság a kedvencem. 

– Tehát magyaros a gyomra? 

– Nem állítanám, mert a kedvencem az indiai konyha. Igyekeztem többször is indiait főzni magamnak, de rendkívül bonyolult az ételek elkészítése, a rengeteg fűszer adagolása, sorrendjük precíz betartása, időben való hozzáadásuk. 

– Egyébként édesszájú? 

– Sajnos minden édességet szeretek, ami „a” betűvel kezdődik. 

– Mi a kedvence? 

– Talán a gesztenyepüré, de az én koromban már az édességek emlegetése is veszélyes, nemhogy a kóstolása… 

– Az alkoholos italokkal, hogy áll? Mit fogyaszt aperitifként és étkezés után? 

– Itt is közel állok az „a” betűhöz. Amerikában a whisky terjedt el, de azt nem szeretem. A kiváló magyar házi pálinkához semmi sem mérhető. Imádom a finom borokat, valamint az IPA- és APA-sörök a kedvenceim. 

– Kávé, vagy tea? 

– Kávé és nem is kevés. 

– A pandémia miatt egy zászlóvivés kimaradt, mikor várható a következő? 

– Idén szeptember 18-ra tervezzük, és szeretettel várunk minden büszke magyart. Akik eljönnek, a hagyományaink szerint mindannyian kapnak egy szeletet a zászlóból és egy albumszerű könyvet, amelyben szerepel majd a nevük és az a rövid üzenetük, amelyet a jelentkezés alkalmával mindenkinek módja van megosztania a könyv majdani olvasóival. Regisztrálni a rendezvényre a http://1848.magyartrikolor.hu oldalon lehet.