A legkisebb Lévai nagy dobása

– Tizenkilenc évesen, év elején még a válogatottságért harcolt, majd megnyerte a zágrábi rangsorversenyt, begyűjtött pár skalpot, februárban kijelentette, Európa-bajnok akar lenni, majd áprilisban, pályafutása első felnőtt-kontinenstornáján el is érte a célját. Nem túlzás állítani, berobbant a felnőtt nemzetközi mezőnybe. Elég gyorsan kipipálta az egyik nagy célját.

– A zágrábi versenyt tényleg berobbanásként éltem meg a felnőttmezőnybe. Nagyon jó meccseim voltak, megvertem azt az azerit, akitől korábban kikaptam a junior Eb-döntőben, legyőztem a tokiói olimpia bajnok, világbajnok iránit az elődöntőben, a döntőben pedig az U23-as világbajnokot.

Elég erős ágon sikerült eljutnom a döntőig és nyernem, mégis voltak kérdőjelek bennem: vajon én leszek a válogatott? Átgondoltam, milyen célokat fogalmazzak meg az első felnőtt idényemre: a rutinszerzés a fontos, vagy merészebb álmaim is lehetnek? Szerencsére jól indult az év, és bár korábban távolabbi célként tekintettem rá, a zágrábi versenyen végleg eldöntöttem, idén felnőtt Európa-bajnok akarok lenni, mert elérhetőnek gondoltam. Elég gyorsan megvalósult.

– A család látta, hogy ilyen gyorsan berobbanhat a legjobbak közé?

– Apával és a tesóimmal mindent megbeszélünk. Az előző év második felében említették – miután megnyertem a korosztályos Európa-bajnokságot, illetve junior világbajnoki harmadik lettem –, hogy lehet beleszólásom a nagyok versenyébe. Az is segített, hogy nap mint nap tudtam velük birkózni, láthattam a felnőttmezőnyt, a nemzetközi edzőtáborokban felmérhettem az élmezőny erejét. Éreztem magamon, hogy kezd meglenni az az erő, ami ahhoz kell, hogy fel tudjam venni a legjobbakkal a versenyt. Az év eleji válogató, a zágrábi, tiranai rangsoroló okot adott rá, hogy százszázalékosan bízzak magamban. Apáék pedig látták bennem, hogy meg tudom nyerni akár az áprilisi Európa-bajnokságot is, sőt, most már azt mondják, a világbajnokságot is – szóval idénre ez is tervben van.

– A Lévai név összeforrt a birkózással, édesapja, Lévai Zoltán az edzője, két bátyja közül az idősebb, a párizsi olimpián szereplő Zoltán világbajnoki és Európa-bajnoki ezüstérmes 77 kilogrammban, Tamás vb- és Eb-bronzérmes 82 kilogrammban. Legkisebb gyerekként, gondolom, eldőlt a sorsa.

– Tényleg egy nagy birkózócsalád vagyunk, a szélesebb rokonságot is beszámítva. Apukám is birkózott, sőt az ő ágáról szinte mindenki – lányok, fiúk egyaránt. Ha vissza kéne kutatni, honnan is indult a birkózás szeretete a rokonságban, és el akarnám mesélni a generációkon átívelő teljes családi történetet, nem egy órát, hanem napokat kéne beszélgetnünk és inkább könyvet írni belőle, nem cikket. Apukám életében, a testvérével együtt, évtizedek óta szerepel a birkózás. Ami neki versenyzőként nem jött össze, megpróbálta nálunk elérni, és ha már fiai születtek, ez adott is volt. Azt viszont mindig elmondja: ha látta volna, hogy valamelyikünk nem tehetséges, vagy nem szerettük volna a sportágat, biztos nem erőlteti ránk. Gyerekkorban már látszik, ki lehet szűrni a tehetségeket, és mind a hármunknál megvolt a megfelelő mozgásforma. Eleinte csak játszani mentünk le edzésre, megszerettük a közeget. Nekem a legjobb barátaim is innen kerültek ki. Ha újra kezdeném sem változtatnék semmit.

– Két bátyja azért leosztotta a szerepeket, megvolt otthon a rangsor? Sokat gyűrték egymást?

– Persze, a hierarchikus rend megvan a mai napig. Otthon azért nem gyűrtük egymást, mert elfáradtunk annyira az edzések alkalmával, hogy nem vittük haza a birkózást. Fizikailag biztos nem, bár a beszédtémák között felmerül, próbáljuk elválasztani a sportot és a családot, nem tölti ki minden pillanatunkat, erre apukánk mindig figyel.

– Édesanyja hogy bírja idegekkel?

– Édesanyukánk tartja össze a családot, mellettünk áll, mindenben támogat minket. Mivel generációkon keresztül öröklődik a sportág szeretete, ha az egyik fiáért majd nem kell izgulnia, akkor jön a másik, már az utánpótlás is érkezik, szóval soha nem lesz vége. Anyukám mindig örül, ha a szőnyegen lát minket, bármilyen eredményt érjünk is el. Mindig nézi a versenyeinket és ahova teheti, elutazik. Tavaly nyárig nagy fóbiája volt a repülés, ezért kocsival jött mindenhova, még a 15-20 órás vezetés sem tántorította el. Mindig próbál mellettünk lenni, amiért mindannyian nagyon hálásak vagyunk, próbáljuk viszonozni neki. Örülök, hogy ilyen család áll mögöttem. Sokszor elhangzik az élsportban: fejben dől el egy verseny, és való igaz: a nemzetközi élmezőny nagyjából egy szinten áll, a különbséget a mentális erő, a mentalitás adja.

– Az erős és biztos családi háttér adja az önbizalmát is? Első felnőtt évében két jelentős versenyen, világklasszisok ellen lépett szőnyegre, de láthatóan nem rettent meg sem az esélytől, sem az ellenfelektől.

– Nagy mentális erő kell hozzá, az biztos, és ezt az erőt a családból hozom. Szerintem nevelés kérdése, hogyan viszonyulunk az élethez, ami meghatározza a tanuláshoz, sporthoz és a versenyhez való hozzáállásunkat is. Minket úgy neveltek, bármi jön szembe vagy kerül elénk az életben, létezik megoldás, felül tudunk kerekedni az akadályokon. Ez a neveltetés jól jött most a versenyen és úgy vélem, a későbbiekben is meghatározó marad. Kiemelném a csapattársaimat a Honvédnál és a fiókklubnál, Esztergomban is. A miénk támogató közeg, bármi történjen is edzésen, nem sértődünk meg, ha pontot csinálunk egymáson. Látjuk, mire képes a másik, mik az erősségei, inkább biztatjuk, hogy előrébb jusson. Erőt merítünk egymásból. Erre biztatok mindenkit, aki birkózásra vagy bármely sportra adja a fejét. A támogatás előrébb visz, mint az irigység.

– Bevallom, nagyon megnyugtató és örömteli hallgatni, ahogy tizenkilenc évesen mesél az életfelfogásáról, a családjáról, az emberi kapcsolatairól. Egyre inkább kiveszőben a hasonló szemlélet a korosztályából.

– A családom a legerősebb támaszom és a fő motiváló erőm. Többgenerációs családi házban élünk Dorogon, a nagyszüleim a földszinten, a testvéreim külön lakrészen, ahogy én is a szüleimmel. Erős a kötelék közöttünk, és a bátyáimmal mi is nagycsaládot tervezünk. Tomi kislánya egyéves, és szeretne még három lányt. Öt gyereket tervezett, a felesége hármat, úgy tudom, kiegyeztek négyben. Zolikának tavaly októberben született meg a kisfia – ha már a birkózó-utánpótlást említettük –, és még két gyereket szeretne. Én is úgy tervezem, ha gyerekem lesz, ne legyen már egyedül, ezért hármat szeretnék. Épp ezért mindkét bátyám építkezik, és ezt is családi „vállalkozásban” visszük, hiszen apukámmal és a bátyáimmal végezzük az átalakítást, felújítást, átépítést.

– Azt hiszem, megnyugodhatunk, hogy a Lévai család biztosítja a magyar birkózó-utánpótlást. A házépítés érdekes családerősítő program, bár a múltban is hasonlóan zajlott egy-egy építkezés.

– Saját speciális csapatépítő programunk a közös házépítés. Apukám szinte mindent kitanult az élete során, nagyon sok mindenhez ért, és igyekezett mindig is átadni azt a gyakorlati tudást is, amire egy férfinak az életben szüksége lehet. Zolika és Tomi idősebbek nálam, sokkal több mindent elsajátítottak már apától, én vagyok most a soron, hogy kitanuljam, amit csak lehet. Egyikük Tarjánban, másikuk Tokodaltárón újít fel házat – mondjuk Tominál Tarjánban mintha egy új házat építenénk, annyi munka van vele, az előző tulaj lehet hogy sírva fakadna, ha látná, és rá sem ismerne az eredeti házra. Egy éven belül mindketten terveznek beköltözni.

– Lassan megfejtjük a Lévai testvérek sikerének hátterét, az építkezéseken történő kemény fizikai munka is a testépítés része?

– Tényleg, apukám tudhat valamit! Mert a házépítés kemény meló, a fizikai erőt ott szerezzük meg, mondhatjuk, sajátos alapozást végzünk, a szó minden értelmében.

– Térjünk vissza a birkózáshoz. Előfordult, hogy hárman, gyerekként megfogalmaztak valami nagy közös célt?

– Szóba került, hogy mit szeretnénk elérni, mindhármunknak az Európa-, világ- és olimpia bajnoki cím megszerzése az álma. Volt példa arra, hogy a magyar bajnokságon mindhárman aranyérmesek lettünk, az egy nagy közös mérföldkő az életünkben. A következő cél lehet világversenyen hasonló leosztás, elfoglaljuk a dobogót. Az olimpiai súlycsoportok miatt azért elég nehéz kivitelezni, hogy mindhárman egyszerre kijussunk, de ne zárjuk ki: 77 kilogrammban Zolika vagy én, Tomi 87 kilogrammban lehet ott. Meglátjuk, vannak előttünk magas lécek, de az álmok legyenek nagyok.

– Azt megbeszélték, hogy ne legyen olyan, hogy valaha egymás ellen kelljen birkózni?

– Bátyám, Zolika 77 kilogrammban indul, és mivel az az olimpiai súlycsoport, én is felmegyek a 72-ről. Komoly meccset nem fogunk egymás ellen versenyen vívni, ez biztos, ezt megbeszéltük.

– És hogyan oldják meg, ha egy versenyen egy ágra kerülnek a sorsolásnál?

– Gondolkodtunk már rajta. Az edzéseken és nemzetközi versenyeken is látjuk, ki van jobb formában, melyikünk érhet el jobb eredményt. Valahogy megoldjuk, akár még súlycsoport-váltás is benne lehet részemről, de ez még képlékeny.

– A mostanihoz képest akkor kettőt kéne ugrania, mindjárt kérek még egy sütit!

– Nem baj, megoldom, Tominak is sikerült már korábban, amikor felment 82-ről 97 kilóra, nem lehetetlen.

– Ezt az évet akkor melyikben tervezi, mert Európa-bajnok a 72 kilogrammos súlycsoportban lett.

– Tavaly 77 kilogrammban indultam a saját korosztályomban, de idén meglátjuk, hogyan alakul. Az biztos, bármelyikünk indul is világbajnokságon, olimpián, egymásnak ugyanúgy fogunk szurkolni. Egymással szemben irigység, féltékenység nincs, a szeretet adja az erőnket. Vagyunk olyan jó kapcsolatban mindhárman testvérek, hogy nincs rivalizálás, nem lesz problémánk, hogy ki a jobb.

– Két birkózó fiútestvér mellett mindig megvolt a győzelmi vágy, hogy legyűrje a másikat, felülkerekedjen rajta?

– Maximalista vagyok. Utálok veszíteni, legyen szó bármiről. Ötéves edzői technikumba járok, nálunk mindenki sportoló, a többiekben is megvan a tűz – bármit csináltunk, akár röplabdáztunk vagy mondjuk fociztunk, mindig nyerni akarok. Egyébként nem edzői, hanem tanítói pályára készülök továbbmenni.

– Ahogy említettük, nem nagyon ijedt meg, amikor például olimpiai bajnok ellenfelet kapott. Nem izgulós? Nyugodtabb versenyzői alkat?

– Korábban izgulósabb voltam, ami néha azért negatívan hatott. Sokat segített, hogy az elmúlt években számtalan versenyen elindultam. Talán a tavalyi junior Európa-bajnokság jelentette a fordulatot, mert rendkívül nehéz sorsolást kaptam és akkor úgy voltam vele, felesleges idegeskedni, bárki van a súlycsoportban, nehéz megverni. Apáék is mindig azt mondják, ha bajnok akarsz lenni, mindenkit le kell győzni. Most már a drukk inkább felspannol, szeretem, ha sokan vannak a csarnokban vagy közvetíti a televízió a versenyt – szeretek szerepelni. Az Európa-bajnokságon Somorján, Felvidéken szinte otthon voltunk, a lelátón 95 százalékban magyarok voltak, óriási erőt adtak, a fele siker az övék.

– Pár hónapja kijelentette, felnőtt Európa-bajnok szeretne lenni. Kipipálhatjuk. Családja már belengette a világbajnoki aranyat is idénre. Ha az is pipa, utána a Los Angeles-i olimpia jön a sorban…

– Legyen így a sorrend!