A vér nem válik vízzé
Sokáig csak a nagyapja, Kemény Ferenc és az édesapja, Kemény Dénes miatt figyelték árgus szemekkel a munkáját vízilabdás körökben, most már a saját eredményei is minősítik: Kemény Kristóf a BVSC–Zugló fiú ifjúsági csapatának edzőjeként és a férfi utánpótlás-válogatottakat felkészítő edzői csapat tagjaként folytatja a családi hagyományokat.
– A családi hagyományokat folytatva hat éve áll a medence partján, mikor érezte azt, hogy beérett a rengeteg munka, és saját jogán is megérkezett a vízilabdasportba?
– Erről a kollégáimat kellene megkérdezni, kívülállóként én gondolok valamit, de az lehet, hogy nem teljesen fedi a magyar vízilabda-társadalom gondolatát. Az biztos, hogy amikor néhány éve egy hirtelen jött lehetőséget megragadva elkezdtem edzősködni Pécsen, mindenki csak az egyik legsikeresebb vízilabda-utánpótlásedző Kemény Ferenc unokájaként és a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány, Kemény Dénes fiaként tekintett rám. A harmadik évben tört meg a jég, amikor már a Vasas serdülő fiúcsapatával meglepetésre döntőt játszhattunk az országos bajnokságon. A következő esztendőben a BVSC ifijeivel tizenöt év után elhoztuk az aranyat, felejthetetlen pillanat volt, hogy a Magyar Vízilabda Szövetség akkori elnökeként édesapám akaszthatta a nyakamba az érmet. Hab a tortán, hogy a rá következő szezonban a klub történetében először megnyertünk a másodosztályú felnőttbajnokságot is. Ez a három kiemelkedő eredmény hozzájárult ahhoz, hogy az uszodai körökben kezdtek Kristófnak szólítani.
– Ettől még a Kemény címkét egész életében magán fogja hordani. Összességében ez inkább előny vagy hátrány?
– A hátrányokkal nem szabad foglalkozni, az előnyöket ki kell használni. Nagyon büszke vagyok a felmenőimre, és nemcsak a pólóban elért sikereik, hanem az emberi érdemeik miatt is. A mai napig rengeteget tanulok tőlük, ahogy a két szakmai igazgatómtól is, az országos utánpótlást irányító Cseh Sándortól és a BVSC-s szakmai munkát koordináló Dabrowski Norberttől szintén. És mert ebben a közegben nőttem fel, sőt magam is játszottam több-kevesebb sikerrel, nyilván van a vízilabdasporthoz némi veleszületett affinitásom. Hogy egy képzavarral éljek: a vér nem válik vízzé.
– Mi a legnagyobb álma?
– Természetesen az, ami a profi játékosoknak is: az olimpia. Ettől nyilván még fényévekre vagyok, rengeteget kell tanulnom, fejlődnöm, de az alaptermészetemtől kicsit idegen módon igyekszem türelmes lenni, szintről szintre lépkedni, nem sürgetni a dolgokat. És persze simán lehet az is, hogy útközben kiderül, bennem még sincs meg az apai X faktor.
– Megfogalmazható, mi ez az X?
– Egyelőre csak azt kapiskálom, mik a jó edző ismérvei. A legfontosabb az egyensúly az emberi és a szakmai oldal közt. Egy szint alá nem mehetsz egyikben sem, de ezt a szintet mindig az adott korosztályhoz és játéktudáshoz – másodosztály, OB I., válogatott stb. – kell igazítani. Fejlődőképesnek kell lenni, hiszen a vízilabda más sportágakhoz hasonlóan folyamatosan változik, ha nem vagy naprakész az edzésmódszertanban, taktikában, lemaradsz, és ami a legrosszabb, lehúzod a csapatodat is. Emellett a jó edző érzékeny, képes beleélni magát a játékosai aktuális helyzetébe, tud motiválni, az elvárásai teljesíthetők, és mindezt személyre szabja és megfelelően kommunikálja. Összetett feladat a miénk, de egyvalamit nem árt mindig szem előtt tartani: hiába kemény az élsport eredményorientált világa, elsősorban emberekből és nem gépekből áll.