A vezető (mű)alkotása

– „Úgy érzem, hogy sikerült teljesen eggyé válnom a Honvéddal” – mondta még év elején, miután újraválasztották. Azért ezt a mondatot idézem, mert 23 éve tartozik a klub kötelékébe, tizenkét év vízilabdázóként, majd szakosztályvezetőként és nyolc elnöki pozícióban, az egyesület élén. Mit jelent, hogy most vált eggyé a Honvéddal, amikor már két évtizede ide tartozik?

– Ha valaki egy klubnál elkezdi a pályafutását, nem lát rá az egész egyesületre és annak működésére. Talán ha egy sportágból áll, könnyebb a helyzet, de a Honvédnál 26 szakosztály működik. A sportoló a honvédos életérzést saját sportágából adódóan látja és éli meg, és főleg a saját közege, edzője, szakosztálya határozza meg. A szakosztályokra gyakorolt hatást a nagy klub tudja valamilyen mértékben befolyásolni és alakítani. A 23 év alatt megéltem mindegyiket, most már a teljes képet látom: a fejlesztéseket, változásokat, szövetségi működéseket, sportági különbségeket és azonosságokat – és a sok embert, aki itt dolgozik. Emlékszem erre a mondatomra, és tényleg mostanra vagyok olyan helyzetben, amikor a Honvéd minden rezdülését érzem, azt is, ha kibillen az egyensúly házon belül, és tisztában vagyok a történések nagy részével. Ha nagyobb szavakat akarok használni, azt mondom: nemcsak teszek, hanem alkotok. Az a jól működő rendszer, ha mindenki így érez, és igyekszem mindent megtenni ennek érdekében.

– Ahhoz, hogy ehhez a mondathoz eljusson, kellett a többféle perspektíva? Végigmenni a lépcsőkön, megismerni különböző látószögeket?

– Hosszú távon mindenképp úgy vélem, szükséges ezen végigmenni. Ha az életet a futás alapján határoznánk meg, akkor azt mondom, hosszútávfutó vagyok. Lassabb tempót diktálok, de sokáig bírom, így vagy úgy célba érek, alapos vagyok, szeretem körbejárni a dolgokat és akkor dönteni, ha látom előre a kimenetelét. Kemény Dénes mondta régebben: ne a körülmények irányítsanak, hanem ha lehet, te befolyásold őket. Ez viszont nem vágy, ami egyszer csak teljesül, tenni kell ahhoz, hogy legyen hatásunk, befolyásunk a környezetünkre. A példamutatás a legjobb tanítás. Ha mi jól dolgozunk, az edzők jól dolgoznak, akkor kifejlődik a versenyzőkben, a gyerekekben a „honvédos érzés”, utána a következő lépés a Honvéd-kompatibilitás. Ez egyfajta viselkedésforma, hozzáállás az élethez, a sporthoz, a klubhoz, a másik emberhez, a kihívásokhoz, az alkalmazkodáshoz. A működési modellünk alapja, hogy a különféle sportágaink és versenyzőink kiegészítik egymást, de a legrosszabb esetben is megférnek egymás mellett. Ez nem mindig jellemző a sok sportágas egyesületeknél, sőt, kardinális kérdés, hogyan férnek meg és osztoznak helyszíneken és meglévő forrásokon.

– A békés egymás mellett élés nem lehet egyszerű, ha ilyen sok olimpiai sportágat irányítanak. Cél egyébként olimpikonok kinevelése?

– A sikerre lehet vágyni, de nem lehet erőltetni. Az egyesület annyit tehet, hogy segíti és támogatja a sportolót, aki a Honvédot választja. Alapvetően mindenki olimpiai bajnokot akar nevelni, vagy azt gondolja, hogy egy klub ezért van, de én nem így látom. Rákényszeríteni valakire egy olyan életformát, amit úgy hívunk, hogy élsport, a lehető legrosszabb út, vagy legalábbis a nehezebb. Ennek magától, belső motivációból kell kialakulnia, nem külső ráhatásra. Számomra a legkiábrándítóbb azoknak a sportolóknak a véleményét olvasni, hallgatni, akik azt mondják egy általunk sikeresnek vélt pályafutás után, hogy mennyire szenvedtek életük során, miközben évtizedekig azt hihettük, milyen szép életük volt, hiszen azt csináltak, amit akartak. Furcsa, ha valaki a saját maga életének az áldozata lesz. Viszont sok olyan sportolót is ismerek, aki szép pályafutást futott be, esetleg a közeg része maradt, egzisztenciálisan, emberileg olyan hátteret kapott a sporttól, hogy azzal továbbra is boldog és sikeres életet tud élni. Ők azok, akik anno olimpiai bajnokok akartak lenni, és nem más akarta, hogy azok legyenek. A Honvédban a hitvallásunk: nem akarhatjuk jobban a sikert, mint a sportoló! Az nagy baj lenne, és egyben a sikerhez kevés is. Nekünk a segítésük, támogatásuk a feladatunk. Mindenki a saját életéért, pályafutásáért és boldogságáért felel. Ezt a lehető leggyorsabban fel kell ismerni.

– Azt mondja, „nem akarhatjuk jobban a sikert, mint a sportoló”, mindenki saját magáért vállal felelősséget és dönt a sorsáról, ugyanakkor létezik klubelvárás, szövetségi, társadalmi elvárás a versenyzőkkel szemben. A saját és a Honvéd felfogása, filozófiája segít abban, hogy az extranehéz eseteket is kezelje? Említhetném Milák Kristófot vagy az idén szerződtetett fiatal úszót, Jackl Vivient és az edzőjének választott Shane Tusupot. Melyik utat kell választani velük szemben, elnökként, egykori sportolóként, esetleg „csak” emberként támogat és segít?

– A legjobb út mindig az egyenes, világos szabályokkal. Nagyon messziről jöttem ebbe a sportágba, nem volt törvényszerű, hogy vízilabdázzak és eljussak odáig, ahol most vagyok. Láttam a legalját és a legtetejét a vízilabdának, klub- és válogatottszinten. Mint egykori sportoló megértem minden szinten a sportolót, mint sportvezető feladatom megtalálni az utat, ami segít kimozdítani abból az élethelyzetből, ami adott esetben nem a saját céljai elérését támogatja. A sportoló nem mindig tudja, miért van gödörben, vagy nem mindig képes kezelni az extra sikert. A hitelességemet a szemükben talán az adja, hogy ezeket én is megéltem. Ugyanakkor nagyon óvatos is vagyok és csak javaslatokat vázolok fel. A döntés a végén mindig az övék kell hogy legyen, hogy ezen az úton akarnak-e továbbhaladni, vagy ha nem, más irányt kell felvenni. Erőszakból jó nem születik, feladatunk viszont, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a sportágában maradjon a versenyző és megadjuk a teljes hátteret, amire szüksége van – ez a mi munkánk.

– Kihívás vagy felelősség, hogy a Honvéd vezetőjeként jól kezelje Milák Kristófot és a sportágban tartsa, illetve a magyar úszósport 16 éves ékkövét, Jackl Vivient megfelelően kísérjék végig a pályafutásán?

– Nem kedvelem a langymeleg dolgokat. Szeretem, ha izzik valami és van kihívás. Persze az az igazán jó kihívás, aminek a remény ott csillog a végén, hogy ebből lehet még siker is. Úgy belemenni valamibe, hogy tudom, a szakadék szélén vagyunk és belezuhanhatunk, azt nem szeretem. Valójában az a kihívás, hogy bebizonyítsam a másiknak, képes a sikerre, rádöbbentsem, hogy először is értékes ember, utána arra, milyen értékes sportoló. A sportban az a fontos, mikor hajtod végre, amire képes vagy ahhoz, hogy nyerj. A versenyen, abban az adott pillanatban kell a legjobbnak lenni, nem pedig „edzésmenőnek”. A bizalom két ember, valamint egy sportoló és egyesülete között is kialakulhat, ha utóbbit is megérzi a külvilág szemében problémásnak látszó sportoló, akkor szárnyalni tud. Jó látni, amikor szárnyakat tudunk adni a sportolóknak. Annyit kapsz vissza az egyesülettől, amennyit beletöltesz. Az élettől is pontosan azt kapom vissza, amit beleteszek. A Honvédnál az a táptalaj vagyunk, amiben ha gyökeret ver valaki és segítjük, törődünk vele, ápoljuk, mindent megadunk neki, akkor megerősödik és itt nő ki nagyra. És a „mindent megadunk neki” nem az anyagiakra értendő.

– Konkrétumok alapján jelenleg nem tűnik ütőképes párosnak Jackl Vivien és Shane Tusup kettőse, olyannyira, hogy a fiatal úszó másik edzővel is készül. Hogyan látja Milák Kristóf helyzetét a világbajnokság előtt?

– Shane és Vivien esetében azt tudom mondani, ez nagyon szép tanulási folyamat mindenkinek. Nem cserélném be, nem „csinálnám vissza”. Shane-t nagyon jó szakembernek tartom, ismerem őt, látom azt a törékeny oldalát, arcát, amit más nem. Amikor megalkuvó, amikor kompromisszumot kell kötnie, látom, mennyire fáj neki, mennyire töredezik alatta, de teszi a dolgát. Szerintem óriási nagysága egy embernek, ha engedni tud még akkor is, ha úgy érzi, az már egy kicsit nem is ő. Ez is egy tanulási folyamat. Vivi nagyon nagy tehetség, egy csiszolatlan gyémánt, akinek sokat kell még tanulnia, ebben kell segíteni és ha szükséges, menet közben finomítani a rendszert. Azon vagyunk, hogy a legjobban végződjön a történet akkor is, ha út közben másoknak pár lépés érthetetlen. Volt erre példa Kristóf esetében is – akár Párizs előtt is –, végül egy arany- és egy ezüstérem lett az eredmény. Kristóf sem olyan, mint az első vagy második olimpiája előtt és után, változik. Mi pedig tanulékony szervezet vagyunk. Szeretném elérni, hogy a közös projektünk zártával egyszer mindegyikünk azt tudná mondani, ez értékes időszak volt.

– Az elmúlt két olimpián a Honvéd volt a legeredményesebb magyar sportegyesület. Párizsban 2 arany-, 4 ezüst- és 2 bronzérmet szereztek, még az országok versenyében is előkelő helyezést érnének el. Ha a legnagyobb megmérettetésen a legjobbként végeznek, az mutatja a Honvéd valódi erejét?

– Egy mérőszáma vagy visszaigazolása a munkánknak, de ha csak ebben mérnénk, csalóka lenne. Mert az adott versenyt és eredményt számtalan tényező befolyásolja. Ha valakinek nem sikerül pontot vagy érmet szerezni – előre nem látható okok miatt, mint például betegség, lelki válság vagy egészségi problémák –, és az alapján ítélnék meg az egyesületet, azt mondanák, a Honvéd alulteljesít, nem elég erős – azért az fájna. Nagyon örülünk az eredményeknek, de nem versenyzünk ilyen szinten a többi klubbal, vagy nem akarunk az országok közötti versenyben mondjuk a huszonhatodiknál előrébb végezni, nem ez a célunk. Persze ha összejön, azt se bánjuk. Azt a képletet akarjuk megfejteni, hogyan fejlődhetünk és lehetünk jobbak. Nem arra kell törekedni, hogy olimpiát nyerjünk, hanem arra, hogy a mindennapi munkát a lehető legjobban végezzük el, mert ez vezet az olimpiai dobogóig. Úgy is mondhatnám, hogy a siker a megfelelő napi munka hozadéka. Nem lehet csak vágyni rá, tenni kell érte és azt naponta. A sikert nem lehet elkerülni, ha a megfelelő munka el van végezve, ahogy például a céljaiért sokat edző sportoló sem tudja elkerülni, hogy izmos legyen. Nem azért edz, hogy az legyen, de nem tudja elkerülni. Hát a siker is ilyen.

– Az elmúlt húsz évben számtalanszor jártam itt a Honvéd-telepen, most azt látni, hogy a régi szép – fogalmazzunk finoman – retró hangulatból nem maradt semmi. Új létesítmények, jó körülmények, modern klub benyomását kelti a Honvéd. Egyik sikerének tartja a megújulást, hiszen az elmúlt nyolc évben valósult meg.

– Ezek azok a feltételek, amik nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy hozzánk akarjanak járni sportolni. Az a feladatom, hogy elvégezzem munkám és a feltételek megvalósuljanak. Az, hogy jobbak lettek a körülmények, óriási pozitívum, de mindig az a lényeg, mivel töltjük meg őket.

– Azért pár éve nem gondolta volna senki, hogy a Tüzér utcai atlétikapálya egyszer világbajnoki edzéshelyszín lehet…

– Jól hangzik, az biztos, de azért nem helyezem ezeket reflektorfénybe, mert a végén még megelégszem velük. És nem szeretnék ilyen formában megelégedni. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember érzi magán, hogy fárad, de tudja, ha leül, nem kel fel. Akkor ülök le legközelebb, ha eljön az ideje, és kihordtuk lábon a fáradtságot. A sportban az igyekezetért nem jár dicséret, csak az extra dolgokért. Véleményem szerint az az alap, hogy valaki igyekszik a munkáját a lehető legjobban elvégezni.

– Harmadik vezetői ciklusát kezdte. Milyen célokat fogalmaz meg egy hosszútávfutó a következő rövid távra, négy évre?

– A legnagyobb eredmény az a honvédos közösség, amelyik azonosulni tud az értékeinkkel, hozzátesz a klub sikeréhez, alkot és a sporton keresztül éli az életét és azt érzi, minden itt töltött idő értékes. Alapvetően nem ciklusokban gondolkodom, nem versenylovakat és versenyistállót látok, hanem embereket, akik megtöltik a teret – nekem a honvédos közösség boldogsága a legfontosabb.

– Nem ciklusokban gondolkodik, az életét mégis négy évek keretezik, olimpiai ciklus, most elnöki ciklus.

– Az idő ad egy határt és elszámoltatási lehetőséget. Az első ciklusom feladata volt a telephelyet alkalmassá és modernné tenni a megfelelő munkára. Megtörtént. Majd a következő, hogy olyan szintre, rangra emeljük a Honvédot egy egységes csapattal, ahol mindenki azt mondja: jó ide tartozni. Szerintem megvalósult. A következő cél mindezt megtartani, továbbvinni és a rendszer háttértámogatását úgy biztosítani, hogy a megfelelő szolgáltatásokból bevételünk is származzon. Megfogni a lehetőségeket, és a saját magunk lábára állni. Elértük, hogy legyen megfelelő létesítményi hátterük, stabil sportági bázisunk, eredményességünk, a következő, hogy úgy szolgáltassunk, hogy ezért az emberek hajlandóak legyenek áldozni, mert tudják, amit itt kapnak, azzal többek lesznek.

– Mint egy házépítés; ha jól értem, az alapok megvannak, a falak állnak, a berendezés is gyarapodik, az apró szépítő elemek hiányoznak még?

– Próbálom úgy programozni ezt az okosotthont, hogy a lehető leggazdaságosabban tudjunk működni, és amit megtakarítunk, vissza tudjuk forgatni annak érdekében, hogy szebb és jobb legyen.

– Vízilabda-pályafutása alatt a kapuból belátta az egész medencét, a társakat, az ellenfelet. Ez a fajta látásmód segíti, hogy hasonlóan lásson a pályán mint a Honvéd ügyvezető elnöke?

– A válaszhoz visszamegyek a pályafutásom legelejére. Azt nem tudom, hogy azért lettem-e kapus, mert alapvetően védekező típusú vagyok, vagy azért lettem biztonsági játékos és óvatos, mert kapusposzton játszottam. Örök kérdés, mert egyfelől vagy valamit megtanulsz abból a pozícióból, amit évtizedek alatt betöltesz, vagy igazából te olyan vagy és ki van jelölve az utad. Mindig is csapatjátékos voltam. Nekem ez a legfontosabb. Ahogy eddig, úgy ezután is egy vagyok abból a csapatból, amihez tartozom. Csapatérdekeket követünk, ahol mindenki teszi a saját dolgát. A csapat és a kollégáim nélkül nincs esély alkotni. Hálás vagyok értük. Számomra óriási érték és megtiszteltetés, hogy egy ilyen közegben dolgozhatok. Tehát a Honvéd sikerei a mi sikerünk és a mindannyiunk munkájának az eredménye. És mostanra – ahogy az elején is kezdtük – azt mondhatom, tényleg eggyé váltam a Honvéddal, és ez fantasztikusan jó érzés.