A világ végéig is el tudnék úszni

– Ahhoz képest, hogy tavaly szóba került, hogy az olimpia után visszavonul, alig egy hónappal a játékokat követően már az uszodában indul a napja, reggel 9-kor túl is van egy edzésen. Vérszemet kapott Tokióban?

– Igazából már a májusi Európa-bajnokság után eldöntöttem, hogy folytatom. Most pedig, hogy túl vagyok az olimpián, nem is akármilyen eredménnyel, meg sem fordul a fejemben, hogy búcsút intsek. Még mindig nagyon szeretek úszni, imádom a versenyek hangulatát, és azt a közeget, ami az uszodában körbevesz. Egyelőre egyéves ciklusokban gondolkozom. Jövőre világ- és Európa-bajnokság is lesz, ami ritka, mert általában csak egy világversenyünk van egy évben. Elsősorban ezekre fókuszálok.

– Minek köszönhető, hogy épp most sikerült áttörnie a gátat?

– Sokkal hosszabb ideig tartott kilábalni a hullámvölgyekből, mint ahogy terveztem. Tulajdonképpen a Covidnak köszönhetem, hogy aztán sikerült. Bezárták az uszodát, és én is elkaptam a vírust. Hosszú ideig tüdőgyulladással feküdtem otthon. Közel három hónap szünetem volt. Ennyi pihenőt talán az egész karrierem során nem kaptam. Fizikálisan és mentálisan is feltöltődtem, tiszta lappal vághattam neki a szezonnak. Amikor újra edzeni kezdtem, olyan érzésem volt, mintha sosem fáradnék el. Szerencsére ez aztán a versenyeken is kijött. 

– Hosszútávúszó hasonlóképp lesz valakiből, mint mondjuk párbajtőröző? Ránéz az edző a gyerekre, és azt mondja, neked a nyílt víz való?

– Többé-kevésbé igen. A gyorsaság a genetikától függ, ezért nem nagyon lehet vele mit kezdeni, az állóképesség viszont a végtelenségig fejleszthető. Én a kisebb termetű, kevésbé masszív, lassú úszók közé tartozom. Már kiskoromban is megmutatkozott, hogy vannak gátaim a medencében, ezért a kezdetekben is 800 vagy az 1500 méteres futamokra készültem. Az edzők szerint ugyanakkor ahhoz is tehetség kell, hogy valaki olyan céltudatos, szorgalmas és kitartó legyen, mint amilyen én vagyok. Azt mondják, hatalmas szívem van. Ebből próbálom a legtöbbet kihozni. Persze én is el szoktam fáradni, de amikor igazán jó állapotban vagyok, úgy érzem, a világ végéig is el tudnék úszni.

– Risztov Éva 2012-es győzelme nem befolyásolta?

– Akkor én már rég hosszútávúszó voltam. A londoni olimpián azért nem indultam, mert az azt megelőző válogatóversenyről csak egy ember juthatott ki. Igyekeznie kellett Évinek, hogy ő érjen előbb a célba. Két másodperc különbség döntött. Ő második lett, én pedig harmadik. A pályafutásunk során voltak köztünk ellentétek, de tulajdonképpen ez mindkettőnkre pozitívan hatott: hajtottuk egymást, szerettük volna legyőzni a másikat.

– Egy ilyen betonkocka, mint amiben az előbb úszott, az nem maga a pokol?

– Akkoriban, amikor versenyezni kezd­tem, a nyílt vízi úszás nem volt még ennyire népszerű, a televízió sem közvetítette. Az ifjúsági Európa-bajnokság 5 kilométeres távjára készülve én is csak azzal voltam tisztában, hogy egy folyóban kell majd versenyeznem. Óriási verekedés volt a vízben, még gyomorszájon is rúgtak, ennek ellenére a verseny minden percét élveztem. Amikor 1500-at úszok a medencében, sokszor már néhány másodperc után azt nézem, mikor lesz vége. Nyílt vízen ez sosem fordul elő. Ég és föld a kettő. Megépült itt Szegeden az új uszoda, ami gyönyörű és modern, minden igényt kielégít, de már korábban jeleztem, hogy jó időben továbbra is itt, a nyitott medencében szeretnék edzeni. Húsz éve minden májustól októberig tartó időszakban kint vagyok. Így nőttem föl. Nem esne jól, ha azt mondanák, hogy ezentúl fedett uszodában kell edzenem. Persze, ha olyan céljaid vannak, mint nekem, megfeledkezel mindenről. Nem könnyű 4:50-kor felkelni, aztán három órán keresztül a fekete csíkot bámulni a medence alján. De megteszed, mert ott lebeg lelki szemeid előtt a munka gyümölcse, aminek a beérése csak idő kérdése.

– Az olimpiai ezüstérmes Rasovszky Kristófnak könnyű dolga van. Veszprémi születésű, közel a Balaton. Önnek itt, Szegeden hol van lehetősége a szabadban úszni?

– A Maty-éren, ahol a kajak-kenu versenyeket is tartják. Májustól októberig heti egyszer-kétszer biztos, hogy kimegyünk. Szükség van arra, hogy folyamatosan ússzunk. Azért a medencében mások a körülmények. A fordulóknál például mindig megpihen az ember, nyílt vízen azonban nincs fal, amiben megkapaszkodhatnál. Ott megállás nélkül úszol.

– A medencében, az edzések alkalmával szoktak olyan hosszú távokat úszni, mint a versenyen?

– Változó. Attól függ, hogy éppen mire készülünk. Idén kizárólag a 10 kilométer volt tervben, mivel az olimpia programjában csak ez szerepel. Átlagosan 9 kilométert úsztunk edzéseken, de azt nagy intenzitással, napi kétszer. Amikor 25 kilométerre készülünk, azért olykor becsúszik ennél hosszabb táv is. 25 kilométert azonban évente csak egyszer teszünk meg.

– Nem csoda, hiszen ez több, mintha oda-vissza hosszában átúszná a Velencei-tavat…

– Vagy mintha ötször egymás után átúsznám a Balatont.

– Évi egy alkalom már meg sem kottyan, igaz?

– Nem nagyon. Az egy óra alatt megvan. Hipp-hopp eltelik, észre sem veszem.

– A tokiói olimpia volt élete legnehezebb versenye?

– Egy olimpia mindig extra terhet jelent. Mentálisan is. Nagyon erős a tempó, Tokióban ráadásul a körülmények is nehezítették az úszást. Ugyanakkor csak 25-en voltunk, úgyhogy ebből a szempontból most nem hátráltatott semmi, ami máskor szokott. Ha többen indulnak egy versenyen, az ember darálóba kerül. Nem azért nem tud előrébb kerülni, mert rossz úszó, hanem egyszerűen képtelen helyezkedni. Tokióban szellősebb volt a mezőny, és hamarabb szét is szakadt, az utolsó körre már csak nyolcan maradtunk az élbolyban. Itt most tényleg az úszótudás döntött. Ritkán fordul elő ilyen. Nekem pedig kifejezetten kedvezett ez a helyzet.

– Milyen nehezítő körülményekre utalt az előbb?

– Először is a 2:45-ös kelésre és a 6:30-as rajtra. Aztán a kellemetlenül meleg vízre és hőmérsékletre. Tokióban reggel 5-kor, amikor még föl sem kelt a nap, 29 fokot mutatott a hőmérő. Mindez 85 százalékos páratartalommal társult. Ezek olyan körülmények, amikben létezni sem könnyű, nemhogy versenyezni 10 kilométeren át. Én viszont szerencsére nagyon jól alkalmazkodom az ilyen helyzetekhez, ami szintén nagy előny a nyílt vízi úszásban. Azt vettem észre, hogy minél nehezebb dolgom van, annál jobban teljesítek.

– Tokióban nehezebb volt, mint Rióban?

– Mai napig nem értem, miért szidta mindenki a riói vizet. Évente több millió ember fürdik benne, és soha senkinek semmi baja. Az olimpia idején még olyan pletykák is keringtek, hogy hullát találtak benne. Én egy évvel a játékok után is jártam a Copacabanán, de akkor sem tapasztaltam semmi rosszat. Annak idején valószínűleg kellett valami izgalmas sztori, amit el lehetett adni a médiának. Tény, hogy a város nem volt makulátlanul tiszta, de én ezzel együtt is imádtam azt a nyárias fesztiválhangulatot, ami ott jellemző. A tokiói öböl vize sokkal mocskosabb volt, alig lehetett látni benne. A japánoknál nagyon sokat esik az eső, főleg nyáron, és a csapadék a csatornákból belemossa a tengerbe az e-coli baktériumot. Ugyan a szervezők kihelyeztek egy védőhálót, ami ideig-óráig fölfogta a szennyeződést, de a triatlonos lányok versenye előtti este megérkezett a tájfun, aminek már ez a szerkezet sem tudott ellenállni. Aznap reggel kiemelkedően rossz értéket kaptak a vízminőség-ellenőrök, ennek pedig meg is lett az eredménye: több versenyző is megbetegedett. Mi a verseny előtt pár percet töltöttünk csak a vízben, széntablettát szedtünk és pálinkát ittunk, próbáltuk minimalizálni a megfertőződés esélyét. Hála istennek nemcsak a versenyen, hanem utána sem lettünk rosszul.

– Mennyire kiszámítható a tengervíz? A tokiói öbölben érte meglepetés?

– A tokiói egy viszonylag kiszámítható verseny volt. A nyílt vízi bajnokságokra viszont nem ez a jellemző. Bármi megtörténhet: leszakíthatják a szemüvegedet, a sapkádat, visszaránthatnak vagy behúzhatnak egyet. Az egyik angol srácnak komoly esélye volt, hogy pontszerző helyen végez az olimpián, ám öt kör után kiszállt, mert úgy nézett ki, mint akit agyonvertek. Belenézett egy sarokba vagy egy könyökbe. Fölrepedt a szemöldöke, és úgy bevérzett, felpüffedt a szeme, hogy nem is látott.

– Holtpont?

– Általában olyan 6000 méter körül szokott jönni. Most még nehezebb volt koncentrálni az extra meleg és a koránkelés miatt. A körök azonban rövidebbek voltak, mint máskor, ezért sűrűn tudtunk frissíteni. Az olimpia előtt már annyira fáradt voltam, hogy többször elsírtam magam. Az egyik ilyen esetnél megfogadtam, hogy kint, a verseny közben, amikor érzem, hogy veszítek az erőmből, ezekre a nehéz pillanatokra fogok gondolni. Az utolsó méterek nagyon-nagyon fájtak már, de amikor emlékeztettem magam, hogy mennyi áldozatot hoztam, mennyi könnyet, vért és verítéket hullattam, hogy itt lehessek, akkor jött a lendület.

– A külvilágtól teljesen elszakad a vízben? Mennyire van magára utalva?

– A parttól messze úszunk, ha lenne közönség, akkor sem nagyon észlelnénk. Egyedül az edzőmmel van kontaktom az „etetésnél”, ő azért próbál kommunikálni velem egy kicsit, amíg iszom. De mivel sokan úszunk együtt, sosem érzem magam egyedül. Még ha ellenfelek is vagyunk, olyan, mintha csapatban úsznánk, hiszen mindenkinek egy a célja: minél gyorsabban teljesíteni az előírt távot.

– Hogyan tájékozódik a vízben? Látja, hányan és kik vannak maga körül?

– Maximum a fordulóknál. Ez nagyon nagy nehézsége a nyílt víznek. Én kettes levegővel úszom általában, ebből kifolyólag mindig csak a jobb oldalra látok rá. A hármassal ritkábban veszel levegőt, több oxigént használsz el, nehezebb vele haladni, Tokióban viszont kénytelen voltam így úszni, hogy mindkét irányba figyelhessek. Erről is, arról is megelőzhettek volna. Sokáig nem tudtam, hogy hányan vannak mögöttem, és milyen távolságra helyezkednek el. Csak az utolsó körnél szembesültem vele, miután az edzőm, Gege is jelezte, hogy már csak 8-an vagyunk. Ez pedig nagyon megnyugtatott.

– Fontos, hogy lásson a víz alatt?

– Valamennyire igen. Ha tisztább, legalább a lábvizet látod, abból pedig következtetni tudsz arra, hogy milyen távolságra van az előtted haladó ellenfél, és bízol benne, hogy jó irányba úszik.

– Közel két órán át úszott az olimpiai döntőben. Mire gondolt ez idő alatt?

– Tíz kilométeren csak a versenyre koncentrálsz, mert ott minden méter meg van tervezve. De mondjuk 25-ön már nem tudsz egyfolytában odafigyelni, 5 és fél órán keresztül csak az úszásra összpontosítani. Ott azért elgondolkozom sok mindenen, például, hogy mit fogok sütni legközelebb. Az evés az úszóknál amúgy is egy elég kardinális kérdés. A korai edzéseken én is sokat gondolok a reggelire. Van, amikor semmi más nem jár a fejemben, csak egy hatalmas sajtos roló.

– Visszanézte már a versenyről készült felvételt?

– Az egészet egyben még nem, csak részleteket láttam. Általában a nyilatkozataimat nézem vissza először. Sosem emlékszem, hogy mi hangzott el, mindig csak reménykedem, hogy nem mondtam hülyeséget. Olyan extázisban, mint amilyenben verseny után vagyok, persze nem csodálkoznék rajta. De azért szégyellném.

– Alig három másodperc választotta el a dobogótól, most pedig alig három év a párizsi olimpiától. Nagy a kísértés? 

– Nagy. Három év sokkal, de sokkal kevesebb, mint a négy. Remélem, hogy egy olimpia még belefér. Ha csak az úszás lenne az életemben, akkor nem is vacillálnék. De nyilván a magánéletre is gondolnia kell az embernek. 2024-ben 30 éves leszek. Szeretnék előbb-utóbb gyereket. Anyukám is mindig emlékeztet rá, hogy régóta vágyik unokára. Persze ez az olimpiai negyedik hely most számára is világos üzenet: a családalapítás egy kicsit még várat magára.