Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Hirdetés

– „Engedjék meg nekem, hogy jó messzire visszalépjek, egy erdélyi kisvárosba, Dicsőszentmártonba, ahol egy gyermek áll egy ház elég nagy udvarán, futball-labdával a hóna alatt” – mondta a beszédében az Év Sportolója Gálán, amelyen életműdíjat kapott.

– Édesapám könyvelő volt, a II. világháborút végigharcolta a magyar oldalon. Megsebesült és Drezdáig vitték, ott lett hadifogoly. Ezt a kommunisták sosem bocsátották meg neki. Amikor a szüleim Marosvásárhelyen lakást kérvényeztek, egy vályogházat utaltak ki a vasútállomás mellett, egy rozoga szoba-konyhásat, így inkább Dicsőszentmártonba, a nagyapám szép nagy házába mentünk. Jó nagy udvara volt…

– Lehetett benne labdázni.

– Meg aztán a kertben megtermett minden, ami kellett. Jártam salátát árulni a piacra, kettőt adtam egy lejért, velem nem lehetett alkudozni. Nagyanyámat nyolc év után engedték haza a kényszermunkából, a Duna-csatornától, és Dicsőszentmártonban jelöltek ki neki kötelező tartózkódást. Akkor már haton laktunk nagyapám házában, egy fizetésből éltünk. Biztos, hogy nagyon nehéz volt a szüleimnek, de a bátyámmal ebből semmit sem éreztünk, iskolai gondjaink sem voltak. Most fordul meg a fejemben, hogy édesapám miért szerette olyan nagyon a narancs fehérjét megenni… Sok szép emlékem van… Édesanyám a legnagyobb hős ebben a történetben. Mindmáig emlékszem arra a labdára, amit tőle kaptam. És labdánk volt, hát rúgtuk.

Korábban írtuk

– A szülei biztatták?

– Édesapám nagyon szerette a futballt. Nagyapám jól megverte, ha elkapta, hogy játszik, ezért mindig azt mondta nekünk, hogy „engem nem engedtek, de én titeket mindig engedlek majd focizni”. Engedett és sokat támogatott. Tizenöt éves voltam, amikor az egyik mérkőzésemen rosszul lett, és összeesett a lelátón. Kirohantam hozzá, de már késő volt… Ebből a dicsői Chimica (a vegyi kombinát csapata – a szerk.) nevű negyedosztályú csapatból lettem román ifiválogatott. Azt mondják Franciaországban, hogy bárhova mész, bármilyen kis faluba, olyan nincs, hogy ne legyen templom és futballpálya. Hát létezik. Ma futballpálya nincs Dicsőben. Egyszer egy halottak napján elmentem és le akartam ülni oda, ahol apám ült azon a napon és nézte a mérkőzésemet. Nos, már a lelátót is elbontották.

– Magyar érzelmét a családból örökölte, így nevelték a szülei?

– Azt hiszem, hogy igen. És a család története is felébresztette bennünk a génjeinket. Történtek olyan dolgok, amikről sosem beszéltek nekünk a szüleink. Például volt egy fényképalbumunk, és amikor lapoztuk, anyai nagyapám fényképe fölött mindig hamar át kellett lapozni. „Hagyjad szegényt…” – mondták. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért, de mindig elhangzott, hogy „majd máskor elmeséljük”. Aztán egyszer csak kiderült, hogy Sántha Józsefet lelőtték.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Kik?

– Az erőltetett kollektivizálás idején, 1949-ben kuláknak nyilvánították és falujában, Vadasdon kivégezték. Hátulról lőtték le. A Securitate utólag úgy állította be, mintha menekülés közben érte volna a találat, így próbálták álcázni a gyilkosságot. Így az is világossá vált, hogy a nagybátyám miért nem mehetett soha egyetemre. Ezekből az élményekből alakult ki bennünk egy konok dac. Beleszülettünk egy történelmi valóságba, hát mit csináljunk? Én küzdeni akartam, nagyon örvendtem, hogy játszom és kapaszkodom felfelé, én lettem először százszoros román válogatott. Persze, hogy fájt, amikor kihagytak a keretből, mivel egy csoportba kerültünk a magyarokkal a vb-selejtezőn, és nem bíztak bennem.

– Amiatt, hogy magyar?

– Igen. Később kiderült, hogy Ilie Verdeț román politikus utasítására. Azt mondta, hogy amíg a magyarokkal vannak egy csoportban, addig Bölöni nem játszhat.

– 1983-ban ön lett a legjobb romániai labdarúgó. Befogadták a román válogatottba, vagy érték támadások a magyarsága miatt?

– Egyszer kellett kikérnem a bozgorozást (a magyarokra használt becsmérlő szó – a szerk.) a román válogatottban, amikor egy játékos bunkóságból azt mondta, hogy „bozgor, add ide a labdát”. Akkor hallgattam, de utána elmondtam neki, hogy „vagy a nevemen szólítasz, vagy nem mondasz semmit, mert nem engedem, hogy így szólíts”. Ő meg szabadkozott, nem tudta, hogy pontosan mit jelent…

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Olvastam valahol, hogy akkoriban az ön klubja, a Steaua egyik fő támogatója Valentin Ceaușescu, a román diktátor fia volt. Igaz, hogy összebarátkoztak?

– Kitűnő ember, mérnök és atomfizikus. Összebarátkoztunk, nagyon nehéz megmagyarázni, hogy ha valaki magyar, és valakinek a családjával az történik, ami történt, mégis összebarátkozik a kommunista rendszer helytartójának a fiával. Rendkívül művelt, úgy idézett a Bibliából, ahogyan egy pap.

– Csak nem volt vallásos?

– Nem volt, csak érdekelte. Senkinek nem szokott nyilatkozni, nekem megtette, a rólam készülő filmben (Bölöni – egy legenda története – a szerk.). Ő tudósszemmel elemezte a mérkőzéseket, amelyekből rengeteget látott abban az időben, amikor a televízió évente csak párat közvetített. A tévészékházban videókazettákról tanulmányozta a külföldi csapatokat. Elemezgetett, számítgatott, arra jutott, hogy a mi játékunk több szempontból is gyorsabb és pontosabb a nyugati klubcsapatokénál. Azt jósolta, hogy ha így folytatjuk, megnyerhetjük. Jól ismerem, és igaz, amit magáról mond, én az egyszerűséget szeretem, magam is nagyon egyszerű ember vagyok, annyira egyszerű, hogy a legtöbben éppen ezért meg sem értenek. Tulajdonképpen ez lehet a magyarázat arra, hogy két ilyen ember között barátság születik.

– Ismert futballistaként megkörnyékezte önt valaha a Securitate?

– Igen, a Szeku engem is be akart szervezni, Marosvásárhelyen. Az ASA Marosvásárhely játékosa voltam, a válogatottal sokat utaztam külföldre, ráadásul egyetemista voltam és orvosi körökben is forgolódtam – ezért kellhettem nekik. Nagybátyám segítségével készítettük el a tervet, hogy miként lehet tőlük megszabadulni. A tervünk működött. Ezekről mind írok majd a készülő önéletrajzi könyvemben.

– Később Nyugatra ment, vezette többek között AS Nancyt, a Sporting Lisszabont, a Royal Antwerpent és Standard de Liége-t.

– Több ember segített, hogy ezt elérjem. Például Nyilasi Tibort felhívtam telefonon és tanácsot kértem tőle, ő meg javasolt megoldást Fazekas Lászlón és Martos Győzőn keresztül. Ők találták meg a menedzsert, akivel belevágtam ebbe a kalandba. Szeretnék is köszönetet mondani nekik, Nyilasinak pedig külön boldog születésnapot kívánok, hiszen a beszélgetésünk előtt sosem találkoztunk, nem voltak csapattársaim, még csak ellenfeleim sem. Magyarok voltunk.

– A Sporting Lisszabonban fedezte fel Cristiano Ronaldót. Mit látott meg benne?

– Készültem a lisszaboni maratonfutásra és a futópályán edzettem, közben néztem a 16 évesek edzőmérkőzését. Már akkor feltűnt, hogy ez a srác érdekes. Amikor válogatottmérkőzés lesz, behívnak tőlünk is öt-hat embert a csapatból, és mindig kiegészítettem fiatalokkal is. Az edzőmeccsen ajánlottak a figyelmembe egy öreg profit, aki korábban megsérült, de most visszatért, hogy tegyük be az első csapatba. Néztük a mérkőzést, és azt mondtam, hogy „ezt ne hívd, de őt igen” – akkor még Ronaldo nevét sem tudtam. A nagyok öltözőjében izgult, de amikor kilépett a pályára és elkezdtük a gyakorlatot, tapasztalt, vén rókává változott. Tudtam a fizikai tesztekből, hogy nagyon gyors játékos, és már akkor hibátlan volt a technikája. A legfontosabb az volt, hogy egy felnőtt játékost láttam a pályán, ezzel hódított meg. Úgy döntöttem, hogy többé nem engedem vissza a saját korcsoportjába.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

– Később összebarátkoztak?

– Edző-futballista kapcsolatként jellemezném. Persze, később meghívott az Aranylabda elnyerésekor, mert akkor még megközelíthetőbb volt, mint most. A szponzorok rendezik a programját, százféle igazgatója van, de a múltkor egy jótékonysági akcióért kerestettem meg, és rá három napra megvoltak az aláírt mezek, amelyeket Böjte Csabáák árvaházainak megsegítéséért bocsátottunk árverésre.

– A futball mennyire fejben dől el? A magyar válogatott sokszor kiválóan játszik, megvan a csapategység, aztán korán kapnak egy gólt, és összeomlanak.

– Kezdjük azzal, hogy a magyar válogatott egy jó válogatott. Nem nagyon-nagyon jó válogatott, de jó. Megtörténhet az, hogy kitűnő eredményt ér el, de még nem fejlődött oda, hogy ez a kitűnő eredmény legyen az alap. Az alap, hogy ellen tudok állni és mindenkit meg tudok zavarni, de az még nincsen meg, hogy mindenkit meg tudok verni. A mentalitást a pillanat is hozza. Számít a fizikai és technikai képesség, a taktikai felállás, de a játékosok egyéni értéke is, sőt utóbbi talán a legtöbbet. A futballistát ne tévesszük össze se egy géppel, se egy színésszel. Egy Mercédesz olajozottan mindig ugyanazt a teljesítményt hozza, de az ember nem egy gép, a futballista sem. A színész tudja, hogy mi történik a színpadon, ismeri a válaszokat, a futballpályán ilyen nincs.

– A németek ellen támadó játékot játszottak, nem vezetett sikerre.

– A letámadás kétélű fegyver. Ha nem sikerül, az ellenfél rúghat egy gólt, és akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülsz. Nem a magatartás a gond, de mindig könnyebb úgy igazodni valakihez, ha te adtad az első pofont. A magyar válogatott szépen játszik, és ennek örvendeni kell. A magyar futballközönség örvend is, de a szurkolók teljesítménye is vastapsot ér. Meg hát a szerencsén múlik, hogy milyen csoportba kerülsz.

– Hogyan emlékszik arra a két mérkőzésre, amit Magyarország ellen irányított a román válogatott élén 2001-ben?

– Érzelmi szempontból azok voltak az életem legnehezebb mérkőzései, mert amikor a magyarok ellen játszottam, nekem minden irányba bizonyítanom kellett. Először is bizonyítanom kellett saját magamnak, hogy képes vagyok győzni; Romániában tudták, hogy ki vagyok, de szerettem volna, ha Magyarországon is megismerik a nevemet. És bizonyítanom kellett a románoknak, hogy mindent megteszek a győzelemért. Edzőként sohasem készültem fel annyira egy mérkőzésre, mint akkor. Titokban még Magyarországra is elutaztam és inkognitóban elmentem egy-két meccsre, hogy lássam, hogyan játszanak a válogatott játékosai. Volt két fiatal játékos, akiktől féltem. Azt gondoltam, hogy ej, ezek gondot okozhatnak, ha berakják őket!

– Kik voltak?

– Egyikük Gera Zoltán volt. Nagyon jól játszott. Tudtam, hogy ha kitetszik oldalra és jön befelé, akkor abból bármi lehet… na, erre fel kellett készülnöm. És akkoriban lett magyar válogatott Miriuta László erdélyi futballista is. Nem tudtam, hogy fog-e játszani vagy sem, ezért kidolgoztam egy stratégiát, hogy mit írjanak a román lapok, és azt sugalltattam velük, hogy jól gondolja meg, játszik-e vagy sem (biztos voltam benne, hogy Miriuta elolvassa ezeket a cikkeket, és nem is játszott a magyar keretben…). Szóval minden követ megmozgattam, hogy kivívjuk a győzelmet. Arra is gondoltam, hogy az enyéimet fel kell tüzelni, de azt vajon ki fogja csinálni? Arra nem vállalkoztam, hogy én beszéljek a román csapatnak a történelemről… A másodedzőmre bíztam a dolgot. Becsületes magyar ember és korrekt román állampolgár akartam lenni.

Fotó: MTI/EPA/LUSA/Andre Kosters
Bölöni László brazil játékosával, Cesar Pratesszel beszél. Bölöni és Prates haja a klub zöld színére van festve

– Miért nem vezette soha a magyar válogatottat?

– Csak egyszer kértek fel erre a feladatra, a többi csak mendemonda. Jó pár évvel ezelőtt jelentkeztem valakinél, hogy én is létezem, érdekelne a dolog, noha tudom, hogy pont most váltottak edzőt, és jól váltottak. Aztán a választottat hamar kicserélték, csak akkor én már olyan helyen voltam, hogy nagyon el kellett gondolkodnom a döntésen. Húzni akartam az időt, és túl sokáig húztam. Elismerem, hogy hibáztam, mert mi, erdélyiek mindent meg akarunk fontolni, és a másik oldalon elfogyott a türelem. De ami ezek után történt, az történhetett volna másképpen is. Lehettem volna egy magyar klub edzője, de ebben megakadályoztak. Sajnálom, hogy a pontjaimon kívül (neve „ö” betűi – a szerk.) mást nem adtam a magyar futballnak. Nagyon szerettem volna többet adni.

– Edzői időszakában az erdélyi mentalitása befolyásolta, hogyan irányítja a csapatot? Említette a túlzott megfontoltságot mint erdélyi karakterjegyet.

– Valóban, csakhogy a meggondoltság nem mindig előnyös, néha ösztönösen kell cselekedni, mint például a 11-esek idején. Mi, erdélyiek mielőtt valamit kimondanánk vagy tennénk, először arra gondolunk, hogy vajon a szomszéd mit fog szólni, hát a munkahelyemen mit gondolnak majd, mit mondanak a piacon, hát a többség hogyan fogadja ezt meg azt, mit gondolnak erről Székelyföldön, hát Bukarestben… ez már reflexszerűen megy, de vannak történelmi okai. De a génjeinkben benne van, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, és a futball segített, hogy ez bennem még jobban kibontakozzon, én mindig jobb akartam lenni, mint a másik. Az edző valamennyire a saját gondolkodási formáját adja át a csapatának, van, aki könnyelmű, az egy ilyen viselkedést vált ki a többiekből, és van, aki harcos modorú, nem bocsátja meg a játékosának, ha nem ad bele anyait-apait. Nagyon sok időbe telik megváltoztatni egy csapat gondolkodását. Manapság a futballedző nem kap ilyesmire időt, sokkal hamarább cserélik le őket, mint ezelőtt tíz évvel.

– Gyors sikert akarnak?

– Igen, de az miből jöhet? Hát nem abból, hogy kissé jobban vagy gyengébben edzem a csapatot. A gyors siker abból jöhet, hogy vagy szerencsés vagyok, vagy sikerült megvásárolnom a legjobb játékosokat. Utóbbit akkor tudom megtenni, ha jön a főnök és leteszi az asztalra azt a bizonyos összeget. Ha nem, akkor borzasztóan nehéz elérni a gyors sikert. Ha megismerem a csapatot és van rá lehetőségem, hogy úgy alakítsam őket, ahogyan akarom, akkor elkezdődik egy hosszú, fájdalommal és örömmel teli időszak. Időt kér az egyik, pénzt kér a másik. De a legtöbbször csodát vártak tőlem. Én nem vagyok csodaváró típus, és csodát sem tudok művelni, csak dolgozni. És dolgoztam. A Sporting Lisszabon most is kitűnő csapat, de azóta sem sikerült egyszerre bajnokságot és kupát nyerniük meg olyan játékosokat eladniuk, mint Ronaldo vagy Quaresma. Ha eredményt akarsz elérni, akkor kínlódnod kell, mert lehet, hogy nincs hatalmas tehetséged, de ha beleteszed a fizikai és mentális energiát, a végén még sikerülhet is.

– Tehát az aprómunkában hisz.

– Ha valamibe belevágok, akkor csak azon jár az agyam, és van, amikor tévedek, de több mint harminc éve a felszínen maradtam Nyugat-Európában. Amikor Franciaországba mentem, Platini nemzedéke edzősködött, Giresse, Tigana és maga Platini is, én meg Erdélyből jöttem, senki sem ismert. Azt a piedesztált, amit otthon felépítettem magamnak, nem találtam meg Párizsban vagy Nancyban. Újra kellett építenem. Szerencsére sikerült, és nem kellett visszatérnem Kelet-Európába, hiszen az igazi futballt még mindig Nyugat-Európában játsszák.

– Egy futballistának melyik a legnehezebb pillanat a pályán? Mikor érezte a legnagyobb nyomást?

– A sípszó előtt. Nekem az volt a legnehezebb. Általában tíz órát aludtam a mérkőzés előtti napon, és ha nem sikerült, ebéd után próbáltam bepótolni. Nagyon tartottam attól, hogy csak hét órát alszom, az borzasztó lett volna. Bemelegítés közben még benned van a feszültség, aztán elkezdődik a meccs, és már csak arra figyelsz, nem hallod az ordítást, nem hallasz semmit sem. Ha jól megy a dolog, akkor felszabadulsz, ha meg nem, akkor elbizonytalanodsz. A kezdő sípszóig volt a legnehezebb. Engem nem azért tapsolt meg a közönség, mert három ember között elkígyóztam, hanem azért, hogy három ember között megláttam a passz lehetőségét, és három embert „szájba vágtam” egy jó passzal.

– Mire tanította meg a futball?

– Azt nevelte belém, hogy küzdeni, harcolni kell. A foci mindenféle nehézségekkel jár, nehéz fizikai edzésekkel, hosszú mérkőzésekkel, amelyekben harcolni és ütközni kell. Ezek belém neveltek egyfajta keménységet, ellenálló képességet. Egyszerűen nyerni akarok, bennem van ez a „lópor” (csibészség – a szerk.), a praf de cal, ahogy a románok mondják. Emlékszem, hogy az orvosi egyetemre jártam, de el kellett utaznunk Dél-Amerikába a válogatottal, és magammal vittem öt könyvet, hogy hátha tudok tanulni a repülőn. Ezerszer feladhattam volna az egyetemet, de a futball megtanított harcolni, és nyolc év alatt elvégeztem az ötéves képzést, és fogorvos lettem. Szóval a kitartást és a csak azért is mentalitást hozta ki belőlem a futball.

– Miért az Ismerős Arcok Nélküled című dalát kérte a díjátadó gálán?

– Azt hiszem, hogy minket, erdélyieket mélyebben felkavar ez a dal. A Himnuszt éjfélkor csak suttogva énekeltük abban az időben, mert csak úgy lehetett. A Nélküled minden szava mögött ott van az érzelem, a megélt valóság. A magyar és a székely himnusz mellett ez a harmadik himnuszunk lett, a szívünkhöz nőtt ez a dal. Egy vérből valók vagyunk. Ennél szebb, ennél fontosabb üzenet nem létezik.