Fotó: Vadnai Szabolcs
Hirdetés

Mint egy igazi jó focimeccsen, olyan parázs hangulatban zajlott a magyar férfi kardválogatott és dél-koreai ellenfele összecsapása a BOK-csarnokban július 21-én. A közel ötezer fős közönség fel-felpattanva, olykor sörrel a kézben buzdította a hazaiakat, a lelátókon alig akadt szabad hely. A szurkolókat nemcsak a remek szervezés és az asszók közti szüneteket betöltő látványos show-elemek vonzották a pástok mellé, hanem az előző napok magyar vívósikerei is. A párbajtőröző Siklósi Gergely meglepetésaranya, a 2017-ben Lipcsében már világbajnok Szatmári András kardezüstérme vagy a szintén párbajtőröző, alig tizenhét éves Muhari Eszter káprázatos menetelése megmutatta: az egyéni olimpiai aranyak számát tekintve legsikeresebb sportágunk ma is ott van a világ élmezőnyében.

Ugrásszerű fejlődés

A kiegyenlített küzdelem és a bírói bizonytalanságok miatt is – az olasz–szene­gáli párost a Nemzetközi Vívószövetség (FIE) rögtön a döntő utáni estén felmentette a további munkavégzés alól – igen fordulatosra és izgalmasra sikeredett mérkőzést végül egyetlen tussal Dél-Korea nyerte a magyar kardválogatott ellen. A minimális különbség azonban joggal töltheti el bizakodással a válogatott tagjait és az őket segítő szakmai gárdát a tokiói olimpiával kapcsolatban.

– Talán ezért sem voltam annyira letört a döntő elvesztése után, mert tudom, milyen kemény munkát végeztünk, és mennyit fejlődtünk az utóbbi időszakban – mondja Decsi Tamás. – Magyar férfi kardcsapat utoljára 2007-ben nyert világbajnokságot, abban az összeállításban már Szilágyi Áron és én is benne voltunk. Utána egy kis csönd következett, majd amikor a bátyám, András 2015-ben több mint tízéves külföldi edzősködés után hazatért Magyarországra, új korszak kezdődött az addigra felerészt kicserélődött válogatott életében. Mindezt csak azért mesélem el, hogy érthető legyen, milyen hosszú folyamat eredményeként jutottunk el a mostani vébédöntőig. A dél-koreaiakkal, akik évek óta a világ legerősebbjei, vívtunk már világbajnoki aranyért két éve Lipcsében, és akkor szinte esélytelenül kaptunk ki 45-22-re. A vívószövetség kard szakági vezetésének és nekünk, versenyzőknek ezért kitűzött célunk lett, erre építettük fel az edzésmunkát is, hogy az olimpia közeledtéig, ha velük valamely versenyen összeakadunk, mindenképpen javítani tudjunk ezen a tusarányon. A budapesti vb remek főpróba volt arra vonatkozóan, jól dolgoztunk-e. A mindössze egytusnyi különbség azt bizonyítja, hogy igen.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Ötkarikás remények

Hasonló optimizmussal vág neki a jövő év március 31-éig tartó olimpiai kvalifikációs időszaknak Decsi András, a magyar férfi kardválogatott edzője is, aki egyéniben Szilágyi Áront vezette győzelemre 2016-ban Rióban.

– Amikor Áron aranyérmével véget ért a riói olimpia, tudtuk, hogy Tokióban mindenképpen szeretnénk már a csapattal is részt venni, annál is inkább, mert ha a válogatott kijut, három fő belőle rögtön egyéni kvótát is kap. Kardcsapatversenyre eleve több mint tíz éve, 2008-ban volt legutóbb lehetőségünk, hiszen 2012-ben nem sikerült a kvótaszerzés, 2016-ban pedig a sportágunk sajátos szabályai, azaz a fegyvernemek forgórendszere miatt pont férfikardban nem rendeztek csapatversenyt az olimpián. Most viszont újra feltűnt négy olyan klasszis a magyar férfikardvívásban, akik megérdemlik, hogy a világ legrangosabb sporteseményén együtt is bizonyíthassanak. És ha sikerül kijutnunk Tokióba, amire minden esélyünk megvan, és ott esetleg eggyel fényesebbre cseréljük az elmúlt évek vb-ezüstjeit, abszolút nem fogok szomorúan visszatekinteni az elmúlt esztendők így is elég impozáns eredménylistájára.

Arra a kérdésre, hogy ezt a már évek óta stabil összeállítást veszélyeztetik-e fiatal trónkövetelők, azaz a jövőben is lesznek-e hasonló klasszisai az elmúlt évszázad magyar szerepléseit nézve legeredményesebb fegyvernemnek, már kissé árnyaltabb a válasz.

– A legtradicionálisabb és messze a legsikeresebb fegyvernem Magyarországon a kard, ezért utánpótlásból hála istennek, nincs hiány, vannak bőven fiatal tehetségek mind a férfiak, mind a nők között – veszi át a szót Gémesi Csanád. – A junior és a felnőtt korosztály közti váltás azonban nálunk extra nehéz, kardvívásban igen ritka, hogy valaki nagyon fiatalon oda tudjon kerülni a felnőttélmezőnybe, szinte lehetetlen például huszonegy évesen világbajnokságot nyerni, ahogyan ez történt most Siklósi Gergellyel párbajtőrben. Ebből adódóan a négy válogatott ember mögött mindenképpen egy űr, szakadék következik a magyar mezőnyben. Az olimpia után a szakági vezetők egyik nagy feladata lesz, hogy megtalálják és kineveljék az utódokat a csapatba, akik az Eb-ken, vb-ken vagy a világkupákon akár egyéniben is remekelni tudnak.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Ázsiai térhódítás

Mindez már csak azért sem lesz könnyű feladat, mert a vívás mezőnye alaposan kiszélesedett az utóbbi évtizedekben, úgy tűnik, lassan vége szakad az európai dominanciának. Ennek több oka is van. A FIE a kilencvenes évek közepén rájött arra, hogy muszáj a sportágat a föld minden pontján népszerűsíteni ahhoz, hogy megmaradhasson olimpiai számnak, illetve hogy fejlődni tudjon. Ezért sok új intézkedést hoztak, szabályokat módosítottak például, később, az úgynevezett szuperlassítások révén pedig igyekeztek látványosabbá tenni a televíziós közvetítéseket, és így a nézők számára egyben érthetőbbé is, mi történik valójában másodpercnyi idők alatt a páston. Mindennek köszönhetően ma már rengeteg vívó vesz részt a világversenyeken, köztük a legsikeresebbek az ázsiaiak, és lassan jönnek fel a dél-amerikaiak és az afrikaiak is. A távol-keletiek térhódításából sajnos mi, magyarok is többször kaptunk már keserű ízelítőt, elég csak Imre Géza párbajtőröző riói ezüstjére gondolni, amikor az éppen élete csúcsnapját kifogó, húszéves dél-koreai Park Szangjung 14-10-ről fordította meg az asszót, és happolta el bosszantó módon a győzelmet az épp kétszer annyi idős magyar sportoló elől.

– Nem egyszeri berobbanásról van szó, az ázsiai vívók sikere tudatos állami építkezés eredménye – magyarázza Decsi Tamás. – Jó néhány nem tradicionális távol-keleti sportág felfutása akkor kezdődött arrafelé, amikor eldőlt, hogy Peking fogja rendezni a 2008-as olimpiát. A kínaiak ezért már előre rengeteg pénzt és szaktudást fektettek a sportba, így a vívásba is, ez pedig felhúzta a környező országokat, az örök rivális Dél-Koreát, Japánt és a kisebb államokat is. Az érmek pedig nem sokáig várattak magukra: 2008-ban a férfikardvívás egyéni olimpiai bajnoka kínai volt, 2012-ben a dél-koreai férfikardcsapat nyert Londonban, most pedig, mint tudjuk, sajnos harmadszorra is ők lettek a világbajnokság győztesei.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Az ázsiaiak titka az éveken át a térségben edzősködő, Hongkongban és Szingapúrban egykor a kard szakágat is vezető Decsi András szerint amúgy az átlagosnál jóval több edzésmunkában rejlik, ami rövid távon csillogó érmekhez, hosszú távon viszont akár idő előtti kiégéshez is vezethet.

– Úgy gondolom, a mi srácaink is megtesznek mindent, hogy megfelelően felkészüljenek. Napi két vívóedzésük van, ehhez kapcsolódnak a kiegészítő és erőnléti foglalkozások, és persze ott van mindemellett a család, Csanádnak és Tominak is két-két gyermeke született már. Azt hiszem, például a koreai versenyzőknél a magánélet kevésbé hangsúlyos: ők napi négyet edzenek, az életük a versenyzői pályafutásuk alatt tényleg csak a vívásról szól. De a mostani eredmény, a mindössze egytusnyi különbség jól megmutatta, hogy nincs egyféle csodamódszer, különböző utak vezetnek Rómába. Hiszek benne, hogy nekünk az életet, a sportág szeretetét, élvezetét nem kell feláldozni a győzelem mindenáron való hajszolásáért. A mi versenyzőink nem gépek, a lelkesedés, a magyar vívás évszázados tradícióiban rejlő erő segíti őket pluszban a sikerhez.