Időutazás egy élet(mű) körül
Egy örökség terhe
Több mint húsz évvel a halála után könyv jelent meg Széchy Tamásról, minden idők egyik legeredményesebb – és legmegosztóbb – magyar úszóedzőjéről. Három szerző, három különböző látásmód, a reflektor mindegyik esetben másként világítja meg egy korszak meghatározó személyiségét. Egyes részeket azonban továbbra is homály fed. A Medicina Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Széchy Tamás Élet – mű – örökség című kötet, amely arra a kérdésre keresi a választ, ki volt Széchy Tamás.
A három szerző kapcsán az egyik közös pont a szövetségi kapitányi poszt. Mindhárman betöltötték a tisztséget, ketten korábban, egyikük aktívan, még manapság is. Ketten korábban Széchy sikeres tanítványai is voltak. Túlzás nélkül állítható, a mellette eltöltött évtizedek alatt megismerték, kiismerték nemcsak az edzőt, az embert is.
Sós Csaba, az Európa-bajnoki bronzérmes egykori tanítvány, a magyar válogatott jelenlegi kapitánya arra vállalkozott, hogy Széchy Tamás szakmai munkásságát mutassa be, azokat a korát megelőző újításokat, amelyek örök érvényűnek tűnnek, és azt a rendszert, amely ma is az alapját képzi a hazai úszósportnak. Tóth Ákos korábbi szövetségi kapitány a közös alkotómunkát, a döntéseket, az embert próbáló vitahelyzeteket, azokat az olykor komikus játszmákat, amelyek elengedhetetlennek bizonyultak ahhoz, hogy érvényesíteni tudja saját szakmai elképzeléseit úgy, hogy mégis Széchy Tamásnak legyen „igaza”. Mert ahogy a könyvből (is) kiderül, az edzőlegenda nem nagyon ismert (el) más igazságot, mint a sajátját. És a harmadik írótárs Hargitay András, a kötet felének szerzője, Széchy első nagy úszógenerációjának kiválósága, Magyarország első világbajnoka, aki kisgyerekkora óta, negyven éven át része volt az „Öreg” (ahogy sokan hívták, köztük Hargitay is) életének. Kettejük közös életútján, történetén együtt mehetünk végig Hargitayval, és regénynek beillő 140 oldalas írásán keresztül kerülhetünk közelebb a válaszhoz, ki is volt Széchy Tamás.
És ez a közelség sokszor nyomasztó, fullasztó, fájdalmas, elgondolkodtató, néhol mulatságos és egyben tanulságos. Hargitay András az írás által újraéli a múltat, felszakítja a saját sebeit, érzékletes leírásain keresztül úgy érzi az olvasó, hogy ott van a medenceparton és ha távolról is, de végignézheti az eseményeket. Azt a nem hétköznapi utat, ahogyan egy kilencéves, úszni nem tudó fiúból a világ legjobbja lett. Nyomon követhetünk mellette egy – de talán két párhuzamos – fejlődéstörténetet, a feltétel nélküli bizalomtól a kétségeken, gyötrődésen át a kiábrándulásig, árulásig.
A rendkívüli írói vénával megáldott olimpiai bronzérmes, háromszoros világ- és Európa-bajnok úszó története Széchyről önálló kötetként is megállná a helyét, sőt, talán jobban megértenénk a könyv létjogosultságát is. Ugyanis sokakban – nem csak e sorok írójában – merült fel a kérdés, miért jelenik meg könyv 2025-ben Széchy Tamásról. A dicső múltat tovább fényezni felesleges, az eredményeit, módszertanát elismerés illeti – ugyanakkor az már más kérdés, milyen eszközöket használt a céljai eléréséhez, épp ezért a dicső múlt sem olyan tündöklően fényes. Még életében bocsánatot kért azokért a bántalmazásokért, amiket a közvélemény is megismerhetett, de az összetört és megnyomorított életeken, lelkeken valószínűleg ez már akkor sem segített, és sok titok még mindig ott lapul a sötétben. Munkásságát, szakmai nagyságát, különféle pedagógiai módszereit érdemes felidézni, de csak akkor, ha a teljes képet láthatjuk. Ez a könyv azonban nem erre vállalkozott. Nehéz megmondani, kinek szól és azt is, pontosan milyen céllal jött létre.
Térjünk vissza Hargitay Andráshoz! A kötetben többször hangsúlyozza, a leírtak mind vele történtek, aktív résztvevője volt ezeknek eseményeknek, és fontosnak tartja leszögezni, csak a saját megéléseit veti papírra emlékei alapján. Ez egyfelől korrekt, másfelől attól, hogy egyes események nem vele estek meg, még tudhatott, hallhatott róluk. És azért az is többször olvasható, hogy sok részletet az „Öregre” való tekintettel nem akart(ak) megosztani. Azért emeljük ki külön az úszólegenda által írt részt, mert a könyv is erre épül, és azért is, mert a ő láttatja legjobban Széchy személyiségét.
Hargitay András kisgyerekként került az edzőhöz, olyannyira, hogy nála tanult meg úszni. Valahogy jellemző és jelképes az első találkozásuk is, a nagyhangú Tamás bácsi, akinek „dörgedelmes kérdései” záporoztak feléje a „villámló tekintete” mellett, amikor a kilencéves gyerek megjelent a KSI felvételijén. A rémült fiú egy dologra tudott gondolni: „Úristen! Csak nehogy hozzá kerüljek!” És innen indult a közös történet, vagy ahogy Hargitay fogalmaz, mester és tanítványa egymásra találása. És mi elindulunk Hargitay Andrással és Széchy Tamással együtt a „Kis Csasziból” meghódítani a világot. Rövid idő alatt kiépült a kötődés az edzőjéhez és a feltétel nélküli bizalom. Amit Tamás bácsi (így hívták az úszók) mond, az úgy is van. Kételkedésnek nincs helye.
Edzések előtt és után sokat beszélt tanítványaihoz, megértette velük a feladatokat és azt is elmagyarázta, mit miért tesznek. Az úszáson kívül az élet többi területét érintő témákról is beszélgetett velük. Műveltsége széles körű volt. Kiismerte a gyerekeket, mindent tudott róluk, többet is, mint a szüleik. Ellenőrizte tanulmányi eredményeiket. És nevelt – nevelt a honszeretetre is, az életre is. Jutalmazott, motivált, annyira ismerte a tanítványait, hogy tudta, melyik pillanatban kinek milyen mondatot kell mondani. Egymás életének részévé váltak.
Széchy egyébként is a „gyerekeimnek” nevezte tanítványait, és nem csak edzőként, szülőként is viselkedett, teljes kontrollt tartva felettük. Ahogy haladunk előre a könyvben időben és történetben, úgy kerülünk ennek a különleges „családnak”, kapcsolatnak a közelébe. Hargitay mesterien jeleníti meg a különféle élethelyzeteket, a saját szemszögéből, mégis sokszor az Öreg gondolatait is szinte megmutatva. Úgy kelti „életre”, mintha két mesélője volna a történetüknek. Átélhetjük együtt a kamaszkort, a lázadó korszakot, ahogy a kisfiú tudatára ébred, kezdi megkérdőjelezni az addig megkérdőjelezhetetlen, örök igazságnak vélt kinyilatkoztatásokat. Láthatjuk, ahogy idővel jönnek az első kontinenstornák, olimpia, világbajnokságok. A szinte ismeretlen edzőt pár év leforgása alatt az egész világ megismerhette. És a hírnév, a dicsfény a személyiségében is nyomot hagyhatott. Érzékelni, látni, átérezni a kapcsolatuk változását, a távolodást, csalódást, kiábrándulást. Láttatni engedi, Széchy hogyan élt vissza az iránta tanúsított bizalommal, tisztelettel, a saját érdekében miként használta fel „édesgyermekét” és jutott el egészen odáig, hogy egyszer még magnóra is vegye a beszélgetésüket, hátha tanítványa ellen kell használnia. Sokszor nehéz, fájdalmas olvasni, és még nehezebb lehetett leírni. Épp ezért mondhatjuk, a könyv nem feltétlenül Széchyről szól – az első felére igaz ez leginkább –, hanem az úszóedzőnek a tanítványra gyakorolt hatásáról. Felkavaró a lelki mélységeket átélni Hargitay Andással, olyannyira, hogy a könyv elolvasása után is tovább emészti az embert, nem szabadul könnyen a leírtaktól. Az úszó története, a kötet első szakasza Széchy Tamás halálával zárul, ugyanakkor érezhető, a szerző magából kiírt, eddig talán mélyen elrejtett történetei ellenére még mindig ott lapulnak kérdések, kétségek, ki nem mondott szavak…
Széchy jellemváltozását azért is nehéz követni és megérteni, mert az időbeli ugrások vagy inkább kimaradások miatt fontos láncszemek hiányoznak, és egyik szerző sem tesz kísérletet arra, hogy ezeket pótolja. Zemplényi György nevét mintegy mellékesen párszor megemlítik, holott az úszószövetség csalás miatt elítélt „sztármenedzsere” sokat – mondjuk így – formált Széchy személyiségén is.
A nagy kérdésre, ki volt Széchy Tamás, a könyv elolvasása után sem kaphatunk választ, ahogy ezt az írók is nehezen adják meg önmaguknak. Szétválasztani az edzőt és az uszodán kívüli személyiségét nem lehet, megítélésekor sem elsősorban az eredményeit, szakmai örökségét kell figyelembe venni, hanem az embert. És ha így teszünk, az nem tiszta, hanem inkább torz képet mutat, viszont a teljes képhez hiányoznak a fontosabb puzzle-darabkák.
Arról a mai napig nincs tudomásunk, hogy a hiányzó mozaikok mennyire sérültek és általuk a portré mennyire válna teljessé vagy esne szét még inkább. A sérült darabok soha nem lesznek képesek illeszkedni a nagy egészhez, ez nem is várható el. Ezért nehéz valójában a Széchy-örökségről beszélni, mert nem lehet a nem kívánt részeket kihagyni és új, megszépített múltat írni a jövőnek.
Nemcsak korrajzra, hanem kórképre is szükségünk lenne a megértéshez – amíg a múltat nem dolgozzuk fel lelkileg is, addig nehéz a lezárás, a szembenézés, a felelősségvállalás és a változtatás is. Ha már Hargitay András a saját történetét két Weöres Sándor-idézet keretei közé foglalta, egy másik magyar költőnk sorai jutottak eszünkbe mintegy összegzésként: „Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
