„Együtt erő vagyunk”

„Magyarország az út elején jár. Elindultak az akadémiák, nyugati színvonalú stadio­nok épültek, az MLSZ […] átszervezte az utánpótlás-válogatottak működését, és professzionális hátteret teremtett a nemzeti együttesnek. Az elmúlt két hét igazolta, hogy van értelme ennek a munkának, s ha ugyanolyan lelkesedéssel és alázattal folytatjuk az építkezést, amilyen profizmussal az Európa-bajnokságra felkészült a csapat, akkor egyre feljebb és feljebb jutunk majd. De azt máris kimondhatjuk: van magyar futball.” Öt évvel ezelőtt, 2016-ban írtuk ezeket a sorokat. Mint ismeretes, akkor a magyar válogatott az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjébe került, ahol viszont végül sima vereséget szenvedett Belgiumtól. A csapatot ennek ellenére óriási tömeg ünnepelte a Hősök terén, ami nem csoda: a csoportkörben mutatott játék és pláne a csoportelsőként történő továbbjutás minden várakozásunkat felülmúlta.

A magyar futballrajongók pedig ki voltak éhezve a sikerre: az 1972-es kontinensviadal óta nem jutottunk ki Európa-bajnokságra, az 1986-os mexikói vébé óta felnőttvilágversenyre sem. Bár klub- és utánpótlásszinten volt egy-egy kisebb felvillanás, igazi, egész nemzetet megmozgató focisikereket jó három évtizeden keresztül nem élhettünk át. Ebben a helyzetben jött a 2016-os Európa-bajnokság, ami alatt megszokottá váltak a Nagykörutat megtöltő örömünnepek, és ami után a magyar futballisták végre már nem viccek céltáblái voltak, hanem népszerű, milliók által szeretett sportemberek.

Az öt évvel ezelőtti kontinensviadal után aztán mégsem teljesen úgy alakult a dolog, ahogy elképzeltük. Az Eb-t követően némileg megfiatalított válogatott már nem játszott olyan jól Bernd Storck irányításával, mint a 2016-os tornán, így a német szakember 2017-ben távozott a szövetségi kapitányi posztról, majd néhány hónap után utódja, Georges Leekens is, minden idők egyik leggyengébb kapitányi mérlegével. Aztán jött a korábban Kispesten nagyon sikeres Marco Rossi, akit sokan már Storck után a kispadra vártak – nem csupán eredményei miatt, hanem mert lehetett tudni, hogy édesapja és nagyapja a magyar futball és Puskás Öcsi rajongói voltak. Vagyis számára nem csupán szakmai vagy pénzkérdés, hogy itt sikeres legyen.

„Büszkén ülök le arra a kispadra, amely előtt az Aranycsapat is szerepelt. Büszkén képviselem az országot, amely befogadott és szeretett, jobban, mint megérdemelném. Magyarország fontos lapjait írta a futballtörténelemnek, és hálás vagyok a szövetségnek, hogy engem választottak, remélem, vissza tudok adni valamit abból a lelkesedésből, amit a legutóbbi Európa-bajnokság során tapasztaltam. […] Senki sem ígérheti, hogy megnyeri majd az összes meccset, őrültség lenne ezt mondani, és őszinte leszek veletek, mert teljes szívemből tisztellek titeket. Profi munkát, lelkesedést, szeretetet és sok munkát ígérhetek ahhoz, hogy elérjük a céljainkat” – írta kinevezése után az olasz szakember, akinek az irányításával az elmúlt években kiváló csapat épült, sokak véleménye szerint még jobb, mint a Dárdai Pál– és Bernd Storck-féle 2015–16-os. Mert bár voltak megingások, a tavalyi és idei évre igazán büszkék lehetünk. 2020-ban amellett, hogy a válogatottunk az Eb-pótselejtezőn Bulgáriát és Izlandot legyőzve kijutott az Európa-bajnokságra, a Nemzetek Ligájában az előrébb rangsorolt szerb, orosz és török együttest megelőzve csoportja élén végzett, ennek köszönhetően feljutott Európa legjobb tizenhat csapata közé, az A csoportba. Jellemző eredményességünkre, hogy 2020–21-ben tizenegy meccsből álló veretlenségi sorozatot produkált a Rossi-csapat, ami csak most, az Eb-n szakadt meg.

A kontinensviadal történéseit pedig mindannyian tudjuk: az első meccsen egészen a hajráig tartottuk a döntetlent az Eb-címvédő portugálok ellen, majd jött két egészen káprázatos találkozó, a franciák és a németek elleni döntetlen, amikor a jóval nevesebb ellenfél futott az eredmény után. Sőt kijelenthetjük: a müncheni találkozón a németek örülhettek jobban a 2-2-nek.

Ráadásul nem csupán a szívünk mondatja velünk, hogy a magyar csapat tagjai az Európa-bajnokság csoportkörének legjobbjai közé tartoztak, ezt a statisztikák is alátámasztják. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) kimutatásai szerint a legtöbb szerelést bemutató hat játékosból három magyar volt: Botka Endre, Fiola Attila és az osztrák Lainer holtversenyben végzett az élen, de ott volt a rangsor élmezőnyében – csatár létére – Szalai Ádám is. Nagy Ádám a harmadik lett a legtöbbet futó játékosok listáján 34,8 kilométerrel, míg az olasz Spinazzolával holtversenyben Loïc Nego futott a leggyorsabban (33,8 km/óra). Kleinheisler László ellen követték el a legtöbb szabálytalanságot, akit Sallai Roland követett a listán, és utóbbi két futballista a sikeres cseleket figyelembe véve is az élbolyba került. S persze arról se feledkezzünk meg, hogy mindhárom meccsünkön többet futottunk, mint az ellenfél. Vagyis bár a magyar válogatott legnagyobb erénye, hogy a szó legszorosabb értelmében vett csapatként jól működik, több egyéni mutatóra is büszkék lehetünk.

Ami a jövőre nézve biztató, hogy a csapat gerince még évekig együtt játszhat. Willi Orbán 28 éves, Botka Endre idén tölti a 27-et, Szalai Attila 23 esztendős, Nagy Ádám 26, Sallai Roland 24, az Eb-ről sérülése miatt lemaradó Szo­bosz­lai Dominik, akiből tehetsége alapján európai klasszis válhat, mindössze 20 esztendős. Kapusaink, Gulácsi Péter és a szintén kiváló képességű Dibusz Dénes 31, illetve 30 évesek. Vagyis ha sikerül kijutnunk, a jövő év végi katari világbajnokság és a 2024-es németországi Eb még simán bennük van. Az is igaz, hogy vannak hiányposztok, például az immár 33 esztendős csapatkapitány, Szalai Ádám pótlását előbb-utóbb meg kell oldani, de néhány hónapja valószínűleg azt is kevesen hitték, hogy az egyébként szintén csak 22 esztendős Schäfer András lesz az Eb egyik felfedezettje – szóval reménykedjünk, hogy a következő években is bukkannak fel hasonlóan tehetséges fiatalok.

Pozitív az is, hogy egyre több futballistánk játszik erős topbajnokságban. Az RB Leipzig kulcsemberein, Gulácsin és Orbánon kívül Sallai Roland is egyre hangsúlyosabb szerepet tölt be Freiburgban, az előző szezonban 28 bajnoki meccsen 8 gól és 6 gólpassz volt a mérlege – remélhetőleg ha meggyógyul, Szobosz­lai is berobban a Bundesligába. Az is valószínű, hogy a most a Fenerbahçében futballozó Szalai Attila hamarosan valamelyik élbajnokságba szerződhet, de például az Olaszországban is megfordult, most az angol második vonalban futballozó Nagy Ádám „visszatérése” sem lenne meglepetés.

Emellett ne felejtsük el – és ez is mutatja a magyar futball fejlődését –, hogy míg korábban sajnos alig-alig fordult elő, hogy magyar klub európai kupa csoportkörébe kerüljön, az elmúlt három évben ez mindannyiszor sikerült: előbb a székesfehérváriaknak, 2019-ben és 2020-ban a Ferencvárosnak, a zöld-fehérek ráadásul a nemrég még elérhetetlennek látszó Bajnokok Ligájába jutottak be tavaly. Vagyis immár a Magyarországon futballozó magyar játékosok számára is lehetővé vált, hogy itthon, NB I.-es csapatnál szerezzenek nemzetközi rutint.

A magyar futball erőt kell hogy merítsen az Eb-szereplésből. Már a tavalyi év megmutatta, hogy jó úton járunk, a kontinensviadal három meccse pedig ezt teljes mértékben megerősítette. Ha hozzávesszük, hogy a Puskás Aréna is kiválóan vizsgázott ilyen nagy mérkőzések otthonaként, a magyar szurkolók pedig egyetlen más táborhoz sem mérhető hangulatot teremtettek, minden okunk megvan az optimizmusra. Ha összefogunk, együtt dolgozunk egy közös célért, többre lehetünk képesek, mint bárki hinné. Ahogyan azt a Rossi-csapatnál is láthattuk az Európa-bajnokságon.