Fotó: Szekeres Máté
Verseny közben
Hirdetés

– Mióta él transzplantált vesével?

– 25 éve. 1995-ben estem át szervátültetésen. 13 éves koromban végstádiumú vesebetegséget diagnosztizáltak nálam, akkor azt mondta a gyerekorvos az anyukámnak, hogy nem élem meg a 18-at. Hála az égnek, nem lett igaza, szerencsére nagyon jó orvosokkal és dietetikussal hozott össze a sors.

– A sport korábban is nagy szerepet játszott az életében. Mennyire írta át mindezt a betegsége?

– Miután kiderült, mi a bajom, nem versenyezhettem többé, de továbbra is sportoltam. Testnevelő tanárnak készültem, ám 1978-ban kaptam egy hólyagpacemakert, ami miatt nem tudtam végrehajtani a felemáskorlát-gyakorlatokat, így hiába a sikeres felvételi, közölték, hogy nem tudják majd aláírni a félévemet. A főiskola megkezdése előtt szakot kellett váltanom, a sport azonban továbbra is az életem része maradt. 1995-ben, amikor átestem a sikeres szervátültetésen, a kórházban találkoztam egy lánnyal, aki akkor jött haza Manchesterből, a Szervátültetettek Világjátékáról. Szavai hallatán felcsillant bennem a remény, hogy talán valóra válthatom az elveszettnek hitt álmaimat. Akkor még csak egyetlen egyesület volt transz­plantáltak részére Magyarországon, a kórházból kikerülve csatlakoztam hozzájuk, és 180 fokos fordulatot vett az életem.

Korábban írtuk


Fotó: MTI/Illyés Tibor
Berente Judit Szabó Lászlóval, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökével és Szekeres Pál háromszoros paralimpiai bajnokkal, a Magyar Paralimpiai Bizottság tiszteletbeli elnökével

– Mikor ragadott sílécet?

– Mindig nagyon szerettem volna síelni, de az Alföld közepén, ahol lakom, erre nincs lehetőség. Bekéredzkedtem hát a testnevelés szakosok sítáborába, ahol nagy meglepetésre megnyertem a háziversenyt. 1997-ben már ott voltam Sydney-ben, a Szervátültetettek Nyári Világjátékán, 1999-ben pedig Salt Lake Cityben, a téli játékokon, ahol három aranyat zsebeltem be. Azóta nem volt olyan világjáték, amelyről érem nélkül tértem volna haza.

– Hány transzplantált él ma Magyarországon, és közülük hányan sportolnak?

– 1973 óta 11 000 szervátültetést végeztek Magyarországon, jelenleg közel ötezren élnek itthon valaki más szervével, gyakorlatilag minden településen van már legalább egy érintett. A verseny- és szabadidő-sportolók száma nagyjából ötszáz, vagyis durván tíz százalék végez valamilyen rendszeres testmozgást. Jelenleg húsz tagszervezetünk van valamennyi régióban, és bár eddig csak Budapesten sikerült szakképzett edzőgárdát biztosítani, idén talán már vidékre is ki tudjuk terjeszteni a hálózatot.

– A laikus azt gondolná, a transzplantáltakat még a széltől is óvni kell. Nem veszélyes a sport az önök számára?

– Ellenkezőleg. A WHO heti háromszor 50 perc mozgást javasol, ezt mindenképp ajánlatos beilleszteni a napirendbe, hiszen ezzel akár harminc százalékkal is megnövelhetjük a beültetett szerv túlélését. Ez alapján én már nyolc életévet kaptam ajándékba a sportnak köszönhetően.

– Az azért bizonyára nem mindegy, hogy ki milyen sportágat választ magának szervátültetettként…

– Ez nem kifejezetten a szerven múlik, hanem az általános egészségi állapoton és az alkaton. Persze egy tüdőtranszplantált terhelhetősége némileg eltér egy veseát­ültetésen átesett emberétől, de ismerek olyan kitűnő tüdős atlétát, aki a futók öt kilométeres távjának versenyén minden alkalommal dobogóra áll. A biatlon nekünk azért kifejezetten ideális, mert nem terheli annyira az immunszupresszív gyógyszerek által károsított ízületeket. Vannak speciális szabályok, ellentétben az épek versenyével, ezért nem freestyle, csak klasszikus stílusban futunk. A sérülésveszély miatt kontaktsportágaink egyáltalán nincsenek, a nyári játékokon viszont van úszás, atlétika, kerékpár, triatlon, asztalitenisz, tenisz, squash, tollas- és röplabda, valamint bowling, darts és petanque, hogy azokat is be tudjuk vonni, akik fizikálisan nincsenek olyan jó passzban.

Fotó: Szekeres Máté
A szervátültetettek csapata

– Amikor ön új vesét kapott, még egyáltalán nem volt olyan bevett eljárás a transzplantáció, mint manapság. Félt a beavatkozástól?

– Természetesen igen, de nagyon vártam, mert dialízisre, vagyis vesepótló kezelésre jártam előtte, heti három alkalommal négy órát a gépen töltöttem, ezzel tartottak életben. A kezelésen egy idő után elapad az ember vizelete, ezért folyadékmegszorításként napi hat deci folyadékot szabad csak inni, de mivel a szervezet tele van méreganyaggal, egyfolytában szomjazik. A szervátültetés után az orvos úgy engedett el a kórházból, hogy nem tudja, meddig működik majd az új vesém, használjam ki, amíg lehet. Azóta sokkal jobban értékelek mindent, ami másnak természetes, akár egy pohár vizet is. Nem az örök életet kapjuk ajándékba, csak egy lehetőséget, de azzal élni kell!

– Nagyobb sansszal vár ma beültethető szervre, akinek szüksége van rá, mint mondjuk a 90-es években?

– Hogyne! Annak idején még a dialízisre is nehezen lehetett bekerülni, ötven év fölött alig volt rá esély. Ma már szerencsére mindenkinek rendelkezésére áll a kezelés, hiszen a műveseállomás-hálózat az egész országot lefedi, ráadásul rengeteget fejlődött a technika, egyre jobb minőségű a szolgáltatás. Mind a négy egyetemi centrumban ültetnek már át vesét, Budapesten szív-, tüdő- és májtranszplantációra is van lehetőség. Sokkal szervezettebb maga a rendszer is. A donorok többnyire az intenzív osztályokról kerülnek ki, amelyekkel a Szervkoordinációs Iroda tartja a kapcsolatot, és képzi az orvosait a donorfelismerésről, gondozásról, valamint a donorok jelentéséről. Szerencsére egyre több élő donáció­ra van példa, amikor mondjuk családtag vagy barát adományoz szervet a közeli hozzátartozójának, és ebben még több lehetőség is van. Azzal pedig, hogy beléptünk az Euro­transplantba, jelentősen megnőttek az átültetésre várók esélyei: mivel nagyobb a merítési lehetőség, a ritka egyezésű betegeknek sem kell feladniuk a reményt.

– Nyugat-Európában többen ajánlják fel a szervüket a szeretteiknek, mint itthon?

– Nálunk a transzplantációk körülbelül tíz százaléka élő donációs, egyes országokban viszont az átültetések több mint fele. Norvégiában például csak akkor kerülhet fel valaki várólistára, ha a családjában nincs olyan rokon, akinek a veséje alkalmas lenne a számára. Más országokban támogatás jár a szervfelajánlásért: aki megment egy életet, annak kiemelt ellátást biztosít az állam az egészségügyben, a művesekezelés ugyanis hosszabb távon sokkal többe kerül, mint a transzplantáció.

– Nőtt az elmúlt évtizedekben a beültetett szervvel élő emberek várható élettartama?

– Sokkal, hiszen egyre több és jobb minőségű immunszupresszív gyógyszer van. Amikor gyerekkoromban kiderült a vesebetegségem, még nem voltak ilyen korszerű készítmények. El akartak vinni Varsóba, mert ott már volt lehetőség gyerekvese-átültetésre. De aztán az orvosok összedugták a fejüket, és inkább diétát javasoltak. Ha akkor megműtenek, ma már biztosan nem élnék.

– Hogyan került sor az operációra?

– Egy pénteki napon épp dialízisen voltam, odajött hozzám a főorvos, és megkérdezte, hogy mit csinálok a hétvégén, és mit szólnék egy veséhez. Majd megvizsgált, hogy rendben vagyok-e. Művesekezelésről vitt el a mentő, úgyhogy sem az előre összekészített csomagom, sem a családtagjaim nem voltak velem. Elbúcsúzni sem tudtam tőlük, táviratban értesítették őket, hogy mi történt velem.

– Sosem próbálta kideríteni, kinek köszönheti az új életét?

– Nincs rá mód, az adományozás anonim. Viszont a vágy, mint mindenkiben, bennem is ott van, hogy megtudjam, és köszönetet mondjak neki. Magyarországon ha valaki agyhalott állapotba kerül, akkor a törvény szerint felhasználhatók a szervei, hacsak életében nem rendelkezett az ellenkezőjéről. 2001-ben állítottunk egy kopjafát a Fiumei úti sírkertben, ahol jelképesen a tavasz első napján, az új élet kezdetén fejet hajtunk az ismeretlen donorok előtt. Nagyon örültünk, hogy 2016-ban egy olyan család is eljött erre az eseményre, amelyik a másik oldalt képviselte. Ők egy fiút veszítettek el, akinek három szerve valakikben tovább él. Azóta létrehoztak egy alapítványt, amelynek égisze alatt igyekeznek összefogni és segíteni a hazai donor családokat, hiszen a gyászfeldolgozásban hatalmas segítség lehet az, hogy találkozhatnak egymással és velünk.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Melyik sporteseményen szurkolhatunk önért legközelebb?

– Sajnos tavaly az Európa-bajnokságot, idén a világjátékot is törölni kellett a koronajárvány miatt, úgyhogy a következő nagy versenyünk a 2022-es bormiói téli világjáték lesz. Ugyanebben az évben sor kerül még egy nyári Eb-re is Oxfordban, 2023-ban pedig az ausztráliai Perth ad majd otthont a nyári világjátéknak. Szeretnénk valamelyest pótolni a versenyzési lehetőséget, ezért idén tervezünk egy nemzetközi bajnokságot is Székesfehérvárra, ahol minden sportágunk képviseltetné magát. A világszövetség is igyekszik egyben tartani a közösségünket, ezért tavaly elindították az Egymilliárd lépés elnevezésű kihívást, amihez egy telefonos applikáción keresztül lehetett csatlakozni.

Ötfős csapatokban versenyeztek a világ szervátültetettjei, köztük sok olyan, aki egyébként nem versenysportol. Magyarországon majdnem 400-an indultunk, és nagy örömünkre a második helyen végeztünk az összesített lépésszámok alapján.

– Hogy tudnak edzeni ebben a kritikus időszakban?

– A versenyengedéllyel bíró sportolók járhatnak edzésre. Én most elsősorban az állóképességre gyúrok rá, úgyhogy úszással, kerékpározással és elliptikus tréneren töltöm az edzésidőmet.

– Beoltatja magát?

– Természetesen. Most derült ki, hogy a szervátültetettek is megkaphatják a koronavírus elleni vakcinát, úgyhogy alig várom, hogy sor kerüljön rá. Abban reménykedem, hogy az elsők között lehetünk az oltási listán.