Füstbe ment terv

A sílécnek már az ókorban is fontos szerepe volt, hiszen megkönnyítette a hófödte hegyekben való közlekedést, sporteszközként azonban csak a XIX. század közepétől használja az emberiség. Hazánkban az 1890-es években lett széles körben ismert fogalom a „lábszánkózás”: a történelmi beszámolók szerint Hangay Oktáv, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanára volt az úttörő; az első magyar síegyesület megalakítása is az ő nevéhez fűződik. Nem véletlen, hogy a történet épp a Trianon előtti Magyarország keleti feléből, egészen pontosan Erdélyből indul, a Kárpátok e vadregényes táján ugyanis számtalan hegycsúcs nyúlik 2000 méternél is magasabbra, az Alpokhoz hasonlóan ideális terepet nyújtva a téli sportok szerelmeseinek. A terep kiváló adottságaival az 1940-es évek országvezetése is tisztában volt, mindent megtettek hát, hogy a térség az olimpiai feltételeknek is megfelelő síparadicsommá váljon. A második világháború azonban keresztülhúzta a számításokat, és hosszú időre eloszlatta a játékok megrendezésével kapcsolatos reményeket.

A versailles-i békeszerződés következtében Magyarország elveszítette magashegységeit, ami a hazai sísport dinamikus fejlődésére is rányomta bélyegét, a második bécsi döntésnek köszönhetően azonban visszakaptuk többek között Észak-Erdélyt, ez pedig felélesztette a magyar sport jövőjébe vetett reményt. Sőt, az ország stabilitását célzó bethleni konszolidáció időszaka alatt az állam egyenesen nemzetépítő stratégiai eszközként tekintett a testmozgásra; az ép testben ép lélek elvét alapul véve a háború okozta pénzügyi gondok ellenére is óriási összegeket áldozott népszerűsítésére. Erdély az első világháború előtt nem volt felkapott turisztikai célpont, ám hogy a frissen visszacsatolt részei hamar bekapcsolódjanak az ország vérkeringésébe, pengőmilliárdokat költöttek a helyi idegenforgalom felvirágoztatására. A Romániától visszaszerzett területeket három fejlesztési régióra osztották, amelyek közül az egyiket a Máramaros megyei Radnai-havasok alkották. A vidékben fantáziát látó vállalkozókat kölcsönökkel támogatta az állam, ennek is köszönhető, hogy a helyi infrastruktúra robbanásszerű fejlődésnek indult. Ugyanakkor az építő jellegű propagandának is hamar meglett az eredménye: Erdély nemcsak hogy bekerült a közbeszédbe, de a magyar turisták egyik legkeresettebb belföldi célállomásává vált; a 40-es évek során ezrek keltek útra az anyaországból, hogy saját szemükkel is megcsodálhassák messze földön híres szépségét és megmártózhassanak az ott élő honfitársak legendás vendégszeretetében. A szálloda- és menedékház-építési program keretében az Árpád-kori település, Borsa közelében üdülőtelep létesült, és hamarosan Magyarország legkeresettebb síközpontja lett. A 830 méteren fekvő, festői szépségű alpesi településre téli hétvégeken hálókocsis vonatok szállították a kikapcsolódni vágyókat, aki pedig hosszabb időt kívánt ott tölteni, üdülési jogot, vagy ahogy az akkori hirdetésekben olvasható, örökszobát válthatott.

Lázas készülődés

Borsafüred ugyanakkor nemcsak közkedvelt turisztikai célpont lett, hanem a sísport egyik, ha nem a legfőbb magyarországi bázisa. Noha a trianoni békediktátum következményeként itthon megtorpant a sportág fejlődése, az újbóli határváltozások hatására jelentősen javultak a fizikai feltételei, a versenyző- és edzőgárda rövid időn belül ismét felküzdötte magát a nemzetközi élvonalba. Az infrastruktúra azonban továbbra is fejlesztésre szorult, már csak azért is, mert mind az ország, mind a sportág vezetésében felmerült egy téli olimpia megrendezésének ötlete, ami a széles társadalmi támogatottságnak is köszönhetően a 30-as évek végére teljesen reális elképzeléssé vált. 1940-ben meg is kezdődött magashegységeink feltérképezése, hogy kiderüljön, melyik helyszín felel meg leginkább a legbonyolításhoz, s mivel a Hargita lejtőit nem találták alkalmasnak a szakemberek, Déván István, a hazai síszövetség főtitkára végül az észak-erdélyi Radnai-havasok mellett döntött.

Megkezdődött az optimizmussal teli tervezgetés, amelyhez a garmisch-partenkircheni síközpont, az 1936-os német téli olimpia helyszíne nyújtott példát. 1941-ben már állt a síszövetség menedékháza, egy évvel később fölépült a katonai előképzést biztosító paramilitáris szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) Bors vezér menedékháza, majd a kor egyik leghíresebb magyar bajnoknőjéről, Iglóiné Eleőd Anikóról elnevezett kabana, ahol Kelet-Közép-Európában egyedülálló módon központi fűtés biztosította a meleget, és ahol hideg-meleg víz folyamatosan a vendégek rendelkezésére állt. Ekkor már rendszeresen szerveztek ide sítanfolyamokat, edzőtáborokat és versenyeket. Itt tartották 1943-ban a Mátyás király emlékverseny elnevezésű országos lesiklóbajnokságot is, amelyről az interneten korabeli filmhíradó-részletet láthatunk.

Borsafüred olyan örömteli pillanatok helyszíne is volt, mint Kovács Lászlónak, a kor ismert sízőjének esküvője, amin Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus, az üdülőtelep törzsvendége és a síközpont kiépítésének egyik szellemi vezére mint tanú vett részt. A Radnai-havasok nyújtottak menedéket Stanisław Marusarznak, a németekkel szembeni lengyel ellenállás hősének is, akit a börtönből való szökése után hosszú időn keresztül itt bújtatott a magyar sívezetés. Síugró-válogatottunk későbbi edzője hálája jeléül megépíttette a borsafüredi síparadicsom legnagyobb attrakcióját, az Olympia névre keresztelt síugró sáncot, amely akkoriban az egyik legszebb és legmodernebb ilyen létesítmény volt a világon: a pálya 830 méteres szintkülönbségének és 2840 méteres hosszának köszönhetően rekorder lett Európában. 1944-ben avatták föl a magyar síbajnokság keretében, amelyet a honvédség segítségével már a sportsajtó is közvetített, és amelyen versenyen kívül ugyan, de épp Marusarz állított fel rekordot 88 méteres ugrásával. A sánc közelében ötemeletes fa pontozóbírói tornyot is építettek, ahonnan az új lesiklópályát is be lehetett látni. A hirtelen fordulókkal, ugratókkal szabdalt terepről Herbert Heiss, a lesiklóválogatott edzője azt mondta, talán a legszebb, amit életében látott, és érzése szerint egy olimpiának is otthont fog nyújtani a jövőben.

Elveszett remények

A Magyar Nemzeti Téli Sportközpont, ahol számos későbbi olimpikonunk is megfordult, új korszakot nyitott a magyar sísport történetében. A kontinensen páratlan téli sportparadicsom területén folyamatosan zajlottak az építkezések, hogy a színvonal napról napra még magasabb legyen. Lerakták a tervek szerint 500 főt befogadó Hóvirág szálló alapkövét, és hozzáfogtak a drótkötélpálya kialakításához is, azonban a munkálatokat hamarosan félbeszakította egy szomorú történelmi esemény: a második világháború. 1944 augusztusában a szovjet és román csapatok elérték Máramarossziget környékét, ezzel az olimpiarendezés grandiózus terve gyakorlatilag füstbe ment. Az 1948-as párizsi béke visszaadta Romániának a második bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt területeket, így ismét elvesztettük magashegységeinket. A borsafüredi létesítmények többsége – az Anikó menedékház kivételével, amelyet a „felszabadító” hadsereg porig égetett – megmaradt ugyan, s az olimpiai pálya 1988-ig számos belföldi és nemzetközi verseny helyszínéül szolgált, de az új kommunista román államhatalom nem sokat költött az állagmegóvásra és a létesítményfejlesztésre, így az egykori síparadicsom idővel leamortizálódott. A román és a magyar pártvezetés sokáig magát a sísportot sem támogatta, hiszen úri passzióként tekintett rá, ezért a sportág fejlődése megtört.

Hogy a magyar sikerek csak álomként éltek tovább, abban persze az is közrejátszott, hogy a Nyugattól való elszigetelődés következtében nemzetközi sportkapcsolataink megromlottak, a sportolók és mecénások közül pedig a megtorlások elől menekülve vagy a jobb élet reményében rengetegen elhagyták az országot. 1948-ban még az időjárás is ellenünk dolgozott: nem volt megfelelő hótakaró Magyarország területén, ezért csak szárazedzéseket lehetett tartani, válogatottunk pedig a téli olimpia előtt közvetlenül le is betegedett, nem csoda, hogy az 1948-as St. Moritz-i játékokon végül egyetlen érmet sem szereztünk.

Derűsebb jövőkép

A rendszerváltással megnyíltak a határok; aki csak tehette, a nyugati sípályákra utazott. Az egykori keleti blokk gazdasági fellendülése aztán változtatott a helyzeten. A magánvállalkozók fantáziáját megmozgatta a hazai síterepek felélesztésének, illetve új síterepek kiépítésének gondolata, napjainkban az anyaországban és a határon túl is egyre több a felvonóval ellátott síközpont, ahol ráadásul jóval kedvezőbbek az árak az egyre drágább Alpokénál. Borsafüred két jelenlegi pályájával és felfonójával manapság ismét a sízők egyik kedvelt téli üdülőhelye. A polgármester eltökélt szándéka, hogy újra igazi síparadicsommá váljon. Hogy ez minél hamarabb megtörténjen, a települést országos érdekeltségű üdülőhellyé nyilvánították, több síprojekt finanszírozást is nyert, számos ezek közül pedig már meg is valósult. A környék vonzereje napról napra nő: a természeti látnivalók sokasága, a kristálytiszta levegő, a mind jobb szolgáltatásokat nyújtó szálláshelyek egyre több ember kíváncsiságát keltik fel. Ami még jelentős fejlődésre szorul, az a környék úthálózata. Habár a román Autópályák és Országutak Országos Társaságának (CNADNR) adatai ellentmondanak a szórványban élő magyarság véleményének, miszerint Bukarest tudatosan elhanyagolja Erdély közúthálózatának fejlesztését – a szervezet ugyanis egyenesen azt állítja, hogy a régió kapja az állami büdzsé útépítésre szánt részének zömét –, a GPS szerint Budapestről még most is legalább 7-8 órát kell utazni, hogy elérjük Borsafüredet, miközben a magyar fővárostól hasonló távolságra lévő osztrák síparadicsomba, Obertauernbe már 5-6 óra alatt el lehet jutni.

Ha ez a probléma megoldódik – márpedig úgy látszik, szomszédaink lassacskán belátják, a sanyargatás helyett érdemes inkább felkarolni a magyarlakta régiókat, hiszen abból komoly bevételre tehetnek szert –, akkor nemcsak Borsafüred és környéke, hanem egész Erdély hamarosan visszanyerheti régi fényét.