Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

– Megleptél. Arra számítottam, hogy egy két méter magas lánnyal fogok találkozni. Ezek szerint az erővel kapcsolatban igaz, hogy nem a méret a lényeg?

– Abszolút, és még jobban meglepődnél, ha látnád a versenytársaimat. Én vagyok a legmasszívabb köztük.

– A genetika sok mindent meghatároz. Az őserőt is?

– Igen, én is édesapámtól örököltem.

Korábban írtuk

– Mikor tapasztaltad először, hogy erősebb vagy az átlagnál?

– Már gyerekként is jobban érdekeltek a fiús dolgok, sosem szerettem a körömlakkokról beszélgetni. De abban, hogy ilyen hobbit választottam, nem csak ez játszott közre. A testvérem éveken keresztül küzdősportolt, az edzőtermi hangulat pedig engem is magával ragadott. Sokáig kézilabdáztam, de aztán jött egy sérülés: elszakadtak a térdszalagjaim, ami miatt komoly műtéten estem át, majd egy év kihagyás következett. Egy konditeremben kezdtem meg a rehabilitációt, ám az erősítés idővel a szenvedélyemmé vált, és amikor az orvostól is jóváhagyást kaptam, hogy nem ártok magamnak ezzel a mozgásformával, eldöntöttem, hogy feljebb lépek egy szinttel.

– Hogyan?

– Erőemelő edzésekbe kezdtem, fekve­nyomást, felhúzást és guggolást végeztem. Elég sok idő kellett, hogy jelentős fejlődést mutassak, de idővel egyre terhelhetőbbé váltam. Az első verseny pedig katartikus élmény volt, ismeretlenek jöttek oda hozzám szurkolni. Akkor éreztem először, hogy ez az én világom.

– Mennyire jellemző a hölgyek jelenléte ebben a sportágban?

– Ma már meglehetősen sokan vagyunk nemzetközi és hazai szinten is. Itthon azonban idén rendeztek először versenyt nők számára. Ami érdekes, hogy bár a férfiak testalkatukból adódóan erősebbek, edzéseken ugyanazt a munkát végezzük el, mint amit ők. Ezzel azt hiszem, bebizonyítottuk, hogy bár a gyengébbik nemhez tartozunk, nem vagyunk gyengék.

– Nagyon megviseli a szervezetedet egy ilyen emberfeletti teljesítmény?

– A kamionhúzással egyelőre nincs gondom ilyen szempontból, viszont nemrégiben Békésszentandráson, ahol többek között kőgolyót és farönköt is emelgettem, eléggé lerobbantam. Ez persze nem csoda, hiszen először csináltam ilyet. Az egyik körmömtől elbúcsúzhatok, de a többi sérülést pár nap pihenés után kihevertem. Tervben van, hogy az edzőtermünkbe beszerzünk ilyen eszközöket, így a jövőben specifikus gyakorlatokat is végezhetek.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

– Azt azért tisztázzuk, hogy mennyit nyomnak az említett tárgyak!

– A kőgolyó 77 kilogramm, a rönk 43, az úgynevezett izlandi kereszt, amit ölben kell cipelni, 50, a traktorgumi, amit görget az ember, 200 kiló, a homokfutó pedig, amit úgy húzunk, mint a kamiont, 800 kiló felett van.

– Úgy tűnik, szereted a veszélyes helyzeteket…

– A női kézilabda százszor veszélyesebb, mint az erősportok. A külső szemlélő azt gondolja, itt nagyobb esély van a sérülésre, pedig ha odafigyelünk, és ésszel csinálunk mindent, vagyis az egészséget helyezzük előtérbe, nem pedig a teljesítményt, akkor nem lehet baj.

Én kezdettől fogva édesapámmal edzek, mindig követem az utasításait, ő ismer a legjobban, tisztában van vele, hogy hol vannak a határaim, emiatt pedig maximális biztonságban érzem magam.

– Ha már egészség: doppingellenőrzés van a bajnokságok során?

– Azokon, amiken én indulok, nincs. Ugyanakkor szemmel látható, hogy ki szed ilyen szereket. Én a saját erőmből szeretek dolgozni, ugyanis elsősorban magamat szeretem legyőzni, nem pedig másokat.

– Hogy kell elképzelni egy olyan versenyt, mint amin legutóbb aranyérmet szereztél?

– Az első versenyszám során hámmal a testünkön kellett húsz méteren elvontatnunk egy 8,8 tonnás nyerges vontatót, aztán szemből, egy kötél segítségével, ülő helyzetben kellett magunkhoz húzni. A férfiaknak nehezebb dolguk volt, nekik a ponyvás rakodórésszel együtt kellett végrehajtaniuk a feladatot. Mindössze egy speciális, gumitalpú cipő és a magnézia van segítségünkre, ezek megakadályozzák, hogy csússzon a lábunk és a kezünk.

– Neked milyen étel ad extra energiát?

– A kézműves hamburger. Elélnék rajta egész életemben. Odafigyelek, hogy minőségi ételeket fogyasszak, de a mennyiség nem számít, annyit eszem, amennyi jólesik. És persze nem tagadom azt sem, hogy néha lecsúszik egy kis nasi is.

– És a híres tengerész, Popeye kedvence, a spenót vagy a hagymás bab, amire a kalandor Piedone esküdött?

– Nem vagyok válogatós, de azért van, amit nem szeretnék a tányéromon látni…

– Az ismerkedés során vagy egy párkapcsolatban előny vagy hátrány, ha egy nő olyan erős, mint te?

– Vannak, akiket megrémít ez a tulajdonság, másoknak viszont kifejezetten imponál. Jó párszor megkaptam már, hogy nem nőies, amit csinálok, de az ilyen véleményekkel nem foglalkozom. Minek tegyem, ha kapok elismerő szavakat is, ráadásul azt csinálom, ami igazán boldoggá tesz? Ismerek erőemelő párokat, akik régóta együtt vannak, ez pedig rácáfol arra, hogy egyik férfi sem szereti az erős nőket. Egyébként kifejezetten érzékeny, de hétköznapi lánynak tartom magam, aki ha fénylik az orra, bepúderezi az arcát.

– Férfiideál?

– Nincs konkrét elvárásom. Az egyetlen kritérium a másikkal szemben, hogy támogasson abban, amit csinálok.

– A családtagok, ismerősök mennyire használják ki, hogy ilyen erős vagy?

– Anyukám mindig magával hív, ha nagybevásárlást tart, olyankor természetesen én cipelem a csomagokat. A barátok inkább csak heccelnek, ha például parkolunk, mindig elsütik a viccet: toljam a helyére az autót.

– Van, amitől félsz?

– Interjút adni. Attól rettegek. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokszor és sokat kell beszélnem a nyilvánosság előtt. Minden egyes alkalommal zavarban vagyok, olykor a rosszullét kerülget, ezért összevissza beszélek. Ha jön egy fotós vagy operatőr, szó szerint elmenekülök. Az egyik versenyen háromszor környékezett meg egy stáb, de hiába könyörögtek, elhajtottam őket. Talán majd idővel megszokom ezt a helyzetet.

– Hol láthatunk téged legközelebb versenyezni?

– A kamionhúzó liga következő fordulóját Szegeden fogják megrendezni, de hogy pontosan mikor, azt még nem tudni. Ősszel pedig Miskolc ad majd otthont az erőemelő világbajnokságnak, amin nagyon szeretnék ott lenni.