Nemrég ünnepelte 90. születésnapját a példaértékű kitartásáról híres többszörös világbajnok szenior teniszező, Szentirmay Erzsébet. A sportág koronázatlan királynője a mai napig aktívan játszik és versenyekre jár. Nem sokkal ezelőtt újabb győzelmet aratott egy hazai viadal vegyes párosainak mezőnyében.

Fotó: Földházi Árpád/Demokrata

– Mikor lobbant fel a szerelem ön és a tenisz között?

– Annak a katolikus gimnáziumnak az udvarán, ahol tanultam, volt egy elkerített terület, ami télen jég-, nyáron teniszpályaként funkcionált. Ott ragadtam először ütőt, és kóstoltam bele a sportágba. Persze edző nélkül, csak hobbi szinten űztem az osztálytársaimmal. A háború miatt aztán egy időre feledésbe merült a dolog. 1947-ben a MÁV gépészeti szakosztályán helyezkedtem el gyors- és gépíróként. Az egyik kolléganőm, akivel nagyon jóban lettem, már régóta teniszezett, és amikor kiderült, hogy én is a sportág szerelmese vagyok, meghívott a klubba, ahol edzett. Így indult a karrierem.


– A második világháború után „megtűrt” sportágnak számított a tenisz…

– Olyannyira, hogy ahol dolgoztam, sokáig senki nem tudta, mivel töltöm a szabadidőmet. A barátnőmmel minden reggelt edzéssel indítottunk, munka előtt, fél hét felé már a pályán voltunk. Igaz, az én célom csupán a testmozgás volt, de egy edző felfigyelt a tehetségemre, és a szárnyai alá vett. Néhány év múlva már a profik között találtam magam. Tizenöt éven át voltam első osztályú játékos: kétszer magyar bajnokságot is nyertem csapatban úgy, hogy közben volt egy főállásom, és háztartást is vezettem. Nyugdíjba vonulásom után, 55 évesen szeniorként folytattam a versenyzést. Pályafutásom alatt több mint egy tucat országba jutottam el a sport révén, voltam például Tunéziában, Törökországban és Cipruson, valamint Európa valamennyi fővárosában. Egyre jobban szerepeltem, rendszeresen nyertem versenyeket. A legbüszkébb a négy világbajnoki címemre vagyok.


– Edzősködött is?

– Csaknem húsz évig működtettem tenisziskolát Budapesten, több ezer gyermeknek tanítottam meg a sportág csínját-bínját. Imádtam ezt a munkát, misszióként tekintettem rá. Nagy örömmel töltött el, hogy néhány évvel ezelőtt az utcán összefutottam egy régi tanítványommal, aki azóta szintén edző lett.


– A magyar tenisz az utóbbi időben újra szárnyra kapott, több játékosunk is a világ élvonalához tartozik. Mit szól ehhez?

– Óriási jelentősége van ennek a fordulatnak. Magyarország rangos nemzetközi versenyeknek adhat otthont a jövőben, ezzel pedig fiatalok százait lehet majd becsalogatni a klubokba, megsokszorozódhat a magyar tenisz tömegbázisa. Nagyon örülök annak, hogy az utóbbi időszakban kiemelkedő állami támogatásban részesül a sportág, ez is hozzájárul a további fényes sikerekhez.


– Nemrég az ön nyakába is újabb arany­érem került.

– Szerettem volna még egy hazai bajnokságon elindulni, ezért Almai János barátommal beneveztünk a Szentes Béla Emlékverseny vegyes párosai közé. Többször nyertünk már együtt, de ezúttal kevesen hittek az újabb győzelemben. Nagy meglepetés volt, amikor győztünk a döntőben. A párok együttes életkora 140 év volt, mi voltunk egyedül, akiké 160.


– Ez volt az utolsó megmérettetése?

– Az a tervem, hogy szeptemberben elindulok még a szenior világbajnokságon a horvátországi Umagban. Tavalyelőtt voltam utoljára ott, amikor is kértem a szervezőbizottságot, hozzák előre a döntő és az eredményhirdetés időpontját, szerettem volna ugyanis még aznap hazaérni. Nagyon kedvesek voltak, teljesítették a kívánságom, így még a verseny után hazavezettem Budapestre, 600 kilométer távolságból. Sötétedés előtt itthon voltam.