Hirdetés

– Az ökölvívók legendásan jól ugróköteleznek. Van esetleg bokszoló a családjában?

– Nincs. Az ötletgazda igazából édesapám. Annak idején egy amerikai tévéműsorban látott először ugróköteles csapatot fellépni, és úgy gondolta, kondíció és koordináció szempontjából remek mozgásforma lenne a diákoknak az iskolában, ahol testnevelő tanárként dolgozott. Nálunk, a családban az volt a cél, hogy mi, gyerekek valamilyen tradicionálisabb sportággal foglalkozzunk versenyszerűen, így a testvérem sokáig teniszezett, én pedig kézilabdáztam. Az ugrókötelezést eleinte csak hobbiszinten űztük, végül mindketten ennél horgonyoztunk le. Amikor belevágtunk, még gyerekcipőben járt itthon a sportág. Csak Pécsnek és Maklárnak volt nagyobb csapata. Utóbbié ma is a legnépesebb bázis Magyarországon. Édesapámmal és húgommal az elsők között alapítottunk klubot Szombathelyen, az évek múlásával azonban elszaporodtak az egyesületek. Ma már rengeteg helyen, kisebb városokban, sőt falvakban is lehet csatlakozni a közösséghez.

– Mégis mekkora a hazai bázis?

– Egy diákolimpián nagyjából 500-600 fő indul, de ha azokat is számításba vesszük, akiknek nincs versenyengedélye, országszerte több ezer főre rúg a kötélugrók száma. A Covid egyébként, bármilyen furcsán hangzik, jót tett a sportágnak: az egészségmegőrzés érdekében, mozgás gyanánt ugyanis rengetegen ragadtak ugrókötelet otthon, a négy fal között.

Korábban írtuk

– Ha jól tudom, önnek két világcsúcsot is sikerült megdöntenie a pályafutása során. Érvényben vannak még ezek?

– Az egyik már csak Európa-csúcs. 2006-ban állítottam föl. Ez egy „triplázásos” gyakorlat volt, ami azt jelenti, hogy egy ugrás alatt háromszor kell áthajtanunk magunk alatt a kötelet addig ismételgetve, amíg el nem fáradunk vagy el nem akadunk. Nekem ezt egymás után 330-szor sikerült megcsinálnom. A másik egy csapatban elért világrekord volt. Egy kétköteles versenyszámban indultunk. Hárman voltunk a csapatban: ketten pörgették a két hosszú kötelet, én pedig középen helyben futva ugráltam át őket. 421 lett a rekord, de azóta már ezt is sikerült túlszárnyalnia másnak.

– Bántja a hiúságát a trónfosztás?

– Ez nem hiúság kérdése. Amikor megszületett az egyéni világrekordom, óriási különbség volt még a mezőny eleje és vége között: majdnem 150 ugrással előztem meg a második helyezettet. Ez volt a leghosszabb ideig fennálló világrekord a sportág történetében, pár éven át még a fiúknál is csúcsnak számított. Ami inkább bánt, hogy nem azért hagytam abba az ugrásokat, mert nem bírtam tovább, hanem mert azt gondoltam, ennyi elég lesz. Elég is volt annak a versenynek a megnyeréséhez, meg az azt követő tíz évre. De azóta is motoszkál a fejemben a kérdés: mennyit bírnék vajon, mennyi lenne a maximum? Lehet, hogy egyszer majd sor kerül egy ilyen kísérletre.

– Korábban több külföldi tehetségkutatóban is próbára tette a tudását. Mi volt a célja ezzel?

– Elsősorban a sportág, másodsorban a saját produkcióm promotálása. Hosszú menetelésre nem is számítottunk, az volt a lényeg, hogy felfigyeljenek ránk. Ez pedig működött is. Bevallom, nem szeretem az ilyen műsorokat, de a célt jól szolgálták. Nem mellesleg a készítőknek is hasznot hozott, hogy külföldieket szerepeltettek, egy idő után ugyanis nagyon nehéz helyi tehetségeket találni.

– És a Cirque du Soleil hogy jött a képbe?

– A vezetőség levelet küldött a Magyar Ugrókötelesek Szövetségének, amelyben azt írták, profi ugróköteleseket toboroznak a társulatba.

– Minket, magyarokat kerestek meg?

– Minket is. Abban az időben a magyar csapat egymás után többször is világbajnokságot nyert. A cirkusz nemcsak tudást, hanem versenyeredményt is néz, nekik általában olyan artista kell, aki szívós és mindig képes jó teljesítményt nyújtani, a versenyeken való szereplés pedig garancia arra, hogy az ember jól kezeli a stresszhelyzeteket, hiszen egy bajnokságon naponta kétszer rákényszerül.

– Szóval megérkezett a levél Magyarországra. Aztán?

– A szövetség továbbította az üzenetet a hazai kluboknak, így jutott el hozzánk is a hír. Úgy gondoltuk a húgommal, ez óriá­si lehetőség, nem hagyhatjuk ki. Elküldtük DVD-n a bemutatkozó videónkat, két héttel később pedig érkezett hozzánk egy meghívó, amiben az állt, várnak minket személyes meghallgatásra Orléans-ba. Nagyon komoly feltételeknek kellett megfelelni: vizsgálták az erőnlétünket, a hajlékonyságunkat, de még a színészi képességeinket is. Minden állomás után eredményt hirdettek: ki maradhat, kinek ért véget a felvételi. Mi egészen a végéig meneteltünk. Az egyik műsorban egyetlen szabad ugróköteles pozíció volt még, azt a tesómnak sikerült elcsípnie. Engem hat évre rá kerestek meg, hogy ugrókötelezem-e még, ugyanis New Yorkban vár egy három hónapra szóló szerződés. Így kezdődött a cirkuszi karrierem.

– Mondhatjuk, hogy szép lassan átnyergel a sportról a művészetre?

– Igen, ez gyakorlatilag már megtörtént. Nagyon nehéz feladat volt. A kezdetek kezdetén csaknem egy hónap kellett ahhoz, hogy valamelyest kiverjék belőlem a sportolói szellemet, és megszokjam, hogy a színpadon nem versenyezni kell, hanem szórakoztatni.

– Van eltérés országonként közönség és közönség között?

– Ha a világ egészét nézzük, akkor elmondható, hogy a déli országok sokkal nyitottabbak, többeket lehet bevonni az előadásba. Viszont a franciákat például kifejezetten nehéz tapsra bírni. Ők nagyon kimértek ilyen szempontból. És hasonlóan zárkózottak a kínaiak is. Náluk nagyon komoly hagyományai vannak a cirkusznak, nehéz újat mutatni nekik.

– Ha jól tudom, angol–testnevelés szakos tanár. Ezt a hivatását gyakorolja?

– Sajnos nem. Ez a szakma állandó jelenlétet igényel. Egy darabig helyettesek segítettek ki, de be kellett látnom, hogy hosszú távon ez nem megoldás. Választanom kellett. Bemutató órákat ma is tartok, idén pedig nagykövete voltam az Európai Sporthétnek, aminek egyik kiemelt sportága volt a kötélugrás. Szeretném, ha a jövőben még nagyobb érdeklődés övezné ezt a sportot, hiszen egyszerű, kis helyen is végezhető, olcsó mozgásforma, rengeteg pozitív élettani hatással.

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az utóbbi időben kifejezetten vadászik az olyan látványos, modern sportágakra, amelyektől azt reméli, felkeltik a fia­talok figyelmét. Az ugrókötél esetében szóba került már, hogy esetleg felveszik a programba?

– Többször is. Minden adottsága megvan hozzá, úgyhogy folyamatosan dolgozunk rajta, hogy ez az álom előbb-utóbb valóra váljon. Nagy előrelépés volt, amikor két évvel ezelőtt a nemzetközi szövetség egységesítette a sportág szabályait. Lehetővé vált, hogy a bírók objektívan is értékelni tudják a gyakorlatokat. Azt reméljük, hogy ennek köszönhetően 2028-ban már komolyabban is szóba jön majd a sportág a NOB vezetőinek körében. Addig is bízom benne, hogy az iskolai testnevelésórákon nagyobb szerepet kap.