Fotó: Jezsuita levéltár/Fortepan
A pécsi jezsuita Pius gimnázium és internátus tornaterme 1914-ben
Hirdetés

A XIX. század végén világszerte egyre többen fedezték föl a testmozgás örömét, a sportolás a szabadidő eltöltésének egyik elterjedt formájává vált. A századforduló környékén sorra alakultak a klubok és szövetségek, megépültek az első sportlétesítmények, a sportági szabályok egységesültek, a nemzeti és nemzetközi bajnokságok száma pedig ugrásszerűen megnőtt. Magyarországon a sportágak megjelenésére már Széchenyi korában volt példa, a testmozgás szervezetten és széles körben azonban a kiegyezés után terjedt el. A Monarchia idején a sport a nemzeti önállóság kifejezésének egyik legkézenfekvőbb eszköze lett a magyar társadalom számára, így a klubok bázisa folyamatosan nőtt. Hazánk a XX. század elején már a világelitbe tartozott, az első világháború azonban a sportban is teljesen új helyzetet teremtett.

–  1914 előtt a hazai sportélet részben a társadalmi fejlettség, részben a közlekedési viszonyok miatt Budapest-központú volt, ám vidéken is kialakultak jelentős bázisok: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Arad és Szabadka is ilyen centrum volt egészen a trianoni békeszerződésig – mondja a Demokratának dr. Szabó Lajos történész.

Az idegen kézre került országrészek egyesületeinek vezetősége azonban választásra kényszerült: voltak, akik elmenekültek és az anyaországban indították újra karrierjüket, mások az idegen elnyomás ellenére a szülőföldjükön próbáltak boldogulni. A határokon kívül rekedt magyar–zsidó polgári réteg ugyanakkor saját egyleteket alapított, ezek a magyar nyelvű kis közösségek 1939-ig zavartalanul működtek.

Korábban írtuk

Bár hazánk területén Erdély kivételével nem zajlottak harcok, a háború mégis nagy pusztítást végzett a magyar sportban is. A versenyzők többsége úgy gondolta, ott a helye a fronton, így katonának állt, a sportközösségek pedig ennek hatására jelentősen megtizedelődtek. A bajnokságok egy darabig folytatódtak ugyan, a felnőtt versenyzők helyét azonban az utánpótláskorúak és azok a 40 év fölöttiek vették át, akik kezdetben nem kaptak behívót. Ám a helyzet nem volt egyszerű így sem, a háború rengeteg pénzt emésztett föl, a gazdaságilag megnyomorított egyesületek gyakorlatilag működésképtelenné váltak, a pályákat sok esetben hadászati célokra, a fedett sportlétesítményeket raktárnak használták, a sporteszközök előállításához szükséges alapanyagokat pedig, mint például a bőrt, a hadsereg rendelkezésére bocsátották.

Később közlekedési korlátozásokat is bevezettek, a települések így bezárultak, bajnokságokat többnyire csak a hadifogolytáborokban rendeztek, ott viszont a tudás mentőövként szolgált: a fogságba esett magyar futballisták például tehetségüknek köszönhetően nemcsak hogy életben maradtak, hanem végigturnézták egész Szibériát. A második világháborúval ellentétben ekkor még tekintélyük volt a rabságba került tiszteknek, nem tiltották számukra a különböző sporttevékenységeket, így körükben a futball mellett az atlétika, a torna és a sakk is népszerű elfoglaltság volt.

Álnévvel az olimpián
A felvidéki református lelkész, Kóczán Mór 1902-ben ismerkedett meg az atlétikával, tehetségére pedig hamar felfigyeltek. Hívei körében igen nagy megütközést keltett hobbija, ezért a bajnokságokon többnyire Kovács Miklós álnéven indult. Az FTC versenyzőjeként érkezett a stockholmi olimpiára, ahol bronzérmet nyert. Kóczán Mór 1918-ig indult magyar színekben, Trianon után a csallóközi pap egy új ország határai közé került. Évekig a legjobb csehszlovák gerelyhajító, 1924-ben csehszlovák színekben indult élete utolsó olimpiáján. Szlovák életrajzi lexikonokban még ma is többnyire szlovák atlétaként szerepeltetik. Kóczán Mór azonban magyar maradt. 1948-ban a „lakosságcserével” települt haza, Alsógödön lelkészkedett, 1952-ben nyugdíjazták, és 1972-ben bekövetkezett haláláig edzőként és versenybíróként is a magyar atlétikáért tevékenykedett.

Az első világháború után hazánk nagy része megszállás alá került, a közigazgatás működésképtelen volt, totális káosz uralkodott az országban, így a sportélet gyakorlatilag megszűnt. A nemzetközi sporttársadalom antantbarát országai kihasználták a helyzetet, blokád alá vonták a háborúban vesztes központi hatalmak országait. Bár a nyomásgyakorlók politikai okokra hivatkoztak, sokkal inkább az vezérelte őket, hogy valamilyen úton-módon megfosszák Magyarországot a sportban betöltött nagyhatalmi pozíciójától. Ezzel szertefoszlatták a budapesti olimpiarendezés álmát, mi több, az 1920-as antwerpeni ötkarikás játékokra meg sem hívtak bennünket. Az újkori olimpiai mozgalom atyjának, Coubertin bárónak, valamint a háborúban semleges országok sportvezetőinek magyar sport iránti tisztelete azonban nem változott, így az ő közbenjárásuknak hála, lassacskán szűnni kezdett az elszigeteltség.

Fotó: Dr. Nagy Józsefné/Fortepan
Leventék 1928-ban

A sport iránti társadalmi méretű érdeklődés a háború után szerencsére hamar feléledt, sőt idővel egyre erősebbé vált. Ennek fő oka, hogy a harcokat lezáró békerendszer erősen korlátozta a vesztes országok hadseregének létszámát, ezért alternatív módokat kerestek a katonai kiképzésre. Így született meg Magyarországon a szélnek eresztett hadsereg remek tisztjeinek vezényletével a nagy sikerű leventemozgalom, amely a 12–21 év közötti, az iskolát nem folytató fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálta. A kor híres kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó azt vallotta, hogy az egészséges társadalom alapja a megfelelő testi és szellemi nevelés, ezért oktatási reformjai keretében az elemi iskolákban és a főiskolákon, valamint egyetemeken is kötelezővé tette a testnevelésórákat, a szakemberek oktatását pedig intézményesítette: 1925-ben megalakult a Magyar Királyi Testnevelési Főiskola, ami az egyik első ilyen jellegű intézmény volt a világon, és jelentősen hozzájárult a magyar sport színvonalának emelkedéséhez.

1920 után megkezdődött a sport tömegesítése: egyre több településen nyílik testmozgásra alkalmas pálya, alakul helyi egyesület, megszületnek az első gyári sporttelepek, a klubok kapui így az alsóbb néprétegek előtt is megnyílnak. 1928-ban már olimpiai bajnokot ad ez a réteg: Kocsis Antal ökölvívó nem talál legyőzőre Amszterdamban. A magyar sport tehát alig tíz év alatt talpra állt, az 1930-as években ismét Európa élmezőnyében vagyunk a versenysport és a testnevelés szervezettsége terén. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két világháború között lezajlott négy olimpián összesen 23 arany-, 15 ezüst- és 14 bronzérmet nyertek sportolóink, az 1936-os berlini játékokon pedig az éremtáblázat harmadik helyén végeztünk, ami az 1952-es helsinki olimpiáéval együtt az eddigi legjobb eredményünk.

Hajszálnyira a sikertől
A bécsi döntéseket követően Magyarország visszakapta számos magas hegyét, a magyar sportvezetők ezért úgy érezték, hogy a politikai változásokkal eljött az ideje egy magyarországi téli olimpia megrendezésének. Esetleges helyszíneként 1941. október 23-án kijelölték a Radnai-havasok lábánál elterülő Borsafüredet. A tervezett téli sportközpont számos létesítménye elkészült 1944 nyarára: sípálya és ugrósánc is épült, ez utóbbi Európa legnagyobbja volt akkor. A háború, a gazdasági helyzet és a politika azonban szertefoszlatta az ötkarikás álmot. Ennek ellenére a pályák megmaradtak, a következő évtizedekben pedig számos nemzeti és nemzetközi síversenyt rendeztek az erdélyi településen.

Magyarország feldarabolása következtében a lakosság több mint 60 százaléka a határokon kívül rekedt. Az elszakítottak között számtalan élsportoló és sikeres edző volt. Sokan közülük az anyaországba menekültek, így magyarként állhattak rajthoz a világversenyeken. A határon túli gyökerekkel rendelkező magyarok közel két tucat aranyéremmel gazdagították a hazai, jelenleg 177 darabból álló gyűjteményt. Csak Székelyföld hat olimpiai bajnokot adott a sportvilágnak: az alsósófalvi Keresztes Lajos (birkózás) 1928-ban, a korondi Lőrincz Márton (birkózás) és a marosvásárhelyi Hazai Kálmán (vízilabda) 1936-ban, a gyergyószentmiklósi Molnár Endre (vízilabda) 1976-ban, a zágoni Szabó Katalin (torna) pedig 1984-ben állt az olimpiai dobogó legfelső fokára. Novák Eduárd kerékpározó 2012-es paralimpiai aranyérme pedig nemcsak Székelyföld, hanem Románia első paralimpiai győzelmét jelentette.

Az anyaországba menekültek közül kiemelkedik Bay Béla, a vívók apostolaként emlegetett mester neve. A Máramaros megyéből származó edző és családja Magyarország felszabdalása után költözött Budapestre. Jelentős részben az ő tevékenységének köszönhető, hogy a II. világháború után a magyar vívósport ismét a világ élvonalába került. Nevéhez fűződik a magyar párbajtőrstílus kidolgozása is. Kiemelkedő érdemei közé tartozik, hogy 1961 szeptemberében a Testnevelési Főiskolán önálló szakágként beindította a vívómesterképzést. Ezzel jelentős szerepe volt abban, hogy a vívás mind a mai napig Magyarország egyik legeredményesebb olimpiai sportága. Pályafutása során olimpiai és világbajnokok sorát nevelte ki; Ágoston Judit, Bóbis Ildikó, Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Gyuricza József, Kamuti Jenő, Kamuti László, Marót Péter, Maros Magda, Mendelényi Tamás, Pap Jenő és Sákovics József is az ő tanítványa volt.

A szülőhazájukhoz a magyar, a szülőföldjükhöz ragaszkodó sportolóknak ugyanakkor a román, a szlovák és a szerb nemzet köszönhet sokat, rengetegen szereztek ugyanis dicsőséget ezeknek az országoknak külhoni magyarként. A sportolók közül a legsikeresebb a Kovászna megyei Szabó Katalin tornász, aki az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet szerzett román színekben. Rajta kívül a világon ez a teljesítmény csupán három másik tornásznőnek sikerült, egyikük a szintén magyar Keleti Ágnes.

Határon túlról származó olimpiai bajnokaink

Vértesy József, vízilabda, Zombor (Délvidék), 1932, Los Angeles

Szűcs Lajos, labdarúgás, Apatin (Délvidék), 1968, Mexikóváros

Schenker Zoltán, vívás, Váradszentmárton (Erdély), 1912, Stockholm

Prokopp Sándor, lövészet, Kassa (Felvidék), 1912, Stockholm

Nógrádi Ferenc, labdarúgás, Kassa (Felvidék), 1964, Tokió

Németh Imre, kalapácsvetés, Kassa (Felvidék), 1948, London

Nagy Ernő, vívás, Facsád (Erdély), 1932, Los Angeles

Molnár István, vízilabda, Galánta (Felvidék), 1936, Berlin

Molnár Endre, vízilabda Gyergyószentmiklós (Erdély), 1976, Montreal

Lőrincz Márton, birkózás, Korond (Erdély), 1936, Berlin

Kutasi György, vízilabda, Fiume (Tengermellék), 1936, Berlin

Korondi Margit, torna, Celje (Jugoszlávia), 1952, Helsinki; 1956, Melbourne

Keresztes Lajos, birkózás, Alsósófalva (Erdély), 1928, Amszterdam

Kabos Endre, vívás, Nagyvárad (Erdély), 1932, Los Angeles; 1936, Berlin

Jeney László, vízilabda, Kolozsvár (Erdély), 1952, Helsinki; 1956, Melbourne

Hazai Kálmán, vízilabda Marosvásárhely (Erdély), 1936, Berlin

Halmay Zoltán, úszás, Magasfalu (Felvidék), 1904, St. Louis

Csermák József, kalapácsvetés, Szenc (Felvidék), 1952, Helsinki

Bodnár András, vízilabda Ungvár (Kárpátalja), 1964, Tokió

Gombos Sándor, vívás, Zombor (Délvidék), 1928, Amszterdam

Gergely István, vízilabda, Dunaszerdahely, 2004, Athén; 2008, Peking