Mi adott nekünk Rafa Nadal?

Egy pillanat, ami megmaradt és annyira meghatározónak bizonyult, hogy húsz éven át tartó tisztelet, csodálat követte minden megmozdulását. Lehet valaki a sportága legkiemelkedőbb és legsikeresebb versenyzője, legendákká kevesen válnak. Neki sikerült.

Határozottam emlékszem arra az első pillanatra: időben 2005-ben járunk, a helyszín a Roland Garros. Akkor tűnt fel először, vibráló jelenségként hatott: élénkzöld, ujjatlan pólójában, térd alá érő fehér nadrágjában, a hosszú, vállig érő haját leszorító fehér fejpántban. A salak színe csak még jobban kiemelte alakját, hatásos első bevonulás volt. Majd szétrobbant az energiától. Úgy mozgott a salakon, mint korábban senki, szinte kirepült a tévé képernyőjéről is. És mit lehet mondani? Az erő látványosan megmutatkozott, a szó szoros értelmében, duzzadtak a bicepszei – szemet gyönyörködtető jelenség volt úgy összességében. Aztán elkezdett játszani. És ez a játék a legnagyobbak közé repítette, olyan magasságokba, amiről még álmodni sem lehet, mert előtte senki nem járt arra. A róla megjelent új könyvben (Christopher Clarey: A harcos) azt mondta az eredményeiről honfitársa, a sportág korábbi klasszisa, Feliciano López: „Számomra ez az egyéni sportok történetének legelképesztőbb rekordja. Egy Grand Slam-cím elnyerése olyasvalami, amiről teniszezőként álmodozol. Ugyanannak a Grand Slam-címnek az elnyerése tizennégyszer viszont olyasvalami, amiről egyáltalán nem is álmodozol. Ez teljes őrület.”

Rafael Nadal 14-szer nyert a Roland Garroson. Soha senki hasonló teljesítményt nem ért el, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki a nyomába ér. A salak királya lett Párizsban. Tiszteletére szobrot is készítettek – a franciák, egy spanyolról – és a visszavonulása után rendezett búcsúünnepségen a pályafutását meghatározó borításon és pályán, a salakba süllyesztett emléktáblán a Garros-trófea mellett a neve és lábnyoma is látható. Örökre. Ahogy Clarey találóan megfogalmazta: a salaktenisz sokkal inkább művészet, mint képesség. És kétségtelenül Nadal a legnagyobb művésze volt. De nem csak salakon, minden borításon maradandót alkotott.

Még a rituáléi is egyedivé tették, bár sokszor kikezdte ellenfelei idegrendszerét. De nincs meccs a Nadal-sorozat nélkül. Ezek egyébként mindig segítették a jelenben maradni, a koncentrációját megtartani. Senki nem tudja úgy elrendezni a vizespalackokat, mint ő,a széke előtt, vagy említhetnénk a hideg zuhanyokat, a bevonulás előtti ugrálást, de a pályán is megvolt a szokásos művelet adogatás előtt. „Hátulról” indult a mozdulat a nadrágjától, ott volt még a pólóelrendezés, az orrához való érintés és a hajrendezés – utóbbiak többször ismétlődtek. Ezekből (sem) engedett. Azt mondta egyébként, ezek nem babonák, mert ha egyik mérkőzése nem úgy alakul, akkor változtatnia kellett volna ezeken, de a mozdulataihoz, a bevált trükkökhöz mindvégig ragaszkodott. Számtalan írás és videó elemzi ezeket a Nadal-rituálékat, olykor mulatságosan, mégis a részévé vált, névjegye lett és nem is lehet elképzelni Rafael Nadalt ezek nélkül. Ahogy a „gólöröme” is látványosra sikeredett, vagyis senki nem adott olyan öklösöket a levegőnek, mint Rafa, minden egyes meccsen belüli sikerénél. Első Grand Slam-győzelménél elterült háttal a földön, kezeit széttárta. Szintén sokszor ismétlődött a hanyatt vágódás pályafutása során.

A diadalmenet húsz éve indult. Két évtized bármely sportágban a csúcson emberfeletti teljesítmény, a teniszben kiváltképp. Soha nem a címek és serlegek, rekordok motiválták – ez kiderül interjúkból, könyvekből, filmekből. Rafael Nadal mindig önmagával küzdött és saját magát múlta felül. És számtalanszor talpra állt, kilátástalan helyzetekből, a párharcok olyan pillanatában, amikor még a tenisz szakértői is kételkedtek a feltámadásában. És a sérülésekből, ahonnan sokszor úgy tűnt, nincs visszaút. A lelke még vinné tovább, de a teste a befejezés mellett döntött.

Rafael Nadalt egyedi stílusa repítette a magasságokba, de az ütéstechnikája mellett a sportág iránt elköteleződés, alázat nélkül nem ment volna. Nála nem egy újabb Roland Garros vagy újabb Grand Slam következett a sorban, egy újabb trófea, amit meg kell nyerni, hanem mindig egy újabb meccs, újabb párharc, ahol a legtöbbet kell kiadni magából. A sporttörténelembe az egyik legnagyobb mérkőzésként vonul be Nadal és Roger Federer párharca a 2008-as wimbledoni döntőben. Minden idők egyik legmagasabb szintű tenisze – mondják a szakértők. Nadal először nyert úgy, hogy előtte a Garroson szettveszteség nélkül győzött, a döntőben szintén Federerrel harcolt.

A következő dátum 2008. augusztus 17., a helyszín Peking. Az olimpia. A férfitenisz döntője. Az élet egyik legszerencsésebb összjátéka, hogy élőben láthattam. A rendkívül sűrű ötkarikás programban nagyon precíz osztás, szorzás, számítás során keletkezhet egy olyan rés, amikor a magyar érdekeltségű események mellett kijut az ember máshova. De Rafael Nadal döntőjét egyszerűen nem lehetett kihagyni. Akkor már három éve elindult világ körüli hódítóútjára. Élőben, pár méter távolságról látni a világ akkori legjobbját, a sportág ikonját leírhatatlan érzés. Már a bemelegítését figyelemmel kísérni is lenyűgöző, ahogy mozog, ugrik, lép, üt, ahogy létezik a pályán. A tökéletes koncentráció. Három játszmában legyőzte a chilei Fernando Gonzálezt és lett olimpiai bajnok. A sok nagy teniszsikere mellett azt gondolhattuk, az ötkarikás játékok kevésbé jegyzettek Nadalnál, de a döntő után így nyilatkozott: „A teniszben a Grand Slam-tornák nagyon fontosak, de sportolóként az olimpiai siker a legjelentősebb számomra.” Apró személyes kiegészítés, másnap, a születésnapomon lett először világelső. Egyedi „ajándék”, az biztos.

Számtalan olyan idézetet lehetne hozni Rafa Nadaltól, ami meghatározza nagyságát, mert a rá jellemző végtelen egyszerűséggel fogalmazza meg a legnagyobb (élet)igazságokat. Rafael Nadal két évtizedét összefoglalni, elemezni, kiértékelni e lapok hasábjain nem lehet – mások könyveket töltenek meg vele. Még a tenisz legnagyobbjai is próbálják megfejteni, értelmezni Rafa Nadal pályafutását, hatását, örökségét. Egy-egy gondolata által azonban sokkal közelebb kerülhetünk a megértéséhez, mintha csak a mérkőzéseit néznénk.

„Amikor döntőt játszol, elsősorban a győzelem számít, de ami valóban mély és személyes elégedettséggel tölt el, az az érzés, hogy játékosként fejlődtél. Mert az a munka valódi alapja. Mindennap győzhetsz és veszíthetsz. Ez a részleteken múlik, de a valódi megnyugvás, amikor azzal az érzéssel lépsz pályára, hogy valóban jobb játékos vagy, amikor tudod, hogy az a sokéves munka gyümölcsöző volt.” (Idézet A harcos című könyvből.)

Számomra két olimpia keretezi pályafutását. A 2008-as és a 2024-es. Peking és Párizs. Látni első olimpiai aranyérmének döntő mérkőzését és a visszavonulása előtti utolsó vonásokat a nagy művén. A botrányos megnyitóünnepség egyik (vagy egyetlen) fénypontja volt, amikor az olimpiai fáklyát átvette a világbajnok labdarúgótól, Zinédine Zidane-tól a Trocaderón, az Eiffel-torony mellett. A franciák újabb tisztelgése nagysága előtt. Később a fáklyát megkapta emlékbe a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól. „A 2024-es párizsi olimpián pályafutásom egyik legérzelmesebb napját éltem át.” A játékokon pályára lépett, első körben pont Fucsovics Márton ellen, párosban az utódjának is nevezett Alcarazzal. Egyikben sem jutott döntőig.

Tavaly októberben bejelentette visszavonulását a 22-szeres Grand Slam-győztes: „Az elmúlt két év különösképpen nehéz volt, egyszerűen már nem tudok játszani úgy, hogy valami ne hátráltatna.” Búcsúztatóján együtt állt a nagy négyes: Nadal mellett Federer, Đoković és Murray. Rafa azt mondja, pályafutása alatt az ellenfelei fizikai és mentális határáig elvitték, és a párharcok oda vezettek, hogy mindennap fejlődött. Nemcsak saját, hanem egymás határait feszegették a végtelenségig. Az egy másik kérdés, hogy a nagy négyes – bár inkább a Nadal, Federer, Đoković hármas – elérte volna-e ezeket a kimagasló eredményeket egymás nélkül. Soha nem derül ki, és nem is kell. Mert az egymás közötti párharcaik minket, sportszeretőket repítettek magasba.

„Elképesztő rivalizálásokat építettünk ki, ezt a létező legjobb módon. Megmutattuk a világnak, hogy a lehető legkeményebben tudunk harcolni egymás ellen, de a szó létező legjobb értelmében jó kollégák voltunk és tiszteltük egymást. Megnehezítettétek a dolgomat a pályán, de élveztem azt, hogy a határomig el kellett mennem miattatok, minden egyes nap, hogy felvegyem veletek a versenyt. A tenisz végül is egy játék, néha kicsit komolyabban vettük ennél… Nagyszerű üzenet a világnak, hogy jó barátok is tudunk lenni, és a legnagyobb riválisok voltunk – mondta búcsúztatásán a Roland Garros közönsége előtt.

Rafael Nadal olyan (sport)emberi példa mindenkinek, nem csak a következő generációnak, hogy úgy lehetsz a legnagyobb, ha közben emberként is felemelkedsz – neki sikerült. Ahogy a róla készült könyvben is nyilatkozott a híres teniszszakírónak, mindent kipréselt magából, megfelelő hozzáállása volt, tisztelte a sportot és riválisait. „Olyan harcos voltam, aki elszántan próbált úrrá lenni a sérülésein és a nehéz pillanatokon.” Azt is hozzátette, elégedett és boldog lehet, mert a határait feszegette és megpróbálta a legtöbbet kihozni magából.

„Semmi sem pótolhatja azt az adrenalint, amelyet az élsport ad, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnék boldog” – nyilatkozta másutt a tenisz utáni, jelenlegi életéről.

Mit lehet mondani? Szerencsések vagyunk, hogy életünkben láthattuk, hogy kortársunkként megmutatta, mit jelent mindennap a legjobbra törekedni. Szóval: Merci, Rafa.