Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza és a férfi-párbajtőrcsapat – a vívás nagyon régen szerepelt ilyen jól olimpián. Ennek okairól, a megcsíphető franciákról és a kitartás jutalmáról a bronzérmes párbajtőrcsapat két tagjával, az egyéniben ezüstöt is nyerő Imre Gézával és Somfai Péterrel beszélgettünk.

– Szilágyi Áron londoni kardaranyát kivéve legutóbb Mincza Ildikó szerzett egy bronzérmet 2008-ban, Pekingben párbajtőr egyéniben. Minek köszönhető a mindent felülmúló többszörös riói siker?

Imre Géza: – Nehéz kérdés, ha tudnánk a választ, valószínűleg mindig úgy csinálnánk. Lehet utólag okoskodni dolgokon, hogy Pekingben, Londonban miért maradtak el a magyar vívók a várakozásoktól, de már nem nagyon érdemes. Egy biztos: ez a mostani eredmény mindenkiben régóta benne volt. Áronban mindenképpen, neki már a londoni szereplése is fantasztikus volt, és hogy ezt meg tudta ismételni, szinte hihetetlen. Emese szintén jogosan bízhatott minimum a négybe jutásban, legalább a harmadik helyre odavártuk mindannyian. Azért voltunk ilyen óvatosak, mert tudtuk, hogy van egy-két mumusa a románok közül, illetve az olasz lány, akivel végül a döntőt vívta. De hála istennek, sikerült saját magát átlépnie, és csodálatos vívással, talán kicsit valóban borítva a papírformát, a csúcsra jutott. A férfi-párbajtőrcsapatnál kicsit hasonló volt a helyzet, tudtuk, hogy a harmadik hely jó esélyekkel meglehet, és ha valami csoda folytán megverjük a franciákat, akár még a fényesebb érem is. És hogy most Rióban minden egyszerre összejött, nincs rá egyféle magyarázat. Az biztos, hogy nagyon jó volt az egész vívócsapat háttere, mindenféle támogatást megkaptunk a szövetségtől, aki külföldi edzőtáborban akart felkészülni, mint hasonló szintű itthoni ellenfelek hiányában Emese is, annak ezt szó nélkül lehetővé tették. Ahogy a segítőket, a fizikai edzőt, a gyúrót, masszőrt tekintve is rendben volt minden körülöttünk, és ez biztosan befolyásolta valamennyire a fejekben lévő rendet is.

– Ha már említette az egyébként az olimpiát is megnyerő francia csapatot: miért olyan nehéz legyőzni őket?

Somfai Péter: – Az a „baj” a franciáknál, hogy mindig van egy olyan emberük, aki nagyon-nagyon jól vív, de soha nem ugyanaz. Hosszú éveken keresztül Gauthier Grumier volt például, akire stabilan lehet ebben számítani, most az olimpián mégsem ő tűnt ki leginkább, hanem a legmagasabb emberük, Borel. Ő, főleg a csapaton, annyira lehengerlően vívott, hogy nehéz volt mit kezdeni azzal az elementáris erővel, amivel szó szerint mindenkinek nekiment. Mellettük pedig ott volt még Jérent is, aki az egyéniben még falfehéren, szinte megszeppenve állt a páston, de a csapatra csodálatosan összeszedte magát.

Imre Géza: – Lehet azt mondani, hogy ők meg a mi mumusaink, mert az olimpián és előtte, a májusi párizsi világkupán is legyőztek minket. De azért ne felejtsük el, hogy ebben az évben egyszer már sikerült elkapnunk őket: pont a legfontosabb alkalommal, az utolsó olimpiai kvalifikációs világkupán Vancouverben, ahol végül is megszereztük a kvótát Rióba, tudtunk nyerni ellenük. Rióban sem álltunk azért olyan messze ettől, pláne a többi csapathoz képest: velük szemben tizenöt-húsz tusos különbségekkel nyertek, olyan egyszer sem fordult elő, mint nálunk, hogy az utolsó asszóban két alkalommal is csak egy tus különbség legyen.

– Bár Szász Emesének itthon alig akad méltó ellenfele, a férfiaknál más a helyzet: nagy és erős a mezőny. Ennek ellenére többször elhangzott a közvetítés alatt, hogy a nagy öregek mellett hiányzik a köztes generáció, van egy luk főleg Imre Géza és Boczkó Gábor, illetve a mostani huszonévesek közt. Mi ennek az oka?

Somfai Péter: – Egyrészt Gézáék már régóta klasszisok, és még mindig annyira jók, hogy nehéz lenne a helyükre pályázni, ez sok vívónak elvehette a kedvét, akik aztán szépen kiszálltak az élsportból. A másik ok, ami az én korosztályom eltűnését okozta, hogy amikor juniorok voltunk és kiöregedtünk, még távolról sem volt olyan perspektíva előttünk, mint a mostani junior vívók előtt: nemhogy nem menedzseltek, utaztattak minket, hanem hirtelen minden eltűnt. Például én is a saját pénzemen utazgattam a különböző versenyekre, és egymagam próbáltam valahogy támogatókat, szponzorokat keresni. Rédli Andris generációjában szintén hasonló gondok miatt morzsolódtak le sokan, álltak helyette munkába, hiszen élni is kell valamiből, míg a mostani tehetséges fiataloknak szerencsére már megvan a lehetőségük tényleg csak a vívásra, a fejlődésre koncentrálni.

Imre Géza: – Valóban sokkal mostohább körülmények voltak, és kevés az olyan kitartó ember, mint Peti, aki azt mondta, akkor is végigcsinálom. De ettől függetlenül is megfigyelhető szinte minden sportágban az a folyamat, hogy ha van egy erős válogatott, az alatta lévő korosztályok előbb-utóbb hiábavalónak érzik a hajtást, nem várják ki, nincs is rá idejük, azt a rengeteg évet, hogy kihalásos alapon valahogy végre bekerüljenek a csapatba. Ez is egy ok a köztes generáció hiányára, rakétasebességgel jönnek viszont a tehetséges huszonévesek, komolyan konkurenciát teremtve a következő években.

– Ha már válogatott, ahogy Rédli András mondta egy interjúban: „Ez a csapat nem három, hanem négy emberből áll.” És ezt végre mindenki láthatta, hiszen Péter ugyan tartalékként utazott, egyéniben ezért nem is indulhatott, végül azonban a bronzasszóban pástra léphetett, és remekül vívott. Mennyire volt nehéz annak tudatában készülni, hogy a végén talán nem is kap semmilyen szerepet?

Somfai Péter: – Lelkileg iszonyatosan kemény volt, nagyon sokat köszönhetek Balassa Leventének, a pszichológusomnak, hogy segített feldolgozni mindezt. Különösen azért nem volt könnyű egyébként a dolog, mert úgy éreztem, ebben az évben különösen sokat tettem azért, hogy benne legyek a csapatban, így indulhassak egyéniben is az olimpián. És amikor a szövetségi elnöki döntés alapján ez nem sikerült, sokat kellett dolgoznom rajta, hogy mentálisan valahogy képes legyek felállni ebből az egészből. Hiszen ez egy nagyon bizonytalan helyzet: hogy ugyanúgy végigcsinálom a felkészülést, készülök egyesével a potenciális ellenfelekre, mint a többiek, ki is utazom, de érmet csak akkor kapok, ha valóban vívok is. Az edzőben és a csapattársaimban bízhattam csak e tekintetben, hogy nem hagyják, hogy kimaradjak, s kint Rióban is mindennap elmondtam magamban legalább tízszer, mint egy mantrát, hogy igenis vívni fogok és jól fogok vívni.

Imre Géza: – Petin kívül ezt a helyzetet szerintem más nem is tudta volna elviselni, én legalábbis biztosan nem, az ő lelkülete, keménysége, elszántsága, kitartása kellett hozzá.

– És hogy Boczkó Gábor felismerje, hogy itt az idő a cserére.

Somfai Péter: – A sportban bármikor bárkivel előfordulhat, hogy per pillanat kevésbé megy valami, a nagyság és a kivételes lelkierő jelének tartom, ha ezt valaki magától ki is tudja mondani. Boczkó Gábor előtt ezért le a kalappal, hiszen minden vívó álma, hogy az olimpián a fő páston állhasson, ő viszont a csapat érdekeit szem előtt tartva önként le tudott mondani erről.

Imre Géza: – Örülök, hogy így alakult. Amikor utólag a bronzérmes képeket nézegetem, látom, hogy a pár nappal azelőtt történtek ellenére úgy vigyorgok, mintha mi nyertük volna kétszer az olimpiát, ez az érem sok mindent felszabadított belőlem. Nekem amúgy is köztudottan nagyon fontos a csapat, mindig is az volt, azon egyszerű oknál fogva, mert nem egyedül állok a dobogón, hanem társakkal. Jelen esetben két olyan társsal, akik még sosem tehették ezt meg olimpián, óriási érzelmi löketet adott ez nekem. Bronzot szerezni, bár nagyon stresszes, de elsőre amúgy is jobb érzés, mint ezüstöt nyerni, hiszen míg ebben a csatában győzöl, a másikat elveszíted.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Most bőven volt mindkettőről tapasztalata. Mikor tudott úgy először igazán örülni az egyéni ezüstjének is?

Imre Géza: – Elég hamar igyekeztem elfogadni, pláne, hogy másnap már tudatosan próbáltam háttérbe szorítani az egyéni versenyen történtekkel kapcsolatos érzéseimet, és csak a csapatra koncentrálni. És hát minden attól függ, honnan nézzük. Mert persze, ha arra gondolok, hogy milyen közel álltam az aranyéremhez, még mindig kicsit elszomorodom, de ha arra, hogy beszélgettem másnap a negyedik helyezettel, aki majdnem felgyújtotta magát, már korántsem vagyok elkeseredve. Ha pedig azt veszem számba, hogy 2008-ban és 2012-ben egyéniben már a tizenhat közt kiestem, most meg, a pályafutásom vége felé két olimpiai éremmel zártam, megint csak nagyon boldog vagyok.

– Még akkor is, ha feleségével önök a legpechesebb magyar sportolóházaspár?

Imre Géza: – Igen, ez egy újságcikk címe volt, arra utalva, hogy a feleségem, Kökény Beatrix kézilabdázó szintén „csak” ezüstérmes lett a sydney-i olimpián. Nagyon büszke voltam Beára, mikor erre azt válaszolta, hogy miért is lennénk mi a legpechesebbek? Mert van két egészséges gyerekünk, szeretjük egymást, boldogok vagyunk? És ez sokkal fontosabb minden díjnál, kitüntetésnél, éremnél. De nagyon jólesett, hogy nemcsak a szeretteim álltak ki hasonló módon mellettem, hanem a legtöbb magyar szurkoló is inkább támogatott, gratulált, mint hogy baleknak nevezett volna, itthon viszonylag ritkán tapasztalható pozitív szemléletet véltem felfedezni ebben.

– A Szász Emesét győzelemre vivő Kulcsár Győző ugyanakkor komoly vezetői hibának nevezte az elveszített döntőt. Ennyi tapasztalattal a háta mögött lehet egyáltalán ilyesmiért okolni az embernek magán kívül valakit?

Imre Géza: – Dancsházy-Nagy Tamást, az edzőnket biztosan nem. Ha valaki visszanézi a felvételt, hallható, hogy a tizenkettedik tusomnál például többször bekiabál, hogy videó, videó, vagyis hogy kérjem, ki a videózsűrit, amivel nyerek egy kis időt átgondolni a dolgokat. Én viszont, utólag talán már hibásan, nem tettem, mert úgy éreztem, nem nekem adtak volna igazat. Semmiképpen nem értek tehát egyet az ő hibáztatásával, továbbra is maximális a bizalmam felé, az eddig is nagyon jó, emberileg-lelkileg is remek viszonyunk semmit nem változott. Ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy abszolút nem az ő hibája volt, hogy nyertem egy ezüstérmet.

Somfai Péter: – Csapatszinten is rengeteget köszönhetünk Tamásnak. Az olimpiára való felkészülésben például abszolút az ő útmutatására történtek olyan új, külföldön már nyilván régóta alkalmazott, de nekünk eddig valamiért kimaradó módszerek, hogy például elkezdtük videózni az ellenfeleket, edzéseken felvettük a polárórákat, az egyes vívók részletes elemzéseinek elkészíttetéséről – hol adja a tusait, hol kapja, hogy mozog, satöbbi –, nem is beszélve. Egyénként talán apróságnak tűnhet minden egyes ilyen dolog, összeadódva viszont hozzájárultak ahhoz, hogy fejben ilyen jó állapotban érkezzünk az olimpiára.

– Ilyenkor nem jut eszükbe, hogy bárcsak még húsz évig csinálhatnám?

Imre Géza: – Inkább arra szoktam gondolni, hogy bárcsak most kezdhetném, amikor ilyen kincsek birtokában, ilyen háttérfelkészüléssel mehet el az ember egy versenyre. Ami persze nem azt jelenti, hogy bármikor is a jövőben kiiktatható lenne az emberi tényező. Az én példám mutatja ezt a legjobban. Hiába elemeztük ki alaposan a koreaiakat, az egyéni asszómban mégis ott volt egy olyan emberi dolog, amivel előre nem számolhattam: az ellenfél változtat, majd visszatér a sejthető úthoz, és ezzel meg tud lepni. Azt ugyanis soha nem lehet precíz elemzésekkel előre kiszámolni, a másiknak aznap épp merre jár az agya.

– Boczkó Gábor azt nyilatkozta, szeretne ott lenni négy év múlva Tokióban is, de edzőként. Ennek a csapatnak ezek szerint ebben a formában ez volt az utolsó fellépése?

Imre Géza: – Nagy valószínűséggel kimondható, hogy igen.

Somfai Péter: – Én mondjuk most már szívesen megválnék a tartalék státuszomtól, és persze kipróbálnám egyéniben is, milyen ez az olimpia.

Farkas Anita

Demokrata, 36. szám, 2016. szeptember 7.