Fotó: MTI Fotó: Petrovits László
Jónyer István Kono ellen a Sportcsarnokban megrendezett Magyarország–Japán-asztaliteniszversenyen (5:1) 1969. május 4-én
Hirdetés

– Mikor látogatott haza utoljára?

– Pont egy hete jártam Miskolcon családlátogatáson. Csoda történt azon a napon. Csörgött a telefonom. Nagy Tímea hívott, hogy közölje velem, beválasztottak a halhatatlanok klubjába.

– Hogy fogadta a hírt?

– Ezzel a kitüntetéssel gyakorlatilag elismerték, hogy amit letettem az asztalra a sportpályafutásom során, az felér egy olimpiai bajnoki címmel. Az asztalitenisszel kapcsolatban hatványozottan igaz, hogy sokkal nehezebb világbajnokságot nyerni, mint olimpiát. Kalkuttában például, ahol egyéniben is győztem, 128 induló és 64 bejátszó volt, ráadásul nyolc kínai vett részt az eseményen. Az olimpián a kvalifikációs rendszer következtében csupán 32, országonként mindössze két-két versenyző indulhat, ráadásul az esélyegyenlőség jegyében olyanok is kvótát nyernek, akik nem a szűk elit tagjai. Ez azt jelenti, hogy ha profiként nyer az ember 3-4 meccset, már fel is állhat a dobogó tetejére. Anno a vébéken 7-8 győzelem kellett ahhoz, hogy aranyérmet akasszanak a nyakunkba.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– Pechére viszont csak 1988-ban került fel az olimpiai sportágak palettájára a pingpong.

– Később kellett volna születnem. Bár én így is későn kezdtem játszani.

– Hány éves volt?

– Tizennégy. Edzőmnek, Berczik Zoltánnak köszönhetően azonban három év után felnőtt magyar bajnok lettem. De a nemzetközi sikerek is hamar jöttek: 68-ban már Európa-bajnoki bronzérmes voltam, 71-ben pedig Klampár Tibor oldalán világbajnokságot nyertem úgy, hogy három japán és három kínai párt vertünk meg, a döntőben pedig mindössze egy szettet vesztettünk. Egyébként nemcsak olimpiai aranyakkal lennék most gazdagabb, ha máshogy alakul a történelem, hanem világbajnoki címekből is legalább tíz lenne a négy helyett, más sportágakkal ellentétben ugyanis nálunk csak kétévente rendeznek vébét.

– A kalkuttai aranyaktól majdnem megfosztotta saját magát. Hogy is történt ez?

– Mielőtt Sidó Ferenc hívására a Spartacushoz igazoltam volna, négy évig ingáztam Miskolc és a főváros között. Délelőtt iskolában voltam, a háromnegyed egyes vonattal feljöttem Budapestre, aztán futottam a Keletiből a stadionba. Néha csak arra volt időm, hogy benyomjak egy főtt kolbászt menet közben. Nyolcig edzettünk, utána irány haza. Persze volt, hogy lekéstem a vonatot, olyankor éjfélig jártam a várost egy nagy hátizsákkal és egy sportszatyorral. Reggel ötkor értem Miskolcra. Nagymamám hozta a váltóruhát és a reggelit, kezdődött minden elölről. A klubnál sokszor megígérték, hogy kapok egy lakást, de aztán nem lett belőle semmi. Később családom lett, úgyhogy lépnem kellett, üzletelni kezdtem, de olykor becsúszott egy-egy vámkihágás, amit hol megúsztam, hol nem. 75-ben egy ilyen eset miatt fél évre eltiltottak, de szerencsére aztán az utolsó pillanatban felmentettek.

Fotó: Vogt Gergely / Demokrata

– És mindezt két aranyéremmel hálálta meg.

– A kényszerpihenő alatt úgy edzettem, mint még soha. Éjjel, amikor az ellenfeleim aludtak, én nyüstöltem magam. Elhatároztam, hogy világbajnok leszek, ez pedig olyan erőt adott, hogy még a döntőben is sikerült hátrányból fordítanom. Pedig eleinte úgy tűnt, hogy minden ellenem játszik. Hiába vittem vízmelegítőt és zacskós levest, Indiában olyan higiéniai állapotok uralkodtak, hogy többen is gyomorfertőzést kaptunk. Volt, akinek ez a világbajnokság végét jelentette, nekem viszont végül az előnyömre vált, fogy­tam hét kilót, ettől pedig nagyon gyors lett a lábam. Tulajdonképpen ez volt az egyik oka, hogy Gergely Gáborral nyerni tudtunk.

– Mi volt a másik?

– A döntőbe jutásért a franciákkal játszottunk, akik vezettek, méghozzá nem is akárhogy: egy poénra voltak a győzelemtől. Ám pechükre az eseményt egy sátorban tartották, odakint zuhogott, a mérkőzés vége felé pedig az asztalra hullott egy csepp eső. Jeleztem, hogy így nem lehet tovább játszani. Amíg a házigazdák megbütykölték a tetőt, én jót aludtam az öltözőben. Amikor visszaálltunk, Gergely szervált, én pedig négy olyan ászt pörgettem, hogy kiegyenlítettünk, aztán meg is nyertük a mérkőzést. A döntő szett már sima ügy volt.

– Ha azt mondom, hogy sárgarépa, mi jut eszébe?

– A phenjani világbajnokság, ahol hasonló volt a helyzet, mint Indiában. Az ablakból láttuk, hogy két ember hatalmas jégtömböket dobál vasvillával egy konténerbe. Kiderült, hogy az lesz az ebédünk. Hamar elment az étvágyunk, úgyhogy volt, aki valutáért vett csokit a szállodában, és azt ette, én a rádiós Vass István Zoltánnal hozattam harminc kiló répát, azon éltem, amíg kint voltunk. Egy kis naranccsal, citrommal és aszkorbinsavval elkeverve állati jó kondit csinált ez a turmix. Valószínűleg ahhoz is köze van, hogy a mai napig nem hordok szemüveget.

– Pályafutása során nagyon sokszor fordított jelentős hátrányból. Honnan ez a küzdőszellem?

– Berczik Zoltán mindig azt tanította, hogy amit megtehetek ma, azt ne halasszam holnapra. Ő ugyanolyan versenyző volt, mint én. Úgy hívták, hogy „fakezű”, szinte izzadt az ütő, amikor megfogta. Így lett hatszoros Európa-bajnok. Vett egy vekni szalonnát, két kiló kenyeret, hozatott egy ágyat, és szerzett két embert, akikkel éjjelente felváltva játszott. Ezt a hozzáállást szívtam magamba én is.

– Mennyit nyomott a latban a tehetsége, és mennyit a szorgalma?

– Én sosem voltam olyan ügyes, mint a Klampár, akit mindenki csak zseniként emlegetett. Ha ő a száz százalék, én voltam a 60-70. De a befektetett munkában a mérleg nyelve mindig felém mutatott. Ő egy picit elmismásolta a kondiedzéseket, én viszont azokra helyeztem a hangsúlyt. 280 kilót kinyomtam lábbal. Súlyzóztam, egy kézzel húzódzkodtam, futottam, bicikliztem, kosárlabdáztam és fociztam is. Tatán, az edzőtáborban a csendes pihenők alatt is mozogtam, és képes voltam hajnali négykor felkelni, hogy körbefussam az Öreg-tavat. Ennek aztán meg is lett a gyümölcse: a versenyeken én éppen akkor kaptam erőre, amikor a többiek fáradni kezdtek.

– Jól tudom, hogy az utolsóként említett sportággal komolyabban kacérkodott annak idején?

– Igen, világéletemben futballista szerettem volna lenni. Gyerekkoromban levagdostam a nagyszüleim gombjait, mert jó nagyok voltak, ráfértek az Aranycsapat tagjainak fényképei. Persze aztán lapítottam, úgy csináltam, mintha életemben nem láttam volna kabátot. Sokáig a Dó­zsához igazolt Solymosi Pixinek szedtem a labdát, találkoztam Puskással és Grosiccsal is. Albert Flóri, Ladinszky Attila is jó barátom volt, Nyilasi Tibi pedig a mai napig az. Egyszer pedig pingpongoztam Pelével is.

– Hogyhogy?

– A 74-es német világbajnokságon történt. Akkor már jó ideje kint edzettem. Megleptek a barátaim. Mondták, hogy ha lehet, ne melegítőben menjek a helyszínre, hanem vegyek fel öltönyt. Csodálkoztam. Nem sejtettem, mire készülnek. Beléptem a csarnokba, ahol 15 ezer ember és a brazilok őstehetsége várt.

– Sikerült megszorongatnia önt?

– Volt, hogy vezetett 2-0-ra, de aztán fordítottam és nyertem.

– Miskolcon nagy hagyománya van a labdarúgásnak. Hogyhogy mégis az asztalitenisz felé húzta a szíve?

– Általános iskolában nagyon tetszett a pingpong, sokat forgóztunk, és gyakran a fizikatanárom is csatlakozott hozzánk. Látta, hogy tehetséges vagyok, ezért azt javasolta, hogy induljak egy iskolai versenyen. Édesapám asztalos volt, mahagónifából készített nekem ütőt, amire jobb híján hungarocellt ragasztottunk. Odaálltam ezzel a kopogós, vastag vacakkal, és megvertem az igazolt versenyzőket. Dankovics István, a későbbi edzőm el is hívott a DVTK-hoz, hogy próbáljam ki magam. Ültünk a padon, ő pedig váratlanul elejtett egy labdát. Pattant egyet, én meg azzal a lendülettel elkaptam. Pista bácsi rám nézett, és annyit mondott: „Öcsi, hát te lehetsz pingpongos is!”

– És Öcsiből pingpongos lett…

– Az első edzésen hülyére vertek, de aztán kölcsönkértem nyárra egy asztalt. Furikkal toltam 3-4 kilométeren keresztül, hogy otthon gyakorolni tudjak. Az egyik csapattársammal három hónapon keresztül mindennap reggel nyolctól este nyolcig játszottunk a cseresznyefa árnyékában. Ha megéheztünk, szemezgettünk egy kicsit a gyümölcsből, aztán újult erővel folytattuk az összecsapást. Őszre megváltoztak az erőviszonyok a klubnál: akik addig 19 fourt adtak, azokat is megvertem.

– Az eltökéltsége, kitartása legendás. A hite mennyit segített a versenyeken?

– Mindig úgy éreztem, hogy fentről segítenek. Minket, hármunkat, Klampár Tibort, Gergely Gábort és engem sem a szél fújt össze.

– Tartják a kapcsolatot?

– Hétköznapokon is összejárunk. Egyszer viccesen megjegyeztem a fiúknak, hogy örökre jóban kell maradnunk, hiszen mindig, mindenhova együtt hívnak bennünket. Sokszor, sok helyen népszerűsítjük a sportágat, tavaly a budapesti világbajnokságon is együtt jelentünk meg.

– Kétszer is volt rövid ideig a hazai asztalitenisz-válogatott szövetségi kapitánya. Mi az oka, hogy végül nem a sportága háza táján helyezkedett el?

– Sokáig edzőnek készültem, az ehhez szükséges képzést is megkezdtem, de besűrűsödött az életem. Építkeztem, tanultam a TF-en, készültem a világbajnokságra. Szinte alig aludtam. Egy idő után azt vettem észre, hogy remeg a kezem. Átgondoltam, mi az, amit kiiktathatok az életemből. A tanulás volt az. Nyitottam egy sportboltot a körúton, de a tempó továbbra is feszített volt: két edzés között rohantam áruért, hogy feltölthessem a polcokat. Mivel akkor már négyszeres világbajnok voltam, kevésbé motivált a sport, lassacskán háttérbe szorult az életemben. Persze a 83-as vébén még bezsebeltünk egy bronzérmet, ráadásul úgy, hogy Klampi nem is volt a csapatban. Kitaláltam egy új módszert: az ütő egyik oldalán volt egy nagyon gyors soft, a másikon egy nagyon lassú, játék közben pedig váltogattam ezeket. Megbolondítottam az ellenfeleket. Emlékszem, a francia Jacques Secretin feltette a kezeit, és sápadt arccal azt hajtogatta, hogy visszavonul.

– Játékosként többször szerencsét próbált Nyugaton is. Hogyhogy nem pattant meg?

– Hívtak például Saarbrückenbe. Fantasztikus pénzt, havi 110 ezer márkát ajánlottak. Igen ám, de a szerződésben az szerepelt, hogy évente csak egyszer jöhetek haza. Családapaként ezt már nem tehettem meg. Az üzletelés pedig hozott egy kis anyagi jólétet, a III/III-asok meg is írták, hogy nem kell amiatt aggódni, hogy disszidálok, nincs miért elhagynom az országot.

– Mivel csencselt?

– Rágógumival, nejlonharisnyával, szél­dzsekivel, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Annyi időt töltöttem a Konsumexben, hogy még a saját esküvőmről is elkéstem. De versenyről is jöttem haza tizenegy bőrönddel.

– Egy jégkorongozó esetében ez nem lett volna feltűnő.

– Úgy voltam vele, hogy ha nem próbálom meg, akkor biztosan nem fog sikerülni. Néhány ezer forintért cserébe nem érte volna meg kockáztatni. De néha nem jártam szerencsével. Franciaországban élt az edzőm testvére, aki szövet-nagykereskedő volt. Az ő segítségével hoztam be olyan ballont, amiből az én nadrágom készült. Remekül lehetett benne játszani, a többiek mindig kértek, hogy szerezzek nekik is. Az anyag egy pici táskában elfért, mivel nagyon vékony volt, éppen ezért a vámosok nem kilóra mérték, hanem hosszúságra, úgy pedig elérte a száz métert. De buktam meg a Klampárral együtt is. 110 farmerral kaptak el minket.

– Mennyi sport fér bele az életébe mostanság?

– Igyekszem-igyekszem, jövök-megyek, erő, az van. Szerdánként Veresegyházra járok egy iskolába, ahol a gyerekekkel két órát játszom megállás nélkül. Csupán egy dolog nem esik jól: fölszedegetni a labdát.

– Ön szerint mi az oka, hogy a hetvenes évek óta nem adott világbajnokot a magyar asztalitenisz?

– Ma sokan azt mondják, elég a napi másfél órás edzés. Szerintem is. Akkor, ha már világbajnok az ember. A mostani generációnak sem a rutinja, sem az állóképessége nincs meg ahhoz, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtson. A jó edzőink külföldön vannak, az itthon maradottak többsége pedig megy a saját feje után, nem kér tanácsot tőlünk, akiknek a kisujjában van a szakma. Kár lenne azzal magyarázni az eredménytelenségünket, hogy az ázsiai hegemóniát képtelenség megtörni. Éppen mi bizonyítottuk be annak idején, hogy semmi sem lehetetlen.