Rímekkel szörfözni az élet hullámain

– Az ezüstérmes Puskás Akadémia ellen zárták a bajnoki szezont egy fordulatos, izgalmas mérkőzésen, ahol a góljával fordított csapata, a Diósgyőr, végül hétgólos meccsen, 4-3-ra vereséget szenvedett. Talán ez a bajnoki találkozó kicsit leképezte az egész szezonjukat, voltak benne szárnyalások, visszaesések, biztató részek és leginkább hullámvölgyek. Milyen mérleget vont meg magában a szezon végeztével?

– Nem is hullámzónak nevezném, mert volt egy nagyszerű ősz és egy nagyon rossz tavasz – inkább a fent és a lent jellemezte az évet. Felemásra sikerült a szezon, ha fordítva történik, és az őszi eredményeket érjük el tavasszal, nyilván mindenkinek jobb volna a szájíze. Bízom benne, hogy megtaláljuk a megoldást és mindenki tanul a hibájából, mert akkor tudunk nyerni. A hatodik helyezésünk is tükrözi a szezont, pont középen végeztünk, a kétarcú szezon erre a pozícióra volt elég. Csalódott vagyok, mert többet vártam, bíztam benne, hogy rá tudunk tenni egy lapáttal. Ahogy a győzelmeknél, úgy a vereségeknél is mindenkinek együtt kell vállalnia a felelősséget, nemcsak akkor vagyunk csapat, ha nyerünk, hanem akkor is, ha kikapunk. Ha megtaláljuk a megoldást és mindannyian tanulunk a hibáinkból, akkor meglesz a stabilitás is.

– Ha a saját szerepét, teljesítményét nézzük, mennyire látja ugyanazt a képet, mint amit a csapat elért? Másként érezte magát szezon közben, mint amit az eredmény mutatott?

– Arról inkább nem is beszélnék, miket éltem át az elmúlt időszakban… Nagyon nehéz megítélni csak a saját teljesítményemet, mert sok mindentől függ, de lehet mondani, hogy nekem is jobban ment ősszel, pályafutásom alatt először meghívtak a válogatottba. A számok önmagukért beszélnek, de annyival rosszabbnak nem érzem a tavaszt, mint az őszt. Elmondhatom, hogy a szezon végén tükörbe tudok nézni, mert mindig mindent beleadtam és ez a legfontosabb.

– Az őszi sikeres menetelés a Diósgyőrrel és mellette a válogatottszereplés euforikus élmény, tavasszal viszont nem kapott meghívót Marco Rossitól, és a klubsikerek is elmaradtak. Lelkileg hogyan élte meg ezt a nagy kettősséget? Miként építette fel magát hétről hétre, amikor kudarcok érték?

– Elképesztő érzés volt 60 ezer magyar ember előtt a Puskás Arénában pályára lépni, a címeres mezt hordani – a meccsen és azon kívül is. Felemelő, sőt úgy fogalmaznám meg, a legjobb érzés. Nem foglalkozom a külső körülményekkel, mindig azt nézem, hogy nekem kell még többet teljesítenem, még többet tennem és akkor meglesz az eredménye és megint megérkezik a válogatotti meghívó. Átgondolom fejben részletesen, miben szükséges javulnom vagy mire kell jobban odafigyelnem, ezekben próbálok előrelépni. Sosincs zárva semmilyen ajtó, keményen kell dolgozni és akkor kinyílik.

– Az őszi világbajnoki selejtezőre kinyílhat?

– A cél egyértelmű, de még messze van, most konkrétan több hónapra, ennyire sosem szaladok előre. Előttem áll a felkészülés a klubcsapatommal a következő idényre, elsősorban a Diósgyőrben kell hogy jól szerepeljek. Szóval sok a lépcsőfok van és nem szoktam előrerohanni, mert felesleges. Természetesen motiváló, hogy megint a válogatott közegében legyek és újra a címerest mezt viselhessem.

– Ahogy korábban megfogalmazta, gyerekkori álma 24 év után vált valóra azzal, hogy pályára léphetett a nemzeti csapatban. Foglalkoztatja a gondolat, ha egyszer áttörte a határait, újra meg kell tennie, még nagyobb hullámot meglovagolni?

– Örökre megmarad az első pillanat, amikor a magyar labdarúgó-válogatott tagjaként először pályára léptem – ahogy az egész meccsnapi készülődés. Boldog voltam és azt érzem, az utam során meghozott fontos döntések – magánéleti, párkapcsolati – beigazolódtak és megérte áldozatokat hozni. És azért voltak nagyon nehéz, fájó döntések, mert az életemben mindig a futballt helyeztem az első helyre. Valamilyen fokú csalódásként éltem meg, hogy azóta nem kaptam meghívót a válogatottba, de arra gondoltam, nem voltam elég jó. Magasan van a léc és azt kell mindig magadban is egyre feljebb és feljebb rakni. Mivel megadatott átélni, hogy a nemzeti csapat tagja lehettem, ott akarok lenni újra.

– Említette a magánéleti, párkapcsolati áldozatokat, igazolva látja utólag minden döntését? Minden esetben megérte az áldozat a nagy célért?

– Ezen én is sokat gondolkodom. Amikor ott voltam a válogatottban, a családommal együtt örültünk, nagyon megbecsültem és élveztem a pillanatot. Nagyon átélem a lentet és a fentet is. Azért bekúszott a gondolat, milyen jó lenne megosztani a párommal…

– Ahogy az életben, úgy a sportkarrierben is sokszor jut az ember sorsfordító kereszteződéshez, amikor dönteni kell, merre tovább és milyen áldozatot vállal még az álmáért. Mindig a futball útját választotta és egyedül indult tovább?

– Sok véleményt meghallgatok és tanulok belőlük, viszont a döntéseket én hozom meg, mert a felelősséget is egyedül én vállalom. Eléggé öntudatos vagyok, ebben rengeteg munkám fekszik és fog is még, mert az önismeret olyan út, aminek senki nem tudja, hol a vége. Ha van egyáltalán. Léteznek szülőmintáink, és pont ezeken a berögződéseken a legnehezebb változtatni – ha változtatni akar az ember – vagy épp elfogadni őket, mert annyira zsigeri szinten belénk vannak kódolva. Érdekes harcok és elfogadások önmagunkban, néha nehezek, máskor könnyebbek, bár tapasztalatom szerint inkább nehezebbek. Harmincéves leszek és nincs stabil párkapcsolatom, mert így döntöttem. Szeretem, tisztelem a nőket, szeretek szerelmes lenni, lángra lobbanni, szeretem a kezdeti ismerkedési fázisokat. A múltban nem azért léptem ki a kapcsolataimból, mert elhidegültünk egymástól, a legtöbb esetben szerettem a másikat, mindig a foci miatt éreztem azt, hogy jobb, ha befejezem. Önkritikusan bevallom, nem nagyon oldottam meg párkapcsolati problémát, mert nem akartam energiát fordítani rá, nem akartam, hogy elvonja a figyelmet a labdarúgásról. Ezek évekkel ezelőtt történtek, most már érettebben gondolkodom, másként oldom meg a problémákat és jobban ki tudom zárni a pályáról is külső tényezőket.

– A döntéseinket nem egyből látjuk visszaigazolni, nem mindig érkezik meg azonnal a megerősítés, hogy tényleg a helyes irányt választottuk. Fogták el kétségek?

– A karrierem azon időszakában, amikor lent voltam, nem ment a játék, elgondolkodtam, hogy megérte mindent feláldozni? Ugyanakkor mindig hittem a döntésemben, mert amikor meghoztam, abban a pillanatban a legjobbnak véltem őket, és kitartok magam mellett.

– A belső folyamatok, gondolatok, gyötrődések, lelki tusák vezettek az íráshoz és vitték egy új útra, a versek világába? Mikor érezte, hogy ki kell írnia magából az érzéseit?

– Egy érdekes szerelmi kapcsolatom után kezdtem – belegondolva, majdnem minden visszavezethető egy nőhöz.

– Ezzel talán több költőnk is egyetértene…

– Nem tudjuk sajnos megkérdezni azokat a költőket, akik nekem sokat jelentenek, bár a soraik beszélnek helyettük… Szóval két éve kezdtem írni. Egy szenvedélyes, intenzív, sok fentet, de még több lentet hozó kapcsolat váltotta ki, aminek véget kellett vetnünk, mert mindkettőnket megmérgezett – bár érdekes módon itt éreztem a legnagyobb lángon égő szerelmet. Annak az elmúlása, elnyújtott vége vitt az íráshoz. Veszélyes dinamikája volt annak a kapcsolatnak, de tapasztalatom szerint az ilyen fázisokban lehet legjobban alkotni. Szeretek szörfözni az életben, szó szerint és átvitt értelemben is, és talán jól áll nekem, legyek a hullám alján vagy tetején.

– Miért pont a verses formát választotta?

– Nagyon szeretem a verseket, egy időben csak ezt a műfajt olvastam – leginkább Radnóti Miklóst. Számtalan kötetem van otthon. Szeretem költőink, íróink füves könyveit is. Most épp „szerzőváltásban” vagyok. Szabó Lőrinccel ismerkedem, bár eleinte durván negatívnak hatott, még akkor is, ha én a lentekből táplálkozom; azért ledöbbentem, milyen mélységekben járhatott. Mostanra a romantikus részeinél tartok. A versek szeretete vitt a versírásig. Szerintem megfigyelhető, kivehető a fejlődési fázisa az írásaimnak. A régebbiek nem is tetszenek annyira.

– Mert más érzelmi állapotban íródtak?

– Egyfelől, illetve az a szerkezet már nem tetszik. Mostanában verslábakkal is próbálkozom, illetve rímekkel – nekem a páros rím jött be leginkább. Több szabadverset, páratlan rímelést olvasok, de azokban még bizonytalan vagyok. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy kinyitom a szelepemet és az érzelmek eltávoznak versek formájában. És terápiás jellegűnek is tartom. A vers keretet ad, gondolkozol, hogyan kapcsold össze a sorokat, a gondolataidat, és annyira szép, amikor egy-egy szókapcsolat, fél szavak kitesznek valamit, aminek lehet hogy csak én tudom a kapcsolódási pontjait, azt, hogy egy hasonlat a végén hova fut ki. A prózai forma is érdekel, majd tervezek írni egy könyvet, de az még odébb van.

– A vers intim, belső világot mutat. Nem hezitált, nem volt kétely, hogy megossza a nyilvánossággal?

– Hogyne lett volna! Igazából a publikálás is egy hölgyhöz köthető. Egy beteljesületlen szerelem ihlette, szeretem annak a versnek a pulzusát, töltetét. Azt éreztem az addigi legerősebbnek és azóta is azt gondolom a legmélyebbről jövő, legtisztább hangomnak. Azért osztottam meg, hogy ezáltal kitárjam a szívem, hogy mit éltem meg. Előtte is készült jó pár romantikusabb, bizakodóbb vers, mégis ennél éreztem, hogy elérkezett az a pont, hogy megosszam. A mai napig nem bánom. Persze az ember kap kritikát, mint nagyjából mindenért az életben.

– Néha elmúlik egy-két hónap publikálás nélkül.

– Lehet, de írás nélkül nem múlik el hónap. Ihlet nélkül nem lehet írni és rég volt olyan múzsa, aki annyira megihletett volna. Előfordul, hogy egy helyzetről vagy magamról írok. Bevallom, volt egy furcsa visszhangja is annak, hogy verseket írok, pedig semmi rosszat nem akarok, mégsem szeretném, ha hátrányom származna belőle. Pillanatnyi érzés vezet abban, hogy mikor és mit mutatok meg a külvilágnak. Annak viszont örülök, hogy azóta az ismerőseim közül többen osztanak meg mélyebben elgondolkodtató írásokat, verses formákat. Előfordul, hogy elküldik üzenetben. Egy nagyon kedves hölgy a posztjaim alatt verses formában reagál. Az írás segít önmagunkkal szembenézni, tisztábban látni, nekem abban, hogy jobban átlássam a magamban zajló folyamatokat. Szokták mondani, elég melankolikus és borús a verseim hangulata. Talán ezért áll közel hozzám Radnóti is; ahogy benne, úgy bennem is átázik a fájdalom, mégis tiszta, szerelmi kép mutatkozik meg. Meglepetést azért válthattam ki, mert alapvetően pozitív, vidám srác vagyok, a verseim hangulata viszont nem ezt tükrözi.

– A legnagyobb visszhangot a nemzeti ünnepre, március 15-re írt Tartozunk című verse váltotta ki. Merőben más volt, mint a korábbiak, másfajta oldalát mutatta meg.

– Megérintett a nemzeti ünnep. Amúgy is – ha lehet ilyet mondani – magyaros magyarnak tartom magam. Szeretem a hazámat, a fővárosunkat. Jártam számtalan helyen a világban, de nem tudok szebbet mondani, ezért Budapestről is írtam már. De visszakanyarodva tizenötödikére. Épp szombatra esett, péntek reggel kezdtem írni és aznap fejeztem be. Úgy éreztem, mostanában a széthúzás jellemzi a nemzetünket, és én az összetartozást, tiszteletemet akartam kifejezni azoknak a hazafiaknak, akik mertek bátrak lenni és tettekkel mutattak példát a magyarságnak. Meglepődtem a reakciókon, főleg hogy a versem utána önálló életre kelt…

– A hazához kapcsolódó érzelmei a pályán is megmutatkoznak? Többet jelent a válogatottság, mint karriercsúcs, a sportcél mellett megjelenik a nemzeti cél?

– A kettő teljesen összekapcsolódik bennem. Amikor először felvehettem a magyar válogatotti mezt, nagyon sokáig néztem a címert a szívem felett. Természetesen megvolt az egyéni célom a válogatottsággal, de átérzem azt is, hogy ha a nemzeti csapat nyer, jó eredményt ér el, akkor – ha csak rövid pillanatra is – a hazánkban mindenki örül. Magyarországon ma szerintem egyedül a futballnak van ilyen ereje, hatása az emberekre. A magyar emberek boldogsága a legfontosabb, mi értük vagyunk. A pályán az országunkat, a hazánkat képviseljük. Megélem, átélem és mélyen érzem magamban. A Diósgyőrrel hasonlóan vagyok, mert talán az egyetlen hely, ahol hétvégén még mindig a fő eseménynek számít, hogy meccsre mennek az emberek. A közönség adja az erőt és a hangulatot. Szóval számomra ezért érdemes áldozatot hozni a fociért és csinálni, mert az embereknek örömet szerzek.

– Élete mozgatórugója a labdarúgás, fog egyszer írni a fociról?

– Kitölti az életem, mégis más. Tényleg mindenről lemondtam a fociért, imádom a labdarúgást, belül mégis más éri el azt a hatást, hogy írjak. Amikor nagyon lent voltam a játék miatt, akkor megjelentek ugyan érzelmek, de mégsem biztos, hogy ténylegesen a focihoz kötném őket.

– Ahogy említette, az ismerősei megosztják önnel az írásaikat, van, aki versben válaszol a posztjaira. Az emberek már azért is követik, mert hatást vált ki belőlük a soraival. Változott a cél, amiért anno elkezdett verseket írni?

– Lehet, hogy hatással van emberekre, de én nem vagyok hatásvadász. Végső soron még mindig a lelkem könnyítése miatt írok és osztom meg. Biztos nem változtatta meg a viszonyulásomat az alkotásomhoz, mert továbbra is nehezen nevezem verseknek, főleg amikor kézbe veszem Radnótit, Szabó Lőrincet. Egyelőre nincs más célom, csak kiírni magamból azokat az érzéseket, amiknek ki kell jönniük. Örülök, hogy rátaláltam erre az útra, az önkifejezésem ilyenfajta formájára.