Az első helyen az áldozatok számát illetően a tavaly karácsonyi délkelet-ázsiai szökőár áll, amelyben mintegy 280 ezren vesztették életüket. Utoljára 1970-ben egy bangladesi áradás következtében vesztett el a világ 300 ezer embert. Sokan gondolkodnak azon, hogy mi lehet az oka az utóbbi évtizedekben megsűrűsödő katasztrófáknak. Elemi erejű természeti csapások, amelyek emberéleteket követelnek, mindig is voltak, de mostanában mintha gyakoribbá váltak volna. Ebbe persze az is belejátszik, hogy a regisztrálás és a híradás sokkal pontosabb és gyorsabb, mint azelőtt volt, tehát olyan eseményekről is tudomást szerez a világ, amelyekről korábban nem szólt a fáma. A súlyos katasztrófákat sokan mégis a megváltozott időjárás számlájára írják, ami igaz is, főleg a heves viharok, a szélsőséges hőmérsékleti értékek, a heves áradások és esőzések esetében, de például a földrengések és a vulkánkitörések által okozott károk nem írhatók a klímaváltozás számlájára.

A súlyos katasztrófák növekvő száma több szakember szerint arra vezethető vissza, hogy a veszélyeztetett régiók mind sűrűbben lakottak és iparosítottak. Emellett gyorsan nő a milliós lakosú városok száma, amelyekben egyre több emberi és dologi érték zsúfolódik össze. Például Floridában, ahol évszázadok óta hurrikánok pusztítanak, a lakosság száma néhány évtized alatt a többszörösére emelkedett. Ezért logikus, hogy súlyosabb károk keletkeznek.

Az is jól megfigyelhető, hogy mindig ugyanazokat a térségeket sújtják a katasztrófák, ha a folyók kilépnek a medrükből, vagy tenger zúdul a partvidékre, netán elemi erejű földmozgás dönt romba házakat és olt ki emberéleteket. Bolygónknak tehát vannak bizonyos „forró pontjai”, ahol folyamatos veszedelemben élnek az emberek. Azt gondolhatnánk, hogy ezekre a területekre, ha egyszer katasztrófa sújtotta a térséget, nem telepednek vissza a lakosok. Pedig ez koránt sincs így. Német példát véve; az Odera 1997. évi áradása több települést teljesen elpusztított, ennek ellenére azon nyomban újra építették azokat. Hozhatnánk hazai példát is a Tisza felső folyása mentéről, ahol csak idő kérdése, hogy a települések újra víz alá kerüljenek. A heves monszunesők az ázsiai térségben (Kína, Banglades, India) évente okoznak katasztrófákat, mégis ugyanott maradnak az emberek.

A földrengések zónáit is ismerjük, mégsem készítenek olyan tervet az érintett kormányok, hogy mondjuk Los Angelest vagy Tokiót máshol kellene fölépíteni. Annak ellenére, hogy a kutatások eredményei szerint időről időre biztosra jósolható egy pusztító földrengés mindkét helyen.

Mi lehet az oka, hogy éppen olyan helyeken alakultak ki emberi települések már a korai időkben, ahol tulajdonképpen veszélynek voltak kitéve, csak arról semmit sem tudtak? Bolygónk geológiai felépítése, a földfelszín vízrajza, az egyes területek éghajlati viszonyai, a növényzet és sok más, az ember szempontjából fontos jellemző éppen azokon a helyeken volt előnyös, amelyek egyben veszélyzónát is jelentettek. A történelem folyamán igazán nagy városok a nagy folyók torkolatánál alakultak ki. Érthető, hiszen a hajózás létkérdés volt, az áruk szállítása az egyik szárazföldről a másikra a tengereken és a folyókon történt (London, Lisszabon, Odessza, Kairó Amszterdam, Gdansk, Hamburg, Buenos Aires, Bangkok, Sanghai). A termékeny vulkáni talajok, a vulkánok közelében feltörő meleg források, az éghajlatot is befolyásoló „tűzfészkek” mind csalogatták az embereket. A dús legelők az állataikból élő népcsoportokat vonzották, az ipar kialakulásával az ásványkincsekben gazdag hegyek hívogatta a letelepedni vágyókat. Vagyis a Föld veszélyzónáiban, ahol földrengések, vulkánkitörések, szökőárak, árvizek, szélviharok a leggyakrabban pusztítanak, többnyire nagy a népsűrűség. A becslések szerint ezekben a veszélyövezetekben 300 település nőtt milliós nagyságú várossá, mintha az emberek nem tisztelnék a természet erőit.

Mit tehet a tudomány, hogy megvédje a fenyegetett településeket, lehetséges-e egyáltalán megmenteni akár több százezer áldozatot?

Mindennek a kulcsa a fölkészülés a katasztrófákra, hogy ne érje váratlanul az embereket a természeti csapás. Ehhez pedig többet kellene költeni meteorológiai és egyéb előrejelző állomásokra, mint eddig. Május végén a melegcsúcsokat döntögető kánikula tüzeket, rosszulléteket, elemi erejű viharokat okozott szerte Európában. Még a londoni híres toronyóra, a Big Ben is pihenőt tartott a májusi szokatlan hőségben – 1953 óta nem mértek május utolsó napjaiban 32 Celsius-fokos hőmérsékletet a brit fővárosban. Hazánkban a fővárosban május 29-én 235 alkalommal riasztották a tűzoltókat szabadtéri tűzesetekhez, a hőség okozta rosszullétekhez pedig másfélszer többször hívták a mentőket. Budapesten aznap hatvanéves melegcsúcs dőlt meg a 33,5 Celsius-fokkal. Brüsszelben május 27-én 30,5 Celsius-fokot még sohasem mértek. Prágában 113 éves rekord avult el május 28-án a 31,8 Celsius-fokkal (az előző rekord a cseh fővárosban 1892-ben volt ezen a napon, 30,6 Celsius-fok).

Májusban több helyen orkán erejű szél pusztított milliárdos károkat okozva lakóépületekben, közutakon, az áramvezetékekben, a növényzetben, nem szólva a mátrakeresztesi és a mádi felhőszakadásról és következményeiről. Az Országos Meteorológiai Szolgálat szerint országos előrejelző hálózattal megelőzhető lenne sok tragédia, jelenleg csak egy ilyen állomás működik Siófokon. Az egész országot lefedő viharjelző szolgálat minden információt összegyűjthetne és országos előrejelzést adhatna. Egy ilyen rendszer – a siófoki obszervatórium közreműködésével – már elkészült az Országos Meteorológiai Szolgálatnál, de ennek hatékony bevezetéséhez igen nagy számítástechnikai kapacitásra lenne szükség. Elsősorban egy nagyteljesítményű számítógépre, amelyet pályázat útján nyerhetne el a szolgálat. Bár ha jól meggondoljuk, érdemes lenne hozzásegíteni minél hamarabb a meteorológiai szolgálatot egy országos lefedettségű viharjelzési rendszer kiépítéséhez, hiszen az elmúlt hetek mutatják, hogy sokkal többe kerül a károk enyhítése, mint a technikai befektetés.

A katasztrófák kialakulásához nagymértékben hozzájárul a globális felmelegedés is. Melegebb éghajlaton növekszik a szélsőséges jelenségek kialakulásának esélye; több a felhőszakadás, a hőhullám vagy a heves vihar. De még az élővilág viselkedését is befolyásolják az éghajlati szélsőségek. Gondoljunk az idei hernyóinvázióra a Balaton-felvidéken vagy a Gellért-hegyen. Az utóbbi helyen a pókhálós moly hernyói rágták tarra a növényzetet.

Amerikai kutatók megállapítása szerint a felmelegedés önállósult és akkor sem állna meg, ha mától nem szennyeznék a levegőt. Úgy vélik, hogy a klímaváltozás saját lendületből folytatódna és akár 2400-ig is eltarthat. A tudományos jóslat szerint 2100-ban a Föld átlagos hőmérséklete 3,5 Celsius-fokkal, a tengerek szintje pedig 11 centiméterrel emelkedik majd. Bár egy amerikai lap szerint Bush elnök egyik környezetvédelmi tanácsadója manipulálta az éghajlatváltozásról szóló kormányjelentéseket olyan értelemben, hogy a ténylegesnél kisebbnek tűnjön az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának szerepe a globális felmelegedésben. Ennek az az oka, hogy Bush elnök nem szeretné nagyobb mértékben visszafogni a káros gázok kibocsátását, mert félti az amerikai jóléti társadalom kényelmét.